Megemlékezés: 1848. március 15.

Szövegkönyv 10–12 szereplőre

1. Amott kerekedik – népdal

(Az első sort egy szereplő mondja, majd egyenként kapcsolódnak be a többiek. Az utolsó versszakot már mindannyian mondják.)

Amott kerekedik egy szép kerek pázsit,
Abban legelődik csudafiú szarvas,
Ezer ága-boga, ezer égő gyertya,
Gyújtatlan gyulladjék, ojtatlan aludjék,
Hej, regő rejtem!

Amott kerekedik egy szép kerek pázsit,
Abban legelődik csudafiú szarvas,
Ezer ága-boga, ezer égő gyertya,
Gyújtatlan gyulladjék, ojtatlan aludjék,
Hej, regő rejtem!

Amott kerekedik egy szép kerek pázsit,
Abban legelődik csudafiú szarvas,
Ezer ága-boga, ezer égő gyertya,
Gyújtatlan gyulladjék, ojtatlan aludjék,
Hej, regő rejtem!
El ne felejtsem!
El ne felejtsem!

2. Népgyűjtés (Csupor Andrásné, Szabadszállás)

Juhász
(Kalapját levéve, erőteljes dialektussal beszél.)

– Nem Szabadszálláson született Petőfi, egy városban sem született az, hanem országúton. Én úgy hallottam, úgy volt, hogy egyszer régen pásztorok, juhászok, csikósok kinn teleltek a félegyházi határon. Tél volt, de régen a pásztorok télen is a mezőn tanyáztak.
– Bementek egyszer a pásztorok az út menti csárdásba, látják, ott ül egy szegény ember és nagyon búsul. Kérdezték, mit búsul. Azért, mondja, mert úton volt a feleségével, és útközben megszületett a gyerek – most aztán itt vannak a csárdában, nem tudnak tovább menni a nagy hó miatt sem, meg a gyerek miatt sem. A pásztorok igen megsajnálták, bementek az asszonyhoz, hogy valami keresztajándékot adjanak a gyereknek, ahogy szokás. De szegény pásztorok voltak, semmijük sem volt, mi telik egy pásztortól? – egyik odaadta neki az ostorát, a másik juhász volt, az kisbárányt adott, hogy mégis adjanak valamit. A szegényember nagyon köszönte. Az volt Petőfi apja, a gyerek meg Petőfi Sándor.

3. Petőfi Sándor: Én

A világ az isten kertje;
Gyom s virág vagytok ti benne,
Emberek!
Én a kertnek egy kis magja,
De az úr ha pártom fogja:
Benne gyom tán nem leszek.

Tiszta e kebelnek mélye;
Égi kéz lövelt beléje
Lángokat.
És a lángok szűzen égnek
Szent oltárúl az erénynek
El nem romlott szív alatt.

Nem építek sors kegyére,
Tűrök, mit fejemre mére,
Jót, rosszat;
Mit ma ád, elvészi holnap;
Majd megadja, amit elkap; –
Jellemképe: változtat.

Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes;
Szavaimmal egy az érzet,
Célra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.

4. Petőfi Sándor: Első esküm

(Több szereplő szavalja, 10 soronként felváltva)

Fiú valék még, iskolás fiú,
Tizenöt éves; és az iskolázás
Rám nézve nyűg volt, nagy nehéz nyűg, amely
Rajtam napestig szomorún csörömpölt,
S még álmaimból is föl-fölriasztott.
Lerázni vágytam e nyűgöt magamról,
Lerázni vágytam minden áron azt.
Már akkor, akkor úgy szerettelek,
Olyan világ-fölgyujtó szenvedéllyel,
Mint most szeretlek, drága szent szabadság! –
Gondolkodám a mód felől: miként
Szakíthatnám le rólam a bilincset?…
Szinészek jöttek, s elhatározám
Közéjök állni és elmenni vélök,
El, habár a földhözragadt nyomor
Mindkét kezével átölelne is,
Habár apámnak átka és anyámnak
Könyűi lesznek útitársaim,
Csak hogy szabad, hogy független legyek.
S elmentem volna, ámde megtudá
E lázadó szándékomat tanítóm,
S az indulásnak napján elfogott,
És rám csuká szobámnak ajtaját,
S rab voltam, míg a színésztársaság
Határunkon túl messze, messze járt.
Sírás, könyörgés, lárma, mindhiába!…
Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész,
De hogy maradni kényszerítenek.
A kényszerítés égett lelkemen,
Mint a görögtűz, olthatatlanúl.
Itt tettem első esküvésemet,
Nagy és szent esküt mondék börtönömben,
Hogy életemnek egy főcélja lesz,
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.
S ez eskü most is olyan szent előttem,
Amilyen volt az első pillanatban,
S verjen meg engem a hatalmas isten,
Verjen meg még a másvilágon is,
Ha valaha ez esküt elfelejtem!

5. Petőfi Sándor: Álmaim – Részletek

Irtóztatók koronként álmaim.
Az éjjel is szörnyűket álmodám.
Alighogy eltűnt egyik álomképem,
Másik mereszte vad szemet reám.

Láttam biborban a bűn hőseit,
Tiprott erény volt lábok zsámolya.
Fehérpirosra volt e zsámoly festve:
Szeméből könny, szivéből vér folya.

Láttam kiszáradt sárga arcokat,
Sárgák valának, mint az éji hold,
Igen bizony, mert minden arc az éhség
Éjének egy-egy holdvilága volt.

Láttam mellettök fényes arcokat,
Miken a jóllét napja ragyoga;
Bokáikon arany sarkantyu… sárga,
Mint amaz éhezők arcúlata.

…………

Láttam ledöntött, rab országokat,
Hol nem hallatszott a rabok jaja,
Mert jajgatásukat fölülhaladta
A zsarnokhatalom gúnykacaja.

Im, ilyek éji látományaim.
De nem csodálkozom, hogy ilyenek;
Mert amiket szemlélek álmaimban,
Történnek egyre és történtenek.

6. Részletek a Futár című korabeli lapból

(Négy szereplő, kezükben álarccal, melyet beszéd közben arcuk elé tartanak. Stílusuk már-már nevetségesen finomkodó.)

Álarcos 1.

– Aligha volt szomorúbb, mondjuk ki, veszélyesebb társadalmunk állása, mint e percben. Ifjak. Kik nem tudják, hogy mi fán terem az vers és műveltség, kik nem bírnak több élettapasztalással, mint amennyit Pilvax úr életiskolájában és komlókertjében szerezhetni, ez ifjak egy nemzet szellemi életének irányzóiul tolakodtak fel!

Álarcos 2.
– Petőfi úr minden tehetsége ellenére sem első költője hazánknak. Ehhez hiányzik nála az általános műveltség. És bármennyire is megfelel az olvasó világ nyersebb rétegigényének, annál kevésbé elégíti ki a kisebb, de mindenesetre eldöntő részét a művelteknek.

Álarcos 3.
– Petőfi előttünk igen kedves – néha. De mihelyt a néphez alászáll és népszerű lenni erőlködik, akkor mindjárt vad és féktelen lesz. Lábaival tombol, sarkantyúját pengeti, felrúgja a port és szétszórja a sárt és a körülállókat mind bemocskolja.

Álarcos 4.
Petőfi pediglen erőlködik vala,
Petőfi pediglen poéta nem vala,
Petőfi verseit elolvastam vala
És ennél még nagyobb ínségem nem vala. Ámen.

(Augusztus 12. Futár. Greguss Ákostul, Szarvason, Nyom. Réthy Lipót betűivel. 1847. 8. r. 28. l.)

(Bekiabálások)
– Pórias!
– Közönséges!
– Tehetségtelen!

7. Petőfi Sándor: Előszó – Részletek (Az Összes költemények 1847-es kiadása elé)

Azt nem teszem, hogy költészetem becsét védelmezzem,
mert vagy szorultak erre vagy nem; ha rászorultak,
úgy hiábavaló, ha pedig nem, úgy fölösleges a védelem…
Aztán meg őszinteségem és önérzetem van, de hogy szerénytelenségem volna, azt tagadom. Tehát csak négy vádjokat említem, mely különben is a leggyakoribb, tudniillik hogy költeményeimben rossz rím, rossz mérték, szaggatottság és aljasság van.
Ezen uraknak a magyar rímről és mértékről fogalmok sincs.
Ők a magyar versekben latin metrumot és német cadentiát keresnek, s ez az én költeményeimben nincs, az igaz, de nem is akartam, hogy szorosan legyen. A magyar mérték és rím még nincs meghatározva, ez még ezután fog, ha fog, kifejlődni és meghatároztatni, e szerint róla nekem sincs tudatom, de van sejtésem… az ösztön vezet, s ahol ők engem ram és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott írok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához.

Álarcos
– Vagy végképp az aljasság és póriasság démonának esett volna martalékul? Mindig csak az élet szennyes, a társaság árnyoldalai, az elfajult erkölcstelenség és torz természetellenesség – a pórnép kinövései, juhászverekedésekben és csikós aljasságokban fogja-e lelni örömét, mulatságát?

Ami költeményeimben az aljasságot illeti, ez ellen ünnepélyes óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bártan ki merem lelkiismeretem ítélőszéke előtt mondani: hogy nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek; s én mindig így írtam és írok, amint gondolkodtam és éreztem. Mindig fájt a vád, mert ennek éreztem legjobban méltánytalan voltát. Ha néha egyes kifejezésekre s a tárgyra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert én szerintem a költészet nem nagyúri szalon, ahová fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni.

8. Népgyűjtés

Juhász
(Kalapját levéve, erőteljes dialektussal beszél.)

– Én juhász vagyok kisgyermekkorom óta. Aki juhász, az mind szereti Petőfit, mert ő is szerette a juhászt. Sokat is beszéltünk róla. Volt, amíg meg nem halt, az apósomnak egy öregapja, Vályi Bertalan, cselédember volt régen. Azt mondta apósomnak, hogy ő látta Petőfi Sándort, mikor a bojádi Sasoknál volt vendégségben. Annak idején Petőfi gyakran átjárt Szentlőrincre, útközben meg betért az uzdi kocsmába, mert az éppen útbaesik. Nincs már meg a kocsma, csak a ház van meg, most laknak benne. Ott van Uzdon, szemközt a régi híddal, csak olyan parasztház, mint a többi, zsuptetős. Az volt a régi kocsma. Ott látta Petőfit üldögélni öregapánk. Hogy milyen ember volt? Hát olyan ember volt az, mint a többi. Se kicsi, se nagy. Egy köpönyeg volt a vállára vetve, úgy jött be a kocsmába. Bort hozatott, de nem duhajkodott, dehogyis! Csak ült magában a lócán. De amikor fölemelte az üveget, körülköszöntötte a kocsmában. Azt mondta: – Na, igyunk minden ember egészségére! Vörösbort ivott. Azt mondta öregapánk, azt igen szerette.

9. Petőfi Sándor: Előszó – Részletek (Az Összes költemények 1847-es kiadása elé)

Végre, hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való; de nem csoda. Nekem nem adta Isten a sorsot, hogy kellemes ligetben csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság- vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; a régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királylány az Óperenciás tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek… Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt-amott megfoltozva és kibővítve ugyan; de ő mindazonáltal más ruhát kíván, mert ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélegzetet; s aztán szégyelli is magát, hogy ifjú létére gyermekruhát kell viselnie. Így van az emberiség szégyen és szorultság között, kívül csendes, csak egy kissé halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a vulkán, amelynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? Én, századom hű gyermeke!

Álarcos

– Azt is bölcsen rendelék az istenek, hogy Petőfi nem vaspapíroson adta ki verseit, s hogy nem is írta azokat vastollakkal, de egészen egyszerű libatollakkal, így legalább nem fognak megrozsdásodni. Nem rozsda, de egerek s molyok fogják azokat tápul használni – tehát élő lények szívandják belőlük az életet. Életadó versek!

10. Petőfi Sándor: A királyokhoz; Honfi szózat Petőfi A királyokhoz címzett verse ellen

Azt adok, mit vajmi ritkán kaptok,
Ti királyok, nyílt őszinte szót,
Ahogy tetszik, köszönjétek meg, vagy
Büntessétek a felszólalót;
Áll még Munkács, áll az akasztófa,
De szivemben félelem nem áll…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé „szeretett” király!

Szeretet… hah, ezt a szép virágot
Tövestül kitéptétek ti rég,
S kidobtátok azt az országutra,
S ott átment rajt a szekérkerék,
Amely megtört esküvésitekkel
Megterhelten világszerte jár…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé „szeretett” király!

———

(Közbeékelve:)
Szóljunk, mint szabad Magyarhoz illik,
Honfi-társak! Nyílt, őszinte szót,
Nemzet-éltünk e dicső szakában
Leplezetlen adjuk a valót.
A magyar nép szivében király s trón
Hő szerelme rendületlen áll;
A bármit mond az éretlen Petőfi,
Él fölöttünk szeretett király.

——–

Csak tűrnek már titeket a népek,
Csak tűrnek, mint szükséges roszat,
S nem szeretnek… odafönn az égben
Megszámlálták napjaitokat.
Majd halljátok a nagy ítéletszót
Attól, aki mindenkit birál…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé „szeretett” király!

——–

(Közbeékelve:)
Él e hon dicső kegyes királya,
S méltán hódol neki a Magyar
Mert e szép hon fölvirágozásán
Fáradozva minden jót akar;
És a hűtelen betyári nyelvű
Dalnok erre béhunyá szemét;
Holtig hű magyarra nyomni készül
A gyalázó hűtlenség jegyét.

——–

Föllázítsam a kerek világot,
Föllázítsam-e ellenetek,
Hogy a dühnek Sámson-erejével
Milliónként nektek essenek?
Megkondítsam a halálharangot,
Hogy borzadjatok hangjainál?…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé „szeretett” király!

Nem lázítok, mert nincs erre szükség;
Mért ráznám meg erőszakosan
Azt a fát, amelynek a gyümölcse
Már túlérve, rothadásba van?
Ha megérik a gyümölcs, fájárul
Magátul a földre hull alá…
Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé „szeretett” király!

(Közbeékelve:)
Lesz-e nemzet-őrsereg honunkban
Mely a hűtelent fogadja bé?
Ezt ki hon- s királynak, béke s csendnek
Őreül eskütt, s már megtörél!
Süss gyalázat-bélyeget arcára
Polgártárs! Ki eddig hű valál,
Ah! Ne hallgass áruló szavára,
S mondssza velünk: éljen a király!

(Zene: Nemzeti dal)

11. Részlet a Nemzetőr című lap 11. számából

Álarcos
– Én részemről, ha verset tudnék írni, ily forma epigrammal válaszoltam volna Petőfi versére: „Sándor öcsém, te minden versedben szabadságunk elnyomói, ellenségünk vérét szomjazod, te keservesen panaszkodál, hogy nem akkor születtél, midőn alkalma volt a magyarnak dicskoszorút szerezni a harcmezőn. Íme most nyakunkon a háború, minden ép karra szüksége van a hazának, – te katona voltál, s roppant kardod, mellyel a márciusi napokban annyira csörömpöltél, mégis hüvelyében rozsdásodik. No de azért, édes öcsém, nem irigylem költői babérodat. Egy önkéntes.”

(Szeptember 10. Nemzetőr 11. sz. 169. lapon Vahot Imre álnév alatt.)

(Mindannyian)
Talpra magyar!

12. Petőfi Sándor: Csatában – Részlet

(Három szereplő együtt)
A földön is harag,
Az égen is harag!
Kifolyt piros vér és
Piros napsugarak!
A lemenő nap oly
Vad bíborban ragyog!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!

Komoly felhők közül
Bámul reánk a nap,
Rettentő szuronyok
Füstben csillámlanak,
A sűrü lomha füst
Sötéten gomolyog,
Előre, katonák,
Előre, magyarok!

(Két szereplő együtt)

Ropog, hosszan ropog
Csatárok fegyvere,
Ágyúk bömbölnek, hogy
Reng a világ bele;
Te ég, te föld, talán
Most összeomlotok!
Előre, katonák,
Előre, magyarok!

(Egy szereplő, lelassulva, halkan)

Szilaj lelkesedés
Foly bennem, mint tüzár,
A vérszag és a füst
Megrészegíte már,
Előre rontok én,
Ha élek, ha halok!

13. Népgyűjtés

Jaj, jaj, édes fiam, jó fiam, jaj, mért hagytál itt minket oly hamar? Mért nem én fekszem itt, ebben a koporsóban? Jajjajajaj, édes fiam, jó fiam, mért hagytál itt minket oly hamar? Mért nem én fekszem itt ebben a gyászos koporsóban? Jaj, há legyek, micsináljak, ebben a nagy árvaságomban?

Juhász

– Mikor Petőfi elesett a csatában, az ellenség fővezére megparancsolta, hogy keressék meg Petőfi holttestét, és temessék el jó mélyen. Mikor el volt temetve, azt mondta a fővezér, most úgy egyengessék el felette a földet, hogy nyoma sem maradjon. De asse volt elég, egy század huszárt rendelt ki a fővezér, azt parancsolta: „Egy napig lovagoljatok a csatatéren, hogy egyformán tapossátok le a földet mindenütt.” – Letaposták a földet a huszárok. Akkor azt kérdezte a fővezér: „Na, melyikőtök tudja, hol van Petőfi Sándor sírja?” – Két huszár mondta, hogy ők még tudják. A két huszárt a fővezér nyomban főbe lövette, hogy senki se tudja, hol fekszik Petőfi Sándor. Azért nem találják meg a sírt, senki se tudja megmutatni. Azt a kettőt, amelyik még tudta, főbe lövette a fővezér. A többi, ha tudta is, nem mondta, nehogy úgy járjanak ők is.

(Népgyűjtés, B. Kiss Kálmán, 75 éves, Szabadszállás, Kazinczy köz 5.)

(Zene: A költő visszatér)

14. Népgyűjtés

(Egyenként suttogva, fokozatosan erősödő hangon)

– Nem halt meg…
– Nem halt meg!
– Nem halt meg!!

Juhász
– Nem halt meg Petőfi a csatában. Kijött a csatából. Csabára ment. Ott hallotta, hogy Görgey lepaktázott az ellenséggel. Gyorsan kocsira ült Petőfi, hogy elmenjen Világosra, agyon akarta ütni Görgeyt. Mentek a kocsival, eltört a kocsi alatta. Kovácsot hívtak, megcsinálták, mentek tovább. Megint eltört alatta a kocsi, megint megcsinálták, harmadszor is eltört a kocsi. Szidta Petőfi a kovácsokat, hogy miattuk nem tud elmenni Világosra, de csak eljutott. Mikor odaért, hallotta, hogy Görgey már eladta a magyar sereget és a tizenhárom tábornokot. Petőfi mikor meghallotta, vett egy kocsi diót, éppen dióverés ideje volt, megfúrta a diókat, minden dióba tett egy cédulát. Vers volt a cédulákon, le volt írva minden, hogy árulta el Görgey Magyarországot és a tizenhárom tábornokot. Akkor elment bujdosni az országban Petőfi, felöltözött svábnak, mint aki diót árul, járt a szekérrel, árulta a diót. Az emberek megvették a diót, eltették és amikor karácsonykor diót törtek, akkor tudta meg az egész ország, kicsoda Görgey, milyen nagy áruló. Gondolkoztak az emberek, hogy jött a cédula a diókba, eszükbe jutott a sváb, aki árulta, tudták már, hogy Petőfi volt!!

(Népgyűjtés, Virág János, 60 éves, Csigapuszta, vízimalom)

15. Amott kerekedik – népdal

(Az első sort minden szereplő mondja, majd egyenként némulnak el mind, míg végül az utolsó versszakot már csak egy szereplő mondja.)

Amott kerekedik egy szép kerek pázsit,
Abban legelődik csudafiú szarvas,
Ezer ága-boga, ezer égő gyertya,
Gyújtatlan gyulladjék, ojtatlan aludjék,
Hej, regő rejtem!

Amott kerekedik egy szép kerek pázsit,
Abban legelődik csudafiú szarvas,
Ezer ága-boga, ezer égő gyertya,
Gyújtatlan gyulladjék, ojtatlan aludjék,
Hej, regő rejtem!

Amott kerekedik egy szép kerek pázsit,
Abban legelődik csudafiú szarvas,
Ezer ága-boga, ezer égő gyertya,
Gyújtatlan gyulladjék, ojtatlan aludjék,
Hej, regő rejtem!
El ne felejtsem!
El ne felejtsem!

—

(A műsort Debreczeni Tibor állította össze.)