Nagymedvék a csillagporos úton

Mielőtt útra kelsz, fontold meg jól, hogy a sorsod hív, vagy a végzeted kerget. Ha a sorsod hív, egy Találkozás felé közeledsz éppen, de ha a végzet elől bujkálsz, egész életedben csak a személyes történeted elől fogsz menekülni.

*

Hiszek a találkozások misztériumában. Az alábbiakban kilenc „iskolás” találkozás emlékét idézem meg, hogy legvégül leírhassam a tizediket, okulásul és emlékeztetőül.

Abélard üzenete

Amikor egy nyárvégi napfénnyel átitatott délutánon életemben először léptem át a párizsi Pere-Lachaise temető kapuját, még sejtelmem sem volt, hogy egy életre szóló találkozásra sietek éppen. Egy homályos titok nyomában jártam akkoriban (huszonkét éves voltam, tehát igazán pompás korban az élet feszítő talányainak végleges leleplezéséhez), így nem nehéz elképzelni, ahogy egyszeriben ott találtam magamat egy gótikus oszlopokkal körülölelt emlékmű előtt, és áhítattal betűztem Heloise és Abélard nevét. Mint minden igazi Találkozás, úgy ez sem csupán a ma és a tegnap embereinek kései egymásra ismerése volt, hanem életvilágok olyasféle találkozása, amely személyes sorsunk történetében is új fejezetet kíván magának. A pár arcából sugárzó nyugodt (bár faragott) derű mélyen elgondolkodtatott. Ugyan mire fel ez a hamis biztatás? Miért kellene elhinnem, hogy a világ rendben volna, és ők, az álompár, így frissiben elszenderülve maguk volnának a kőbe vésett bizonyosság? De mégis: abban a különös órában az összetartozás emlékműve előtt tisztelegve az életre szóló hűség és szabadság dilemmájával találkoztam. Aligha véletlenül. Abélard középkori emlékét bizonyára azért sem hordta szét a történelmi felejtés szele, mert az emberi létezés e két alapvető viszonyítási pontjához cövekelte le életművét, és a hűséget, valamint a szabadságot használta fel a saját korát izgató kérdések megválaszolásához. A hithez való hűség és a racionális gondolkodás szabadsága között tátongó teológiai (és persze nagyon is mindennapi) szakadék felett épített hidat. Abélard hamarosan maga lett a botrány. De vajon mi lehetett olyan elviselhetetlen ebben az emberi magatartásban? Végül is nem akart mást, mint hogy – és ezt egy helyütt be is vallja – tanítványait jól tanítsa, akik „emberi és filozófiai bizonyítékokat követeltek, és inkább olyanokat, amelyeket meg lehetett érteni, mint olyanokat, amelyek szépen hangzanak, mondván, hogy üres szócséplés az olyan beszéd, amelyet az értelem nem tud követni, minden csak akkor hihető, ha előzőleg megértették”. Az efféle mondatok mindig gyanakvást keltenek azokban, akik félnek a szabad akarat eszméjének felizzásától, és inkább lemondanak a fejlődés (mindig bizonytalan) gondolatáról, csak hogy megőrizhessék az állandóság (mindig bizonyos) ígéretét.

Nagymedvék a csillagporos úton

Jung szakszerűen figyelmeztet: „A nevelő nem engedheti meg magának, hogy a kultúrának csupán passzív szereplője legyen, hanem aktívan is fejleszteni kell a kultúrát, mégpedig önmaga nevelése révén. Műveltsége nem rekedhet meg egy szinten, mert máskülönben olyan hibákat kezd el javítani a gyermekeknél, amelyeket saját maga esetében sem korrigált.” Az aktivitás nem csupán azt jelenti, hogy a „minél többet, minél gyorsabban” ütemére lépünk. Ennek ellenkezőjét is ki kell hallanunk a „minél értékesebbet, minél alaposabban” andantéjából, hogy a lassú felfogású gyerekek gondolkodását fel lehet gyorsítani, de az érzelmi átélésnek mégiscsak rendelt ideje van. Amennyiben nem vagyunk strukturalisták (én bizonyosan nem sorolom magam közéjük), joggal kérdezhetünk rá a kultúra érzelmi tartalmára: a műveltségre. De hogyan tehetünk szert igazi műveltségre? A mások feletti hatalom megszerzésével bizonyosan nem; az emberi megértéssel, figyelemmel, segítőkészséggel, a jósággal, a távolságtartással, a lehetőségek és a korlátok felismerésével viszont bizonyosan igen. Azt hiszem, erre figyelmeztet Márai Sándor is, amikor finom iróniával jegyzi meg, hogy a műveltség élmény, állandó élmény, mint a napsütés – az ismeret csak culág. Eltöprengve e feladat pedagógiai üzenetén, e két világértelmezést a csillagokkal teli égen is látni vélem. Az első esetben idővel megpillanthatjuk a már ismerős bolygókat, csillagokat és galaxisokat; az utóbbi birtokában viszont talán még integethetünk is, amikor odafönt a Nagymedvét látjuk a csillagporos úton elcammogni a végtelenbe. Életünk leendő jobb világai felé hajózva a kultúra külső világítótornyainak és a műveltség belső napsütésének irányfényei kétségkívül orientálhatják a legénységet, de hogy valaha partot érnek-e, az már csak a társadalmi élet hajónaplójából silabizálható tovább.

Menekülés a boldogságba

Hogy milyen érzés egy örökös „szekrényrend” árnyékában élni, arról Ottlik Géza legendás katonaiskolása, Medve Gábor sokat tudna mesélni. Szökési kísérlete azért a modern társadalom embere számára sem túlontúl idegen: „a modern társadalmakban az emberek szívesen mennek úgymond »vakációra önmaguktól«, keresik a lehetőségét annak, hogy lemerüljenek az anonimitásba, mert a realitás kegyelmet nem ismerő vádlóként lép fel velük szemben. Ha viszont az anonimitás modern ködsüvegében láthatatlanná válnak, akkor nem lehetséges a felelősségre vonás” – írja Ancsel Éva. A közössé tett végzet elől elmenekülni azért mégsem lehet olyan boldogító, mint mindezt a biztos magasból, olimposzi derűvel szemlélni. E különös erő hatósugarából kisurranni, úgy tűnik, csakis a leggyengébb ponton sikerülhet, mégpedig ott, ahol ezt a legkevésbé sem várnánk: az iskolában. Innen is következik, hogy miért olyan népszerű a „semleges” és erős képzést biztosító iskola eszméje, ami mögött tapinthatóan jelen van a menekülés szándéka is. De vajon el lehet-e bújni, kereket lehet-e oldani önmagunk elől egy olyan intézményben, amely maga sem menekülhet az állandóság rendjének szorításából? Bármennyire is szeretnénk vágyainkhoz, álmainkhoz hűek maradni, mégsem léphetünk bele kétszer ugyanabba a folyóba. Honnan is ered hát ez a folyó, ami annyi, de annyi örömöt (és bánatot) sodor bele az élettörténetünkbe? Ahhoz, hogy a boldogság forrására ráleljünk, bizony szert kell tennünk némi céltudatosságra, akaratra és igen, önzésre is, ha másképp nem megy. A bökkenő csak az, hogy e kutatás az életérzés tartalmára is visszahat. Ilyenformán nem csupán egy karakter szomorú éleit kerekítik le a hullámok, hanem magát a folyót is (el)terelhetik a megcsiszolt karakterek. Az iskola így vagy úgy, de mindenképpen belekeveredik ebbe a történetbe. E zavarba ejtő konklúzió után jogosan kérdezhetnénk rá, hogy vajon miféle boldog embert formál majd meg ez az utazás. Jobb esetben olyat, aki képes élni a lehetőségekkel, de ha foglyul ejt bennünket a céltudatos iskolai önérvényesítés, akkor nyílegyenesen vezet az út a manipulált cellavilágba.

Óra alatt kukorékolt!

Pályakezdő tanár koromban én is gyűjtöttem a diákok ellenőrző-beírásait, egyszer még kiállítást is rendeztünk a gyerekekkel belőlük. Népszerű tárló volt. Bár az akkori gyűjtésnek mára már nyoma veszett, de ízelítőül álljon itt néhány találó darab: „Órán rendetlen voltam, tiszteletlenül beszéltem – és alatta a tanár aláírása. „Az osztályfőnöki dicséretet még mindig nem íratta alá. Megintem.” „Kémiaóra folyamán padtársával zümmögött és brummogott.” „Kémiaórán a kísérleti anyagot elfogyasztotta.” „Lacinak két ellenőrzője van. Én mosom kezeimet. Osztályfőnök.” „Fia olvashatatlanul ír. Bár párszor még így jár jobban.” „Kesztyűben ül az órán, mert fázik a keze és nem írja a szavakat.” „Óra alatt kukorékolt!” „A gyerek a szünetben az iskola keretein kívül játszott.” „A gyerek az órán beszél, és állandóan jelentkezik.” „Fia óra alatt a pad sarkával jéghokisat játszott a terem körül, eközben MÁV- bemondásokat tartott, melyben a rólam elnevezett szerelvény közeledtére figyelmeztetett.” „Fia a szünetben sztrájkot szervezett. Letörtük.” Iskolás életünk telis-tele van tűzdelve ilyesféle „üzenőfalakkal”, s aki vizsgázott már életében (és ki nem?), az nagyon is jól tudja, milyen mélyen belénk tud ivódni a hatalom nyelvének használata. Hatalmi szóval látványos sikereket érhetünk el, a siker látványa bódító, mákonyát pedig bántóan gyorsan permetezi szét a kollektív elismerés. Ezek a hamis illúziók túlontúl gyakran rejtik véka alá, hogy a hamis sikerek alján egy játszmákkal telítődött élet kristályosodik éppen, s ha nem vigyázunk, akkor idővel valóban elhisszük, hogy személyes erőfeszítések nélkül, mások vállain felkapaszkodva vezet az út a mi kis Árkádiánkba. Idővel azonban mindig kikandikál az ördög patája, és a stratégiák és játszmák által szétrepesztett közösségi műveltség romjai alól igen keservesen tudunk csak kikászálódni. Azért ne gondoljuk, hogy a béke csendje üli meg az Olajfák hegyét. Néha az apróbb jelek többet árulnak el a gyerekért vívott tanári-szülői csetepatéinkból, mint a nagy szólamok. Íme, néhány ellenőrző-beírás és méltó szülői viszontválasz: „Értesítem a T. Szülőket, hogy fiúk történelemkönyve lapokból áll.” – „Ellenőriztük, valóban.” „Katika nem tud olvasni!” – „Ha tudna, nem járatnám iskolába.” Az üzenetek ugyan megmosolyogtatóan sokszínűek, de abban alighanem megegyezhetünk, hogy nem célszerű iskolai játszmákba zárni tanárokat, gyerekeket – és szülőket, mert ezzel csak még tovább ronthatunk a nevelés szelíd esélyein.

Kövekbe faragott álmok

„Virág szeretnék lenni!” – bökte ki végre a beszélő kő Bab Bercinek (Lázár Ervin klasszikus mesefigurájának), miután a kőgörgeteges hegyoldalban – némi kommunikációs zavar és huzavona után – barátságot kötöttek. Ezzel a kívánsággal veszi kezdetét Bab Berci köves kalandja, nevezetesen egy kő virággá változtatása. S ahogy az már történni szokott, főhősünk nem térhetett ki egy álom elől, jóllehet sem a kőnek, sem Bercinek sem volt még halvány fogalma sem a valóra váltás mikéntje felől. Botcsinálta tanítónk végül egy ajtófélfába faragott virágmotívumban megtalálta a megoldást: a kőben lakó virágot kell kifaragnia. Mivel azonban ez nem kifejezetten az ő szakterülete, kénytelen volt tovább képezni magát kőfaragóvá. Virágfaragó mesterségével aztán fényes sikert aratott, s az immáron virággá faragott kő boldogan sütkérezett a napsütésben, mígnem beköszöntött a hervadás évszaka, és a kert ünnepélyes hangulatában a fáradt virágszirmok a földhöz simultak. „Én is szeretnék elhervadni” – hangzott el az újabb kívánság, a kővirág utolsó kívánsága. S Bab Berci tudta, hogy ezúttal mit sem érne a vésővel és a kalapács erejével. Visszavitte hát a virággá vált követ – a kővé vált virágot – a hegyoldalra, a többi kő közé, mert ezt a munkát már az időre kellett bíznia. S bár szomorúan, de azzal az erős bizonyossággal fordított hátat, s indult tovább új kalandok felé, hogy a kővirágot itt éri be egyszer az évszázadok hozta hervadás, a többi porladó kő között. Noha Lázár Ervin nem Hérodotosz, és sajnos a kövek sem túl beszédesek a geográfia és a régészet határain túl, talán mégis van mit elmesélnie arról, hogyan lehetnek a kövekből virágok. A mese üzenete akár az is lehetne, hogy tán mégiscsak különb sors hervadó kővirágként végezni, mint egy porladó kőrengeteg porszemeként. Ezzel a tanulsággal Lázár Ervin már az iskola társadalompedagógiai kalandját is beleszövi Bab Berci történetébe. Mert, ugye, azt minden gyerek megtanulja, hogyan is vált „kővé” a föld őstörténetének növényvilága, de bajosan rögzíthetnénk iskolai tantervekbe a kövek virággá válásának titkát. Ám mitévők legyünk, ha a társadalmi-tudományos tanulási környezet „igazság-virágai”, ahelyett hogy kultúrává, műveltséggé kövesednének bennünk, inkább szétporladnak a lábunk alatt? Vajon szorult-e az iskola intézményébe annyi erő, hogy ne csak befogadója, de egyben alakítója, formálója is legyen világának? Annyi bizonyosnak látszik, hogy a tudástársadalmak kollektív látomását (ha ugyan nem egy új középkor felé sodródunk éppen) csakis az élethosszig tartó tanulás erejével válthatjuk valóra, ám ezért a majd szűnni nem akaró tanulási kedvért a ma iskolájában állunk sorba.

Mesterek

A Mester – akárcsak a szobrász – mindig látja az alakot a márványtömbben. S hogy ez az alak kitörhessen néma és sötét formátlanságából, le kell faragnunk róla a fölösleget – szól a fabula a Mester oldaláról. A tanítvány – ha igazi, s nem csak egy paracelsusi csalódás – inkább maga szeretné elképzelni igazi arcát, viszont a mesterre vár a feladat, hogy életre keltse a tanítvány képzeletét. Itt nem sokra megyünk a beavatások szent rítusaival, sutba dobhatjuk a kánonokat, s a tetejébe pedig a könyvek helyett is inkább a tekintetekből kell megtanulnunk olvasni. A tanár és a tanuló közeledése mindaddig akár problémátlannak is tűnhet, amíg a hivatalos nevelés és oktatás jól kikövezett útjain tartunk egymás felé. Az igazi fordulópont akkor következik be, amikor a Másikhoz vezető „utolsó előtti lépéshez” készülődünk: annak felismeréséhez, hogy viszonyunkat soha nem tudjuk patikamérlegen kiegyensúlyozni, vagy azért, mert mindig egy „még-nem-kész” állapotban érezzük magunkat; vagy azért, mert a bennünk érlelődő műveltséget sem átadni, sem megszerezni nem lehet a Másik közvetlen részvétele által. Ha viszont nem akarunk annak is tanúi lenni, hogyan farag a fantáziálás vakhite az egyszerű tényekből hamis csodákat, mindenképpen szert kell tennünk a kételkedés képességére is. A fanyalgók gyakran vetik az iskola (és a tanárképzés) szemére, hogy egyre ritkábban tűnnek fel az igazi tanáregyéniségek (mesterek), így hát ne is csodálkozzunk azon, hogy olyan sok ifjú tehetség (tanítvány) kallódik el az iskolai évek sűrűjében. Az iskolai oldalról viszont arra hívják fel a figyelmünket, hogy nem csupán Aranyszájú Szent Jánosokat, hanem olyan alapos szakembereket kell kiképezni, akik mérhető hatékonysággal tudnak tanítani. A szándék méltányolható, de az „élet aranyfája” helyett mégis gyakran csak „zöld teóriákat” találunk az igyekezet lombkoronája alatt. E mefisztói csapdát – való igaz – csak azok a mesterek és tanítványok léphetik át, akik nem cövekelik le magukat a kétségkívül biztonságot nyújtó általános pedagógiai célok tövében. Azt gyanítom, hogy az élet aranyfáján csüngő gyümölcs igencsak lassan érő fajta, s bizony időbe telik, amíg egy emberben összeölelkezik az emberi odafordulás és a (szakmai) műveltség két faága. Ekkortól viszont a keze alá adott tanulók is érezni fogják szavaiban azt a bűvös erőt, ami feltámasztja bennük a tanítvánnyá válás vágyát. Végül is Mesterré akkor válunk, ha tanítványaink azzá tesznek minket.

A márványszobor

Az igazságot keressük, de ha meg is találjuk, valamit mindig megtartunk belőle magunknak. Az Egyenlőség iskolájában azt szoktuk ígérgetni, hogy mindenki egyenrangú, ám eltitkoljuk, hogy az ilyen iskola hátán mégiscsak beüget a világunkba egy misztikus alak, egy világmegtartó erővel bíró Tanár. Mindaddig valamennyien engedelmességgel tartozunk szellemi jótevőnknek, amíg igazságot tud osztani közöttünk, mihelyst azonban elapad igazságosztó ereje (vagy mert elfáradunk az örökös megfelelésben, vagy mert egyszerűen ráununk a már csak ismétlődő zsolozsmára), száműzzük hősünket a mítoszok birodalmába. A Szabadság iskolája ezzel szemben nem tart igényt efféle ködfaló héroszokra, hiszen mindnyájunknak magunkban kell ezt az eszményi alakot megtalálnunk; e hősnek bennünk kell megszületnie, és önmagunkat kell afféle hétköznapi héroszként felnevelnünk. E biztató jövőt viszont alaposan beárnyékolja az a praktikus gondolat, hogy míg e vállalkozásba némelyeknek bele fog törni a bicskájuk (vagy azért, mert az örökös útkeresésben végképp elfáradunk, vagy pedig azért, mert a bizonytalanság felőrli tettrekészségünket), addig mások majd fényes sikerrel járnak. S miután soha nem tudhatjuk biztosan, ki vagy kik lesznek a „kiválasztottak” (s hogy magunkat közöttük tudhatjuk-e majd), e bizonytalan jövőt latolgatva egyre közelibbnek tűnik a pillanat, amikor mítoszaink ékszerdobozából egyszer csak újra kiemeljük azt a mindnyájunk fölé magasodó, misztikus példaképet, akinek árnyékában elhalványulhatnak az olykor fájdalmasan nagyra nőtt emberi különbségeink. Amíg azonban az Egyenlőség iskolája az elveket használja az emberi létezés méreteinek zsinórmértékül – azaz egy idealizált, szabályokban letisztult iskolába álmodja bele a gyerekeket –, addig a Szabadság iskolája nem a szabályok, hanem a kivételek pártját fogja, s így szívesebben is fújja a megtapasztalt emberi különbségek eszményformáló iskolai leckéjét. S miután egyik iskola sem tud saját „alkatából” kifordulni, mindkettő úgy formálja meg a falai között élőket, hogy lefaragja róluk a „fölösleget”. Mi tagadás, minden márványtömbben ott lapul a szobor, csak ki kell bontani belőle. De míg az Egyenlőség iskolája mindig ugyanolyan térfogatú „emberanyagról” vési le a számára hasznavehetetlen rétegeket, addig a Szabadság iskolája tudja, hogy legyen bármily kicsi vagy nagy az a bizonyos kőtömb, elfér majd benne egy éppen oda teremtett emberi (élet)mű.

Egy vonatút emlékére

Amikor emberi életünk nagy és kis beavatásainak sodrásában találom magam (és milyen gyakran is történik ez meg velem!), az emlékezet homályos alagútjaiból rendre előbukkan egy réges-régen megesett, különös hangulatú utazás. Történt pedig, hogy egy nap vonatra szálltam, s ahogy ennek lennie kell, mindjárt akadt a kupéban egy barátságos útitárs. Szó szót követett, és a meglett korú bácsika (történetem hőse) egyszerre elhallgatott, és figyelmes-mélyen a szemembe nézett. Éreztem, hogy valami fontos felismerés üli meg a pillanat csendjét. Beszélgetni kezdtünk hát, gyorsan és kapkodva tisztáztuk, melyikünk hová is utazik, hogy ennek végeztével átadhassuk végre magunkat az akkor még megmagyarázhatatlanul erősen vibráló figyelemnek. S ekkor én, mert volt még jó néhány percünk az elválásig, fejembe vettem, hogy megfejtem a másik arcán tükröződő titkot. De a rejtvény keményebb diónak bizonyult, mint ahogy első pillantásra gondoltam. Útitársam – kitérve tapogatózó kérdéseim elől – nem tágított attól, hogy véletlen hozta közös vonatozásunk örömét megossza velem, s egyre csak azt ismételgette, hogy a kis beszélgetéseknek is örülnünk kell. Neki, mint mondta, bár ez a rövid hátralévő „út” is elég hosszúnak tűnik, sokat jelentenek ezek a percek, hiszen ő sajnos hamarosan úgyis „megérkezik”. De azért lám, van még időnk egy kis beszélgetésre, s ha nem volna ellenemre (nem volt), hát elmondaná, hogy ő bizony az álmait keresve sokat utazott már életében, s egy kicsit bele is fáradt a sok látnivalóba. De lám, végül is, jól van ez így, hisz hamarosan készülődnie kell a leszálláshoz. Én viszont csak folytassam tovább az utamat, ő jól ismeri ezeket az álmokat, s meglátom, nem fogom megbánni, hogy útra keltem. Hát ebben maradtunk. A kilométerek elszaladtak, és eljött a búcsú perce. Vonatunk lassan gördült be az állomásra, s mert e délelőttön sokan szálltak ki a vagonokból, a kiürült kocsi hirtelen támadt csendjében ülve értettem csak meg útitársam titkos üzenetét. Ebben az izgatott pillanatban kinéztem a már mozgó szerelvény ablakán, s tekintetem azonnal találkozott a tömegben bandukoló útitársam reám várakozó pillantásával. Egyszerre emeltük fel lassan, tétovázva a kezünket, hogy egy végsőt intsünk egymásnak: ő, aki „megérkezett”, s én, aki még „folytatja az utat”. Akkor eszméltem rá, abban a közös mozdulatban, hogy alkalmi tanítóm nem a kilométerekben mérhető tér és az életkorok távolságának gondját osztotta meg velem: Mielőtt útra kelsz, fontold meg jól, hogy a sorsod hív, vagy a végzeted kerget. Ha a sorsod hív, egy Találkozás felé közeledsz éppen, de ha a végzet elől bujkálsz, egész életedben csak a személyes történeted elől fogsz menekülni.

A fák üzenete

Egy napon üzen a sors, és akkor indulni kell. Sok éve történt, hogy egy különös őszön, aminek sehogyan sem akart vége szakadni, beteljesedett egy régen várt álmom. Zürichben ért akkor a szeptember vége. Egy öreg bérház tetején vettem ki szállást, ódon falépcsők vittek fel a negyedik emeletre, s nem múlt el nap, hogy a gömbölyűre kopott fordulók nyikorgó eresztékei ne üdvözöltek volna titkos nyelvükön. Mindahányszor, amikor egy dolgos nap múltával felfelé siettem a rég halott fák hajópadlót utánzó deszkáin, hacsak egy érintés erejéig, de én is intettem az Időnek, és azoknak a soha nem látott embereknek, akiknek kivehetetlen lábnyomai már messze hordták a hajdani mester ácsceruzájának nyílegyenes vonalait. Bólintottam, és próbáltam megfejteni az aznapi üzenetet. Napra nap telt, de csak találgattam, vajon mit súgnak a fülembe a barnába hajló faragott virágok és levelek. Mindhiába. Míg egy napon, egy véletlen hozta pillanatban az álom valóra vált. Szobám szélesre tárt ablakai előtt álltam éppen, s azon tűnődtem, hogy az odakinti világ hogy megmakacsolta magát ezen az őszön: a parkokban még mindig kövérednek a mit sem sejtő fűszálak, a virágoknak eszük ágában sincs legyinteni az éltető melegre, és a fák, igen, ezek a mindentudó fák is milyen elevenen hivalkodnak zöld klorofilljukkal. A szürkésvörös tetőket súroló tekintetem ekkor a ház előtt álló hatalmas tölgyre esett, és belém hasított a felismerés: de hiszen a csodák nem a horizonton laknak, hanem itt, az orrom előtt, ebben a fában is akár! Mert ez a tölgy megszólított engem, persze nem emberi nyelven, csak táncoló leveleivel üzent, de annál világosabban és érthetőbben. Arról mesélt, amiről az átkarolhatatlanul vastag odalenti törzse eleddig csak hallgatni tudott. Arról a bizonyosságról, amiről lent a földön csak fejszével és fűrésszel tudhatnék meg valamit, de amit itt, négyemeletnyi magasságban ugyanaz a fa már hullámzó zöld tengerével is meg tud velem osztani. Megtudtam hát, hogy amit földközelben csak mérőrúddal foghatok vallatóra, azzal idefent már nem sokra megyek. Nem, egy Találkozásnak nincsenek kitüntetett mérőszámai. A pillanat örökre belém égett. És ez a Találkozás végérvényesen megváltoztatott. Látni kezdtem, amit addig csak néztem. A világ valósága áttetszőbbé vált. Közben az ősz végül mégis elköszönt, és a leveleket is rozsdaszín avarrá gyűrte a feltartóztathatatlanul haladó idő. De azon a decemberi hajnalon, amikor búcsút mondtam e meseszép napoknak, már tisztán kihallottam a falépcsők neszeiből a fám üzenetét: Isten veled, találkozások embere. Azóta tudom, hogy sok száz kilométernyire innen él egy barátom, akinek ismerem a titkát. Ez a titok azóta is fényesen él bennem, s talán ezért van, hogy már kevesebbet is fűrészelek. Se fákat, se sorsokat.

Az igazi válasz

Sok éve már, hogy a tanárnő a postaládájában egy ismerősnek tűnő feladótól kapott levelet talált. Az író emlékét réges-rég belepte már a feledés pora, de a meghívó – mert ezt rejtette a küldemény – díszes mondatait olvasva lassan egy középiskolai osztály képe derengett fel a hajdan volt osztályfőnök szemei előtt. A levél a tanári sors kíméletlenül ismétlődő szertartására szólított: eltelt 25 év, ideje újra egymás szemébe nézni.

Nem minden emléknek kedvez az idő. Neveket, arcokat, sorsokat kellene újra betűrendbe szedni és padsorokba ültetni. Készülődve a találkozásra, egyre több történet elevenedett meg a tanárnőben, s az a bizonyos lelki tükör is egyre fényesedett. S mikor eljött a pillanat, minden úgy történt, ahogy kell. Mert hiába minden, a nemzedékek végül úgyis egymásnak adják a hagyományok kilincsét; gyülekező, közeledő arcok találgatása, az öreg alma mater semmivel össze nem téveszthető illata, és végre az Osztály, a padok és az Óra, Vele, újra Vele.

Innentől a múlt fénytöréseinek didaktikája tölti meg a perceket. Csupa őszülő, kopaszodó, szarkalábakat rejtegető véndiák-szempár szegeződik arra az emberre, aki se most, se később nem kérdezheti már, mi volt mára feladva. De mégis felelni kell, még ha a kopott naplóba ez a jegy már be nem kerül, mert ez a felelet bizony sem nem javít, sem nem ront már az égvilágon semmin.

Jól van ez így, mert itt az este, egy hangulatos étteremben, s old majd valamit az életvallomások szorításán. Így történt most is. Csakhogy mindig eljön a perc, amikor egy váratlanul feltett kérdés újra elszorítja a torkokat. A kérdés a csillagfényes derengésű teraszon álldogálók egyikétől röppent fel. „Mondd Ági – mert így hívták a diákjai gyűrűjében álló tanárnőt –, miért nem szerettél te engem?!”

Nem minden kérdésnek kedveznek az évek. Mert ott, az éjszaka csendjében a kérdésre, az Igazi Kérdésre valakinek felelnie kell. S akár csillagporos ködben utazó üstökösök, ez a Kérdés is ott izzott, időtlenül, a számolatlan napok és évek kezdetétől. És most megérkezett, hogy fényével áttörje az illúziók ködét. És ekkor, a visszavonhatatlanság emberi fénykörében álló tanárnőben egy különös felismerés kezdett alakot ölteni. Sokáig ízlelgette magában a még ki nem mondott választ. Igen, várt valamit, ami megmentheti attól, hogy kimondja az Igazságot. Meglepetten vette tudomásul – melyet a szája szegletén feltűnő kis mosollyal nyugtázott is –, hogy egy régi, izgatott érzés kerítette újra hatalmába, egy régi iskolai érzés, amelyet egy reménytelen diákkori felelete fölött gomolygó csodavárása hívott elő akkor belőle. Tisztán és világosan állt ott, abban az emlékben, újra fiatalon. És újra várt, ugyanarra a feloldozó Hangra.

Nem volt emberi ez a Hang, de mégis olyan erős és egyértelmű, mint a szégyellnivaló tett fölött pálcát törő bírói ítélet. Olyan éles Hangot remélt, ami kettéhasítja a múlt összezavarodott emlék- és érzésszálait, ha már kibogozni őket sehogy sem lehet. A megmentő és mégis banális hang az iskolai csengő érces kalimpálása volt. A kezdetet és a véget kérlelhetetlen pontossággal hirdető csengőszó mindig eligazította azokban a meseszép időkben, Rendet tartott benne és a körülötte élőkben. Mert bár hol ellene, hol mellette szólt, legalább biztos lehetett abban, hogy ez a Jel mindenkinek üzen. Ahogy régen a félrevert harangok, a csengőszó is mindenkiért szól, és hangjából lekottázható, kiből faragott aznapi hőst, s kiből áldozatot.

Ám a Hang, amire most újból minden idegszálával készülődött, nem siette ez az érkezést. Vártak tehát. A kérdező a Válaszra, a hallgatók az Igazságra, a felelő pedig a megmentő Hangra. S talán mindnyájan tudták, hogy amire várnak, nem jöhet el soha. Nem jöhet el soha, mert talán mindig is ott volt velük, bennük kimondatlanul. Amire most készülődtek és várakoztak, egy Találkozás valódi természetének beismerése volt. Egy Találkozásé, amelynek szövegkönyvét az elődök életeiből átszűrődött élmények és tapasztalatok táblájára írták ismeretlen kezek, megmásíthatatlanul, csakis annyit engedve a folytatásra kijelöltekben, hogy a sorstörténethez maguk is hozzáírjanak néhány párbeszédnyi sort. És most ott álldogáltak, bizonytalanul latolgatva, vajon ebben a közös csöndben elhangzik-e végül az utolsó, mindent elrendező mondat. Kimondja-e valaki azt, amiről eddig, emberöltőnyi tapintattal közösen hallgattak.

Mert mindig másról beszéltek. Az első években bőven volt miről mesélni, kérdezni és vallatni. A tudás bevehetetlennek tűnő várát sűrűn egymásra rakott tankönyvlapok és dolgozatok védték a beavatatlanok elől. Hosszú tanévekbe telt, míg átrágták magukat ezen az akadályon, s csak pillanatokra állhattak meg, hogy megkérdezzék, megvagytok-e még. Ilyenkor ünnepelték a hősöket és segítették az áldozatokat. Mert sebeket mindenki kapott ebben az ostromban, de a rajtuk ejtett vágások fájdalma is hasznos volt, mert megtanulták, hogyan kell visszaadni, ha eljön a másnap. Megtanulták a leckét, legalábbis ők, akik ebben az éjszakai órában szoros gyűrűt fonva várták a mindent eldöntő pillanatot. A tanárnő tudta, hogy nincs mire várni, ezt a kérdést neki intézte a sors, s neki kell most válaszolnia is rá. Szokatlan volt számára ez a szerep, hiszen a kérdezés régen az ő tiszte volt. De nincs már meghódítandó vár, nincsenek tanulatlan gyerek-katonák, és őt sem védi az a bűvös osztályfőnöki erő sem, amely megóvhatta volna a hívatlan kérdésektől. De a felelet elől nem térhetett ki, nem mondhatta végül ő sem, hogy tanárnő, sajnos ma nem készültem, mert a Válasz, az Igazság csakis az ő Hangján szólalhatott meg. A mosolyt, ami még mindig ott bujkált a szája szegletén, akkor sem simították el idegszálai, amikor a cigaretták sárgásvörös parazsának derengésén elmerengve kimondta végül a titkot. „Hogy miért nem szerettelek? – s itt megint meg kellett állnia, hogy elszánja magát a folytatásra – Nem tudom. Már nem tudom.” A cigarettavégek egymás után izzottak fel újra, mintha így adnák, rejtjeles tűzjelekkel, egymás tudtára a messziről érkező hírt, amire oly sok év óta várt valaki. „Nem tudja hát” – ismételték a néma szemek az újra feltámadt magányos csendben. A felvillanó fénykörök utolsót lobbantak, és feketén hullottak a földre. Az éjfél neszei, amiről eddig mintha tudomást se vettek volna a körben állók, most újra átjárta a tudatukat. És a teraszra kiszűrődő benti élet morajának engedelmeskedve lassan kinyílt az emberi gyűrű, és lassú léptekkel visszatértek oda, ahonnan elindultak.

Ha látta volna valaki a visszatérők tekintetét, megnyugvást és befogadást olvasott volna ki belőlük. Mert amire négyévnyi magolással sem lehetett választ kapni, arra végül egy késői kérdés mégis pontot tett. A kérdés új szövetséget köttetett velük, és azzal a bizonyossággal lépték át egyenként az ajtó küszöbét, hogy az Igazi Válasz, ha külön-külön is, de ott lakik mindnyájukban, mindörökre.

Perjés István