|
|
2008. január 5. szombat, 21:15 Virtuális tantestület
Az utóbbi években a blogok gyors terjedése és spontán összekapcsolódása révén megjelent az interneten egy pedagógusokból szerveződő közösség, az egyik résztvevő szavaival élve a virtuális tantestület. Egy olyan „tantestület”, amelynek tagjai – anélkül, hogy személyes ismerősök lennének – rendszeresen megosztják egymással örömeiket, gondjaikat, sikereiket, kudarcaikat, és emellett folyamatosan reflektálnak mindarra, ami az iskola világában aktuálisan történik.
Nagy örömünkre szolgál, hogy ebben a szakmai közösségben többen a kezdetektől odafigyelnek a mi honlapunkra, felhívják egymás figyelmét az itt megjelenő gondolatokra, véleményekre, sőt e tantestület néhány tagja közvetlenül is bekapcsolódott már a honlapunkon zajló szakmai diskurzusba, illetve a Virtuális kongresszusba.
Reméljük, a továbbiakban is sikerül fenntartani az érdeklődésüket, együttműködni velük közös problémáink feltárása és a megoldásukhoz vezető út felderítése érdekében.
S mivel szeretnénk mi is hozzájárulni ahhoz, hogy ez a virtuális közösség továbbra is ilyen eleven maradjon, röviden bemutatunk (egy-egy bejegyzés részletén keresztül) néhány olyan blogot, ahol már jó ideje izgalmas beszélgetések, viták zajlanak. Hátha többen is kedvet kapnak a bekapcsolódásra…
Terepmunkás
(kisiskola, kisváros, kispolitika, békaperspektíva)
„Hány sajátos nevelési igényű gyermeket bír el egy közösség? Sokat kellene. A mi iskolánkba jár mozgássérült, nagyothalló, gyengénlátó, autisztikus gyerek is. Van sok integráltan nevelhető enyhén értelmi fogyatékos és van külön két ilyen csoportunk is. Utazó szakember, fejlesztő pedagógusok, gyógypedagógusok. És van több, lassan több mint húszszázaléknyi olyan tanulónk, aki egyszerűen olyan családokból érkezik, ahol az iskola szükséges – sőt az írás-olvasás elemi szintű elsajátítása után szükségtelennek érzett rossz. Szerintem ők is sajátos nevelési igényűek. De ezt leírni, kimondani…”
—
Sulifon
(iskoláról, programokról, oktatáspolitikáról tanítói szemmel – tabuk nélkül)
„Nekünk pedagógusoknak(különösen, akik a szegregálódó, vagy már szegregált iskolákban dolgozunk), és a gyerekeknek(azok szüleinek!), akiket nap mint nap próbálunk előbbre juttatni a tudás, és a tapasztalás útján, egyenrangú szövetségesekké kellene válnunk, kilépni abból az elégtelen érdekérvényesítésből, amelybe egy jól kispekulált akarat kényszerített mindannyiunkat. Együtt kellene elgondolkodnunk azon, vajon kinek az érdeke, hogy egymás ellen hangoljon minket? Kinek az érdeke, hogy fenntartsa a társadalomban kialakult ellenállást a pedagógusokkal szemben? Kinek az érdeke, hogy a szegregálódó, vagy már szegregált iskolák pedagógusait »rossz« pedagógusnak minősítse?”
—
Kati tanító néni
„Nézegetve a látogatók listáját, egyre több személyes megkereséssel találkozom. olyanokkal, akik nem keresgélnek a neten, és bukkannak rám, hanem pont rám kíváncsiak. ez örömmel és szorongással tölt el. mit szeretnének találni nálam? megkapják-e? nem csalódnak-e gyakran? jó lenne, ha tudnám, mit szeretnének a kedves vendégek, hogy jobban ki tudjam szolgálni az igényeket. akár kívánságlistát is írhatnának. mert a vendég szava szent. ő parancsol. tehát rajta. a gyorsabb kiszolgálás érdekében gyűljenek a kérések. ahogy és amint tudom, teljesítem.”
—
Ányessz
„A tanítványaim nem azért mondanak verset, hogy versenyt nyerjenek. És a drámaórán verseny nélkül, csak magunknak improvizáltunk négy évig, és pont azért járok most a fellegekben, mert kiderült, hogy ez bizony nem »csak« nekünk érték. Az is igaz, hogy tudom, kivételes gyerekek között lehetek, bár nálunk sem mindenki zseni. Sőt, igazából azt szeretem, ha egy pl. diszlexiás gyereket (mint éppen most) – akinek sikerélménye más területeken zéró – juttathatok diadalra, mert ez az igazi érték. És ettől ez a fiú most szárnyra kapott, és céljai vannak, és küzd a szakközépiskolába kerülésért, és ez már valami. Nem a verseny. Még csak nem is az, hogy ő találta ki a hétfői órán a legszellemesebb mozgásgyakorlatot. Hanem az, amit ez ővele tesz. Engem ez érdekel.”
—
Zöld Béka tanár úr
(Az iskola dolga, hogy megtanítsa velünk, hogyan kell tanulni, hogy felkeltse a tudás iránti étvágyunkat, hogy megtanítson bennünket a jól végzett munka örömére és az alkotás izgalmára, hogy megtanítson szeretni, amit csinálunk, és hogy segítsen megtalálni azt, amit szeretünk csinálni.)
„Hosszabb ideje foglalkoztat a kérdés, hogy mi a fenének nem tudok »nyugton maradni«? Az óráimat igyekszem a lehető legjobban, legszakszerűbben megtartani: a gyerekek visszajelzései alapján jól teszem a dolgomat. Az iskolai eseményekből, feladatokból, szabadidős programokból is kiveszem a részem, emellett publikálok, irogatok ide-oda, megpróbálom a sok-sok év alatt összegyűjtött tapasztalataimat, anyagaimat közzétenni, hogy más is felhasználhassa a munkája során. Részt veszek tanácskozásokon, konferenciákon, megpróbálom követni a pedagógia »tudományát«, figyelemmel kísérem a legújabb eredményeket, információkat. Vezetek egy jól működő Baráti Kört, ahol valami mást, valami újat csinálok. Napi 10-12 (és több) órát dolgozom minden nap. És ez még csak a pedagógia, hol van még a család, a barátok, a hobbik stb?”
—
Narancssárga paradicsom
(Kicsi, gömbölyű. Kecupp)
„Minden második hónapban nem kevés feszültséget okoz a tantestületben a magatartásjegyek (na meg a szorgalomjegyek) megbeszélése. A problémát eleve az okozza, hogy nem vagyunk egyformák. Különböző a tűréshatárunk, ami nálam még elmegy, más azért már tajtékzik. Aztán hiába akarunk azonos mércével mérni, bejön az emberi tényező, máris oda az objektivitás. De nem a magatartásjegy a központi kérdés. Hanem az, mit kezdjünk azokkal a gyerekekkel, akik nem hagyják az osztálytársakat tanulni, a pedagógust tanítani, akik elszívják az ember energiáját, terrorizálják a többieket, tönkreteszik 25-30 ember életét?
Tavaly ebbe minden nap belehaltam egy kicsit. Adhattunk mi kettes magatartást, csak megvonta a vállát, s maradt minden a régiben. Annak a gyereknek, aki szórakozásból beveri az autó ablakát, semmit nem jelent az iskolai magatartás-értékelés. Meg semmi más se.”
—
Tanárblog
(Tanárblog. Az iskoláról mindenkinek van véleménye. Még a tanárnak is.)
„Hulla vagyok már most, pedig ez a két hét durva lesz. Holnap a Szépművészetibe viszem az osztályomat az egyiptomi kiállításra, és még szerencse, mert az V. kerületi iskolásokat és ovisokat az önkormányzat Mikulásos cirkuszi előadásra invitálta, így a gyerekeim ott lesznek, és össze kéne szednem őket, meg egyiket vinnem is, de az már bébiszitter nélkül nem fog menni. Közben tengernyi dolgozatot íratok és javítok, szerdán esti, csütörtökön adventi koszorúkötés az oviban, péntek még messze van, de szombaton szülinapra viszem a sajátokat, vasárnap meg szalagavatón ügyelek. Jövő hétre bele kell tanuljak a számomra teljesen új programba (hefop 3.1.3.), mert hétfőn jön a mentor az órámra, és legalább kérdezni tudjak.” Jövő héten kell még szülőit tartsak, és csütörtök-péntek este 6-ig, szombaton 1-ig továbbképzés, szerencsére a suliban.”
—
A szerk. megjegyzései:
- A cikkírónak joga, hogy válogasson. Azonban így kimaradt néhány blog, amely mindenképpen a „tantestülethez” sorolható; ezeket most szerkesztőileg pótlom: Szendülök, Mint arcokon a ráncok (ahonnan ráadásul át is vettük egy írást az Osztályfőnök.hu-ra), Egy tanító néni lapja és a csak ritkán jelentkező Egy osztályfőnök naplója.
- Vannak további oktatási blogok, amelyek tartalmuk alapján megérdemelnék, hogy ide kerüljenek. Hogy nincsenek itt, annak annyi az oka, hogy (még) nem kapcsolódnak közvetlenül a „tantestülethez”.
- Kutatásaim alapján úgy ítélem, hogy a „tantestület” kifejezést Kecupp használta először erre a virtuális közösségre, tehát övé a copyright.
|
|
|
|
Vissza |
|
|
Köszönöm a szerkesztőnek a kiegészítést. És ahogy az ember kóvályog az interneten további izgalmas felfedezéseket tehet. Íme két újabb ajánlat:
Csakazértis: „iskola minden mennyiségben” – egy számomra eddig ismeretlen, viszonylag friss blog, (régi ismerőssel) a lehető legaktuálisabb bejegyzésekkel. http://cskati.freeblog.hu/)
Aztán egy újabb érdeklődést keltő cím: Baromira vágom. Szándékos provokáció az oktatásról a következő mottóval: „Mert mindenki vagy tanár, vagy diák, vagy szülő, és mindenki járt iskolába”. http://tanoda.blog.hu/
Méghogy nincs igény szakmai közéletre!
Kedves Juli!
Jó a válogatás, igazad van a tantestület aktív, többen vagyunk akik csak kommentelünk, várjuk a blogot írók bejegyzéseit, és az igazi tanárikba hírét visszük a Ti lapotoknak is.
Kedves „Szinténzenész”! Nagyon örülünk az érdeklődésednek, a dícséretednek, valamint a „tantestület” folyamatos bővülésének és persze annak is, hogy hírét viszitek a honlapunknak, az ezen zajló virtuális kongresszusnak. Ha tudtok még olyan pedagógus blogokról, amelyek elkerülték a figyelmünket, jelezzétek! Nagyon fontos, hogy tudjunk egymásról és folyamatosan cseréljük, szükség esetén ütköztessük a véleményünket, minél szélesebb körben kommunikáljunk. Előre is köszönjük.
Kedves Sulifon! Kicsit fáradtan írok, mert ötkor keltem, fél hétkor már vonaton ültem, fél nyolckor már rendeltem és látod, most, este nyolckor már itthon is vagyok. Mifenét csináltam ennyi ideig? Rendelés után (pszichológus vagyok, félve ámbár, de csak bevallom, sőt a nevelési tanácsadót is) még három intézmény embereivel beszéltem egy rettenetes krízisben levő kamaszlányról, aztán esetmegbeszélő csoportot tartottam egy óvodában.
Nem gondolom, hogy dolgom lenne Krisztát megvédeni. Vehemens természetű nőci, az szentigaz, ha megmérgegyül magam se szeretnék a szeme elé kerülni, de a sors úgy hozta, hogy egy intézményben dolgozunk, látom a munkáját.
Pest megye bő egyharmada a miénk, 101 gyerekintézmény tartozik a körzetünkbe, és ezt a körzetet négy pszichológus, három fejlesztő pedagógus és négy logopédus látja el. Nem papíron, nem a rendelő csukott ajtaja mögül a négyszemközt luxusában (azért nem luxus és örömmámor az sem, nagyon nem!), hanem amikor csak tehetjük, amikor csak hívnak vagy megtűrnek, ott a terepen, az iskolákban, óvodákban, gyerekjóléti szolgálatoknál, gyerekvédelmi tárgyalásokon, rendőrségen, ha kell…
Azért mondom, hogy „ha megtűrnek”, mert húszegynéhány éve próbálom elérni az iskolák, óvodák pedagógusaitól, hogy ne csak papírfecniken üzengessünk egymásnak, hanem üljünk le, beszéljük végig újra és újra, keressük együtt a megoldást a gyerekek, családok, óvónők, tanárok, gyerekcsoportok bajaira. 101 gyerekhely közül pontosan egy féltucat, akikkel, akik szakembereivel rendes, teherbíró, konstruktív együttműködést sikerült kialakítanunk. Aztán jön a panasz, hogy mi nem segítünk, csak utasítgatunk, lenézünk, elefántcsonttoronyban semmit nem tudunk a rögvalóról.
A helyzet az, hogy hóban, sárban, latyakban bizony odamegyünk, hospitálunk, esetmegbeszélünk, kríziskezelünk, egyéni és csoportos megoldásokat próbálunk kieszelni. Nagyon sokszor megkapjuk, hogy tessék minket békén hagyni. Én például már azt is megkaptam egy iskolaigazgatótól, hogy Jézus volt a legnagyobb pszichológus, mi a fenét okvetetlenkedek itt a hülyeségeimmel. Ez az iskola például pont azért dühödött meg rám, mert nem szakvéleményben akartam közölni (igaz, az általuk áhított) lesújtó véleményt egy gyerekről, hanem végig akartam volna beszélni velük, hogyan lehetne a helyzeteit, a helyzeteire adott (nagyon nem megfelelő) viselkedéseit végiggondolva úgy segíteni neki, hogy abba se ő, se az osztálya, se a tanárai ne rokkanjanak bele. Ez nem kellett, mert így nem lehetett kirúgni, áthelyezni, elvitetni állami gondozásba, de legalábbis valami univerzális hivatkozással kitenni az órákról. Tény, hogy a hozzánk címzett vizsgálatkérések elborzasztóan nagy része nem ahhoz kér segítséget, hogyan javítson meg egy kilátástalannak tűnő pedagógiai helyzetet, hanem ahhoz, hogyan tüntesse el a nehézséget (mentsük föl) vagy a gyereket (legyen magántanuló, menjen speciális iskolába). Ebben a pillanatban három olyan ÓVODÁS ügyében töröm magam (és nem a papírt fogyasztom), akinek a fejére már rá van ragasztva a közveszélyes tömeggyilkos címkéje, és az egyetlen megoldásnak óvónői azt látják, hogy segítsünk nekik megszabadulni tőlük. Jut eszembe, egy iskolában – mint rendesen – minden ott jártamkor megkérdeztem az egyre rettenetesebb gyerek-történetek láttán-hallatán-tapasztaltán, nem volna-e jobb, ha korábban és rendszeresebben ülnénk le egymással beszélgetni, mint ahogy ezek az ügyek elfajulnak és szinte vagy teljesen kezelhetetlenné válnak. Jaj, dehogynem! – örvendeztek, hát persze! Előkaptam a naptáromat, megbeszéltük, mikor vagyok délelőttös, mikor lenne alkalmas ez nekem. Jó, köszönik, megbeszélik, feltétlenül szólni fognak. Újra, újra és újra csönd – évekig. Egyik kolléganőm (nem Kriszta) édesanyja ebben az iskolában gazdaságis. Ő mesélte az egyik évben, amikor különösen sok okunk lett volna szót értenünk egymással, hogy tudod, mire költött az iskola egy milkót? Fogalmam sincs, ennyi pénzt én nem láttam, de még elképzelni sem tudok. Háromnapos pszichofitnesz tréningre. Szuper. Én ingyen és havonta mentem volna, bár az lehet, hogy nem tudtam volna boldoggá tenni őket. Egy másik iskolából magántanulóvá „tanácsoltak” egy kamaszt. Felhívtam az igazgatóhelyettest és megkérdeztem: Tudod, hogy most kriminalizálod ezt a tizenhárom éves gyereket? „Tudom” – válaszolta.
Igaz, ami igaz, néha én is nagyon ingerült vagyok. Igaz, ami igaz, néha a saját szakmám képviselőire is. Elkurvultunk, általában véve ezzel a csúfsággal tudom jellemezni a helyzetünket, ténykedésünket. Az történt, hogy ellenállás nélkül hagytuk magunkat belenyomni olyan törvények, rendeletek, utasítások iszonyatos következményeibe, amit olyanok írtak, akiknek fogalmuk sincs (nemcsak most, sose volt) arról, mi az, hogy gyerek, mi az, hogy óvoda, iskola, mi az, hogy pedagógus, mi az, hogy család… vagyis semmiről. Valami gépies, formalizált, bürokratikus és financiális rugókra járó, jelszavakhoz és ilyen-olyan trendekhez, érdekekhez illeszthető nyavalyákról van (volt) fogalmuk, az adminisztráláshoz és a képmutatáshoz van tehetségük. Magunk között elégedetlenkedtünk, de nem tettünk semmit – pláne időben nem – ahogy az iskolák, óvodák sem tettek semmit, ami hatékony lenne az agyatlan és lelketlen hatalmi dózerolással szemben. Partizánkodunk, törvénytelenkedünk, hogy (úgy, ahogy) még képesek legyünk valami segítséget is nyújtani, de ez sem nem lepapírozható, sem nem szalonképes. De már ezt is csak nagyon kevesen tesszük, a többség egyszerűen lefeküdt a „kor szavának”, és lelketlenül zúdítja tonnaszám a lelketlenül kipréselt papírtömeget azokról a gyerekekről, akikről egyszeri vizsgálat után legfeljebb ennyit mondhatna: Nahát, hiszen neked tüdőgyulladásod van! Jaj, de sajnálom, de jó, hogy nekem nincs.
És most még ez is, ez az utálkozás Krisztától Krisztáig, pedagógustól pszichológusig és vissza. Ó, de szép. Közös lenne a dolgunk, közös a felelősségünk, és azzal szórakozunk, hogy gyilkolásszuk egymást. A ránk bízott gyerekek meg a két lövészárok közé akadva ténferegnek. Aztán csodálkozunk nagyon, ha ők is lőnek – hát mi a fenét látnak a felnőttjeiktől? Ha utálkoznak erőfeszítés helyett – hát mi a fenét…? Ha nem nagyon kíváncsiak sem ránk, sem a mondandónkra – hát mi a fenét?
A pszichológus (nevtanos) egyébként nem 12 gyereket lát, hanem évente 100-at – egyenként, csoportban, oviban, iskolában, családban… mikor hogy. Ebben a pillanatban úgy vagyunk szabályozva (14/1994-es MKM rendelet, Közokt, Tv., Gyermek- és Családvédelmi Tv.), hogy segíteni ne tudjunk, csak termelni. Aki nem ezt teszi, hanem ténylegesen segíteni próbál (nemcsak a gyerekeknek!!!), az jogellenes magatartást tanúsít, fegyelmit, elbocsátást kockáztat. Én kockáztatok, Kriszta kockáztat, ismerek sok tanárt, óvónőt, akik kockáztatnak. De tudom, hogy sokkal többen vannak, akik nem kockáztatnak, még ha a szakmai, emberi tartásuk roppan is bele. És tudod, mi a vicces? Nemcsak mi halunk bele a kilátástalan küszködésbe, túlmunkába, hanem ők is, akik nem rémületesen kisiklott történeteket próbálnak a rendes történetek közé „visszaírni”, csak a „Termelési regény (kissregény)” sorait szaporítják.
Amit Kriszta (Urbán Szabó) cikkének tartalmi részéről írsz, azzal nagyrészt egyetértek. Csak egy picit árnyalni szerettem volna a képet. Bocs’ a locsogásért.