2008. április 21. hétfő, 5:35
Az osztályfőnöki órák beszélgetéseihez 40.
Elér-e hozzánk a muzsika hangja?
A Washington Post újságírója, Gene Weingarten, Pulitzer-díjat kapott egy olyan cikkért, amelyben egy izgalmas és tanulságos kísérletről számolt be. A cikk címe: Pearls Before Breakfast (Gyöngyök reggeli előtt).
Színhely: Washington, DC, az időpont: reggel háromnegyed nyolc. A forgalmas L’Enfant Plaza-n rugalmas léptekkel farmeres fiatalember száll ki a metróból. Fekete pólót visel, a fején washingtoni baseball-csapat ellenzős sapkája. Előveszi hangszerét, az 1713-ban készült Stradivarit, a nyitott hegedűtokba pedig ösztönzésképpen néhány bankjegyet dob. Majd háromnegyed órán át fülbemászó dallamú, nagy technikai igényű klasszikus darabokat játszik, egyiket a másik után.
Joshua Bell mint utcazenész
Két héttel korábban, a Bostoni Filharmonikusok teltházas hangversenyén, felállva éljenezték. Két hét múltán hasonló élményben volt része a marylandi Strathmore Zenei Központjában. De most itt muzsikál, a korántsem tökéletes akusztikájú földalatti megállóban. Játék ez, egyben kísérlet. Játékos kísérlet, mely azt hivatott felmérni, hogy a munkába siető ember felfigyel-e ösztönösen a művészi tökélyre, szíven üti-e a zene, megtorpanásra, adakozásra készteti-e avagy a gondolataiba zárkózva megy tovább a maga útján. Ne feledjük, hogy aki itt a reggeli órában áthalad, szinte kivétel nélkül értelmiségi, többnyire magasan képzett kormányalkalmazott.
Annyi különféle nyilvános szerepvállalás után Joshua Bell kedvet kapott az inkognitó fellépéshez. Hiszen ez igazából a játék! Bevallása szerint nagyobb lámpalázat érzett utcai zenészként, mint a világ bármely nagy hangversenytermében. Hiszen oda azok jönnek el, akik értékelik, itt pedig teljesen ismeretlenül lép a „közönség” elé. Mint kiderült, aggodalma beigazolódott. „Fellépése” mérlege igen kedvezőtlen volt: 1089 áthaladó személy közül alig néhányan lassították le léptüket, összesen hét adományt kapott, és azok összege alig 32 dollár 17 centet (!) tett ki. Mert egyesek pennyket is bedobtak a hegedűtokba. A művész keserű humorral jegyezte meg: ez negyven dolláros órabérnek felel meg, amiből akár meg is élhetne, no meg akkor impresszáriót sem kellene fizetnie. Mélyen felkavarta viszont, hogy az új darabok előtti hat rövid szünet alatt egyetlenegyszer sem tapsolták meg, és semmiféle visszajelzést nem kapott a sietve áthaladó járókelőktől.
Részletes beszámolójában Gene Weingarten, a Washington Post Magazine riportere elfilozofál azon, minek tudható be e kísérlet sikertelensége. Bizonyára annak, hogy a jól ismert közegből kiragadott mű és művész aligha számíthat esztétikai befogadásra. Aki viszont nem értékeli a szépet, képes-e arra, hogy az életet értékelje? – teszi fel a kérdést.
Háttérinformációk
Forrás: Pulitzer a világhírű hegedűművésszel kísérletező újságírónak. Quart, 2008. április 9.
Joshua Bell: A csodagyerekként feltűnt Joshua Bell a játék szerelmese és a nyilvános szerepvállalás mestere. Tizennyolc évesen fellépett a Carnegie Hallban, számos ősbemutató előadója, a Grammy-díj nyertese. A Billboard Magazine a 2004. év klasszikus zeneművészének kiáltotta ki, Indiana kormányzója az állam élő legendájának nevezte. A 2007. év Avery Fischer-díjazottja; a megtisztelő kitüntetést Glenn Close színésznő kezéből vehette át, és nevét márványba vésték a New York-i koncertterem bejáratánál. Stradivariját, a Tom Taylort, két millió dollárért eladta, hogy négymillióért megvásárolhassa a regényes történetű Gibson ex Huberman Stradivarit, amit kétszer is elloptak eredeti tulajdonosától.
Joshua Bell
Javaslatok a feldolgozásra (13 évesnél idősebb tanulóknak)
A történet feldolgozása lehetőséget ad arra, hogy ráébresszük a tanulókat azokra a veszteségekre, amelyek a felgyorsult élettempó következtében érnek bennünket. Hogy felhívjuk a figyelmüket: olykor hasznunkra válik, ha képesek vagyunk akár egy rövid időre is lassítani, és rácsodálkozni arra, ami igazán szép, legyen az zene, kép, vers vagy akár egy megkapó emberi gesztus.
Eszközök
A szöveg a csoportok számának megfelelő példányban, kivetíthető kép a zenészről, csomagolópapír, színes filctoll, ragasztógyurma (vagy cellux és olló) a poszterhez, a kérdőív valamennyi tanulónak.
Egyéb feltételek
Szerencsés, ha mobil bútorzat van a teremben.
Javasoljuk, hogy a tanulók körben helyezkedjenek el.
A foglalkozás lehetséges menete
Ráhangoló kérdések
Mit gondoltok az utcai zenészekről?
Meg szoktatok-e állni, ha láttok ilyeneket?
Hallottatok-e utcai zenészt valóban jó zenét játszani?
Brainstorming
Mi lenne, ha egy világhírű hegedűvirtuóz egy belvárosi aluljáróban kezdene el zenélni?
Hogyan reagálnának erre a járókelők?
Valamennyi felmerült ötlet felkerül a táblára vagy egy poszterre.
A történet bemutatása
A tanár röviden elmondja, kicsoda Joshua Bell (l. a háttérinformációkat), esetleg megmutatja a képét; ha lehetőség van rá, internetről kivetít az eseményről készült rövid videofelvételt.
Ezt követően meghallgatja a tanulók spontán reakcióit. Összevetik az előzetesen összegyűjtött elképzeléseket a megtörtént esettel.
Vélemények a történetről
Négy-öt fős csoportok alakulnak, csoportonként legalább egy példányban megkapják a történet kinyomtatott példányát. A csoportok 10-15 percet kapnak arra, hogy megbeszéljék, milyen gondolatokat váltott ki belőlük a történet. A csoportok szóvivőket választanak, akik ismertetik az osztállyal a csoportjuk véleményét. A többi csoport tagjai kérdéseket tehetnek fel nekik.
Mi az oka a sikertelenségnek?
Valamennyi tanuló megkapja és kitölti a következő kérdőívet.
Miért nem volt sikere utcai zenészként a világhírű művésznek?
A következő válaszváltozatokat ítéljétek meg annak megfelelően, hogy igaznak tartjátok-e vagy sem. Karikázzátok be a véleményeteknek megfelelő számjegyet (1 = nem igaz, 3 = igaz, 2 = nem tudom eldönteni).
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10. |
Rossz volt az akusztika, és nem érvényesült jól a zene.
Senki sem ismerte fel a művészt.
A járókelők egyáltalán nem ismerték ezt a művészt.
Nem volt reklámja az eseménynek.
Munkába siettek az emberek.
Visszatetsző volt, hogy pénzt kér, azt hitték, hogy koldus.
A mai embereket már nem érdekli a klasszikus zene.
A komolyzene a hangversenyterembe való, nem a metróállomásra.
A felpörgött világban nincs idő arra, hogy élvezzük a művészetet.
A komolyzenének már lejárt az ideje, az emberek nem vevők rá. |
1
1
1
1
1
1
1
1
1
1 |
2
2
2
2
2
2
2
2
2
2 |
3
3
3
3
3
3
3
3
3
3 |
| Egyéb ok, mégpedig: _____________________________ |
Párok alakulnak, és megvitatják megoldásaikat (páratlan osztálylétszám esetén egy háromfős csoport is létrejöhet). Összesítik az eredményeket, és a válaszok rangsora megjelenik a táblán. A tanulók reflektálnak az eredményre.
Összegzés
A tanulók körbe állnak, és egyenként befejezik a nyitott mondatot: „Számomra az volt a történet tanulsága, hogy…” A tanár jelöli ki a sort indító tanulót, aki, miután válaszolt, továbbadja a kérdést egy általa választott társának. Aki sorra került, kiáll a körből. A körnek akkor van vége, ha már mindenki elmondta a véleményét.
Tanácsok a pedagógusnak
A hangulat megteremtését jól szolgálhatja, ha az óra kezdetén lejátszunk egy klasszikus és dallamos hegedűszólót. Utána fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon hol lehet ilyen muzsikát hallani.
Ügyeljünk arra, hogy ne erőltessünk semmifajta tanulságot a gyerekekre. Engedjük, hogy elmondják a gondolataikat, a tanár csak a moderátor szerepére szorítkozzon. A zárásnál természetesen mi is elmondhatjuk röviden, hogy mit gondolunk az esetről. Elképzelhető, hogy a foglalkozás tanulságai témát és muníciót adnak egy következő foglalkozáshoz.
Több korosztályban is megcsináltam ezt a feladatot és nagyon jól sikerült. Szívből ajánlom mindenkinek!