Jogtudatosság és demokrácia

Gondolatok a (pedagógus) társadalom felnőtté válásáról

A jog mint keret

A probléma ott kezdődik, hogy megértsük és elfogadjuk – csakúgy, mint életünk más területein – az iskola működésében is a jog kereteket adó, szabályozó erejét. Mit is jelent ez? Nem többet, mint annak a trivialitásnak az elfogadását, hogy ugyanúgy, ahogy a boltban vagy a hivatalban, a közterületen vagy éppen egy szórakozóhelyen, nem viselkedhetünk törvénytelenül. Annak a tudomásul vételét, hogy bonyolult személy-, szerep- és intézményközi viszonyainkban a saját érdekünkben szükséges, hogy vevő és eladó, főnök és alkalmazott, utas és kalauz viszonyát világos módon szabályozzuk.

Ugyanez és ugyanúgy érvényes az iskola működésére és az iskolai szerepekre is. Vagyis, ahogy a vasútra vagy egy szórakozóhelyre sem vaskos kódexekkel a hónunk alatt érkezünk, az iskolában sem kell folyamatosan paragrafusokat böngészve és minden percben jogszabályokra hivatkozva létezni. Hogy mi garantálja mégis a jogszerűséget? Optimális esetben ugyanaz, ami a vonaton és a szórakozóhelyen: a felek törekvése arra, hogy a saját magatartásukra vonatkozó szabályokat betartsák (megveszem a vonatjegyet, nem verem szét a berendezést, nem kötök bele utastársaimba vagy a velem együtt szórakozni vágyó vendégekbe).

A jogszerűség mint keret nem jelent többet és kevesebbet, mint hogy a jogszabályi előírásokat be kell tartani. A jogszabályi kell a személyen kívüli elvárás, amely akár külső kényszerítő eszközökkel (polgári illetve büntetőperben, bíróság által) kikényszeríthető magatartásokat ír elő. Ha csak ennyit látunk a jogállamból, ez valóban elidegenítő, riasztó lehet. Ezért fontos érteni, hogy személy- és intézményközi viszonyainkban ezek a kell-ek nagyon gyakran éppen bennünket védendő, a másik fél számára írnak elő kötelességeket, amiket velünk szemben nekik kell betartani. Például munkavállalóként a Munka törvénykönyvének számos rendelkezése nyújt védelmet azzal, hogy szabályozza a túlmunka feltételeit és javadalmazását, s hogy előírja a kötelező szabadságokat. Sőt a jogrend a pedagógus különleges személyes védettségéről is gondoskodik, amikor a Büntető törvénykönyv közfeladatot ellátó személyként definiálja. Ha megértjük, hogy a jogszabályi kell-ek rendszeréből a biztonságos együttélés szabályrendszere bontakozik ki, van arra esély, hogy a jogszerű működés elvárása önmagunkkal szembeni, belső erkölcsi normává, belső kell-é minősüljön át. Ez biztosítja a motivációt, hogy saját jogszerű működésünkért akár erőfeszítéseket is tegyünk.

Amíg a jogszabály külső kell-ként funkcionál, addig a jogkövetésben legfeljebb az engedelmes vagy lázadó gyermek attitűdjéig jutunk el; ám ha belső kell-ként éljük meg, kialakíthatjuk felnőtt viszonyunkat életünk jogszabályi kereteivel. Így minősül át a kényszer vagy kiszolgáltatottság érzése a biztonságos keretek iránti bizalommá, s a mechanikus engedelmesség vagy kontrollálatlan lázadás a rugalmas és kreatív jogalkalmazás képességévé.

A jogérzéktől a jogismeretig

Lévén, hogy valóban nem jogtárral a fejünkben vagyunk jelen mindennapi létezésünkben, már a jogszerű életvitelre való törekvés is egyfajta jogérzéket feltételez. A legtöbb esetben spontán módon viselkedünk teljesen jogszerűen; ilyenkor a jogszabályi kereteknek nem vagyunk tudatában. Ez a fajta egészséges jogérzék pontosan olyan természetes, mint az, hogy messzemenő fizikai ismeretek nélkül is minden pillanatban alkalmazkodunk a gravitáció jelenségéhez. (Felfelé menet liftbe szállunk, cipelés helyett kerekes bőröndöt használunk, és nem lépünk ki az emeleti ablakon.) Ugyanígy működik bennünk az egészséges jogérzék is, ami a legtöbbször önmagában is elég a helyzetek megfelelő kezeléséhez.

Másrészt az egészséges jogérzékünk, radarként működve, jelzi a gyanút, ha olyasmit tapasztalunk, ami nem tűnik jogszerűnek. (Ha a kalauz bírság helyett le akar szállítani a vonatról, ha bőrszínem (életkorom, ruházatom stb.) miatt nem engednek be a nyilvános szórakozóhelyre, ha valaki belém kötött stb.) Ez a fajta érzékenység azonban a társadalom mai állapotában gyakran éppen a jogérzékkel megáldott személynek okoz gondot. Mi történik ugyanis akkor, ha a jogérzék jelez? Mi a helyes, és mi az elfogadott magatartás? A helyes nyilván az, ha a jogszerű működés helyreállítása érdekében aktívan fellépünk. Sajnos azonban gyakran tapasztaljuk, hogy a jogok védelmében való fellépés messze nem elfogadott. Aki a jogaival hozakodik elő, az könnyen kerül a kicsinyes, kellemetlen, szőrszálhasogató ember szerepébe. A környezet ugyanis gyakran nem a jogsérelmet elszenvedett, jogorvoslatot kezdeményező féllel empatikus, és egyenesen kellemetlenkedésnek minősíti a jogorvoslatra irányuló magatartást. Ezért ritkák az ilyen eljárások, és számtalan esetben inkább beletörődünk a sérelembe.

A kiszolgáltatott gyermek magatartása ez; s ez lesz az a személyes példa és tapasztalás, ami alátámasztja az egész jogállamisággal szembeni gyermeki attitűdünket. S hasonló tapasztalásoknak nemcsak egyéni jogsérelem esetén vagyunk kitéve: sokszor járnak pórul azok is (akár az iskolai szakmai munkában), akik egy intézményi eljárás jogszerűségéért igyekeznek kiállni, míg mások különféle érdekekre (presztízs-, szakmai, gazdasági stb.) hivatkozva söprik le az asztalról a jogszerű megoldás iránti elvárásokat és igényeket.

A jogszerűtlen megoldásokat, kínos jogorvoslati eljárásokat megelőzendő, és hogy esélyünk legyen a jogalkalmazással kapcsolatos pozitív, megerősítő élményekre, a jogérzéknek óhatatlanul ki kell egészülnie a megfelelő jogismerettel. Ehhez valóban szükségeltetik bizonyos erőfeszítés, ám lényegesen kevesebb, mint azt látatlanban gondoljuk. Bár kétségtelenül csábító (mert egyszerű) megoldás elhinni, hogy a jogszabályok nyelvezete és rendszere átláthatatlan, hogy a jogalkalmazás óhatatlanul azonos a jogi csűrés-csavarással, ám ha így gondolkodunk, ismét a gyermek attitűdjénél tartunk, aki félelmében becsukja a szemét, hogy elrejtőzzön a gonosz boszorka elől.

A boszorkától való rettegés élménye pótolhatatlan az egészséges érzelmi fejlődés szempontjából, hiszen így tapasztaljuk meg a félelem legyőzésére vonatkozó képességünket. De ez egyúttal azt is jelenti, hogyha a gonosz boszorkán sikerült túljutnunk, semmi sem tarthat vissza, hogy felnőtt érdeklődéssel és félelem nélkül közelebbről is megszemléljük a mindennapi életünk bármely tényezőjét, esetünkben a munkánkat érintő jogszabályokat. Ez pedig első közelítésben nem több, mint két (három) törvény és két rendelet; a szakmai munka tekintetében a Közoktatási törvény és végrehajtási rendelete, a munkavállalói jogviszony tekintetében pedig a Közalkalmazotti törvény együtt a Munka törvénykönyvével és a Közalkalmazotti törvény közoktatásra vonatkozó végrehajtási rendelete. Vajon nem méltán várhatjuk-e magunktól, diplomás, értelmiségi emberektől ezeknek a jogszabályoknak – a saját munkánk kereteinek – az áttekintő ismeretét, amikor 4-5 éves felsőoktatási tanulmányaink alatt több ezer (sőt vélhetőleg több tízezer) oldalnyi szöveg, tartalom, gondolat áttekintő megismerésére voltunk képesek?

Jogi szocializáció az iskolában(?!)

A tét sokkal nagyobb, mint a saját hétköznapi munkavállalói és pedagógusi közérzetünk. Pontosan azért, mert ez utóbbi – pedagógusi – szerepünkben nem tekinthetünk el a pozíciónkhoz óhatatlanul hozzákapcsolódó felelősségünktől. Attól a felelősségtől, hogy bármit teszünk, az a ránk bízott fiatalok számára felnőtt mintaként funkcionál. Ha tanárként nem ismerem a házirendet, ha a „rossz tanulónak” nincs a diák-önkormányzati választáson szavazati joga, ha elégtelent adok a késésért, vagy ha szemlátomást félek az igazgatótól, ellenszolgáltatás nélkül vállalom hétvégi túlmunkák tömegét, ha elhallgattatom a jogosnak tűnő észrevétellel megkereső szülőket (vagy nem hallgattatom el a jogtalanul és méltatlanul hőbörgőket), mindezzel megoldási modelleket közvetítek. Nincs az a hibátlan demokratikus jogállamról szóló társadalomismeret-óra, amit ne csapna agyon, ha például az igazgató „leváltja” a diák-önkormányzati elnököt, vagy ha a nevelőtestület a diákönkormányzat egyetértése nélkül módosítja a házirendet. Akkor is, ha tisztában vannak a diákok a jogaikkal, s akkor is, ha nem. Hiszen a jogérzékük ezeknek a tapasztalatoknak az alapján fejlődik. Ha a környezetükben antidemokratikus működést tapasztalnak, később, felnőttként elszenvedve, a hasonló helyzetek nem lesznek „gyanúsak”. Az egészséges jogérzék nem jelez, s a kiszolgáltatott, gyermeki generáció újratermeli magát.

De akkor sem sokkal jobb a helyzet, ha a diákok valami csoda folytán ismerik és képviselni is készek a jogaikat egy antidemokratikus intézményben. Ilyenkor nagy valószínűséggel arra tanítjuk őket, hogy „a demokrácia harc”. Ha körülnézünk napjaink közállapotaiban, talán nem lesz nehéz válaszolni a kérdésre, hogy valóban ezt akarjuk-e…

S ha a válaszunk NEM, ideje lenne elgondolkodni azon, hogy mit AKARUNK; hogy mit is jelent a jogi szocializáció az iskolában. S ezen a ponton végre megtaláljuk azt, amit eddig méltán hiányolhattunk: hogy hová tűnt az iskolai jogról szóló fejtegetésből a pedagógia? Nos, nem tűnt el; éppen hogy mindvégig és erőteljesen benne volt. Mert az iskolában az intézményi és személyes működés mikéntje már maga is pedagógia, sőt ami az iskolában zajlik, az mindig, minden körülmények között színtiszta pedagógia. Ha jogszerűen működünk, az is tanít, s ha nem, az is. Ha mi magunk képviseljük a saját jogainkat, az is egyfajta modell, ha nem, az is. A változás, a tanulás ezeknek a hatásoknak a nyomán jön létre.

A jogszabályi keretek önmagukban nem hozzák létre a jogállamot. A diákjogok s a pedagógusjogok nem hozzák létre a demokratikus jogi szocializációt. Mindezeket a jogszabályi keretek között (együtt)működő s azokat aktívan alakító személyek hozzák létre. Ne feledjük, hogy a jogi környezet alakításában meglehetősen nagy saját terünk van, hiszen a közoktatási intézmények napi működése jelentős mértékig a helyben létrehozott és a nevelőtestület által elfogadott jogi normákra (Pedagógiai program, Házirend, Szervezeti- Működési Szabályzat, Intézményi Minőségirányítási Program) épül. Vajon élünk-e ezek kialakításában a valódi részvétel lehetőségével?

A jelen pedagógus középgeneráció felelőssége igen nagy. Sürgősen meg kell tanulnunk ugyanis valamit, amire minket nem tanítottak (sőt éppen az ellenkezőjére tanítottak): a jogtudatosság és a demokratikus részvétel attitűdjét és gyakorlatát. Hogy a ránk bízott fiatalok tőlünk már ezt tanulják meg. Ellenkező esetben könnyen úgy járhatunk, mint Antoine és Desiré…

– Azt mondd meg, Antoine,
mi az, hogy változás!
– Várjál csak, Desiré,
egyfajta tyúktojás.
– S azt mondd meg, mit jelent
az, hogy történelem!
– Valami tantárgy lesz,
ha jól emlékezem.
– Úristen, Antoine,
mi bizonyos szavakat…
– Nem tudunk, Desiré.
– És ez már így marad!
– Azt mondd meg, Antoine,
mi az, hogy változás!
– Mondtam már, Desiré,
egyfajta tyúktojás.

(Bereményi Géza: Változás)

(A szöveg első változata a Mentor magazin Támasz című mellékletének 2007. decemberi számában olvasható.)