Gigi: A letett cucc

Ez a generáció már nem olyan, mint a régi, amelynek tagjai elvonultak és csendben drogoztak. Ez egy önpusztító falka. Nekik már nem mondhatjuk azt, hogy nézd, milyen szép a természet, ha gondozod a kecskéket, majd tejet adnak. Tojnak a kecskékre, a virágokra. Ez egy nagyon vad világ, és ezek a gyerekek ennek a világnak a termékei. (119. o.)

Nagyon sok fiatal, tizenéves narkóssal találkoztam, akikkel nehéz volt felvenni a terápiás kapcsolatot, míg egy régi anyagos vagy alkoholista mire elérte a függés állapotát – tudott közlekedni az életében. Ismerte a kenyér árát, hogy kell egy csekket kitölteni, milyen egy munkahely. Ezek a gyerekek viszont csak az anyag megszerzésének és használatának lépcsőit ismerték. A felnőtté válás kimaradt az életükből. (91. o.)

„Semmilyen szél sem kedvező annak, aki nem tudja, milyen kikötőbe tart.” (Seneca)

Fiatalodnak az anyagosok.

Ez a fiú még nincs tizenhét éves. Bűnhődi az apja vétkeit, a rosszul szeretettséget. Legtöbbször eszébe jutó emléke: „Kétévesen pörköltet akartam enni. Anyám ölében ültem. Lefejeltem az asztalt, ahogy nyúltam utána.”

Az egyik visszaesők terápiáján résztvevő fiú csak ezt mondta: „Nem tudtam kiengedni a kezemből a mogyorót.” Az Afrikában használatos majomcsapdára utal a mondat. A vadászok egy kis lyukat vájnak egy edény fedelében, jó megtöltik kaviccsal, a tetejére földimogyorót szórnak. A majom bedugja a kezét, és annyi mogyorót markol össze, amennyit csak tud. Azután ki akarja rántani a kezét, de tele marokkal nem tudja, a mogyorót viszont nem hajlandó elengedni. „Az áldozat ilyenkor visít, ugrál, felborítja és maga után vonszolja a tartályt. Ha azonban elengedné a mogyorót, kiszabadulna a keze. De erre a majom nem képes. A vadász odalép hozzá, egy bottal a fejére húz, az ütéstől a majom elszédül és kiengedi a kezéből a mogyorót, így már könnyen a zsákba lehet tenni.” (44. o.)

Azt nehéz elképzelni, hogy soha többé ne szívjak. Szerintem minden második fiatal szív. Nem bírom, hogy az emberek állandóan keresik a miértet. Jó és kész! Az igaz, hogy öt évet ki lehet húzni az életemből. Amit otthonról lenyúltam, azt bánom. Oké vagyok, nincs már elvonásom, de a kezem az még nagyon izzad (Karesz, 20 éves, 38. o.)

„Mindent szabad nekem, de nem minden használ. Mindent szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává.” (Pál apostol – 1 Kor 6.12)

Nekem az volt a vágyam, hogy anyagos legyek. Odavoltam az örömtől, amikor az első elvonásom volt. Akkor biztos, hogy egy nagy csávó vagyok. Még nem voltam tizenhét és nagyon gyerekesen gondolkodtam. A barátaimmal ezt egy nagyon izgalmas játéknak tartottuk. Tudtuk, hogy nem jó, de olyan volt ez az egész nekünk, mint amikor az amerikai filmekben elmennek a fiatalok bankot rabolni. Először csak kocsmáztunk. Gyógyszer és alkohol volt együtt. A szüleim nem tudtak velem beszélni, mert egyszerűen nem álltam szóba velük. Mindig azt gondoltam, hogy csak ellenőrizni akarnak, meg akarják mondai, hogy mit tegyek, és én abból nem kértem. (Toma, 94. o.)

Kisvárosi fiú, jól kereső szakmával, jó családi háttérrel. Lassan derül ki, hogy mi a gond. Nagyon korán nősült. Gyakorlatilag gyerekként, egy nem várt kisbaba miatt. Úgy érezte, hogy elmegy mellette az élet. Valamivel fel akarta dobni magát. Ez a valami az anyag volt. Most megpróbál megállni, de még nem igazán elszánt. A családjáért, a környezetéért akarja a tisztaságot. Talán elég lesz a körülötte lévők segítsége, a terápiás foglalkozások, a természet, hogy ne tegyen újabb pusztító köröket. (70. o.)

Értelmiségi családból jöttem: egy öcsém van. Lakótelepen laktunk Pesten. A szüleim azt akarták, hogy tanuljak. Tanuljak sokat. És én szívesen meg is tettem. Amikor elváltak, már nem szerettem otthon lenni. Anyu olyan szomorú volt, teljesen magába fordult. Az öcsém sem találta a helyét. Aztán már menekültem otthonról. Tartozni szerettem volna valahova, teljesen mindegy, hogy milyen társasába. A lakótelepi banda fogadott be. Minden balhéban benne voltam, azzal hívtam fel a figyelmet magamra, hogy mindig azt csináltam, amit nem lehet, és mindig az ellenkezőjét annak, amit mondtak. Utólag azt gondolom, hogy ez afféle segélykérés volt. Ez volt az egyetlen lehetőség, amikor anyut meg aput együtt láttam bejönni az iskolába a fegyelmi tárgyalásra vagy a rendőrségre. Csak ilyenkor voltak együtt, különben soha… Az anyag? Az ’92 környékén jött be. Addig masszívan ittam. Egyszer csak ott volt. Már arra sem emlékszem, hogy fű volt, vagy hasis. Jobb volt, mintha csak iszik az ember. Én minden szert arra használtam, hogy ne érezzek. Ne legyenek bennem szorongások, hogy én is érek annyit, mint akárki más!… Nekem normális esetben már nem kéne élnem, de mégis itt vagyok. Nem akarok egy kapualjban úgy meghalni, mint a legjobb barátom. Nagyon sok dolgom van magammal. Át kell gondolnom és rendeznem sok mindent… (Tamás, 53-54. o.)

Próbáltam többféle gyülekezethez kapcsolódni, de egyik sem oldotta meg az egyedüllétemet. Pár éve egyedül bulizgatok. Pia, gépezés. Rulett, gyümölcspóker… Volt már, hogy összejött 5-600 ezer tartozásom. Anyám eladta a házat. Lement egy kis lakásba. Most megint van egy millió tartozásom. Attól nőtt így meg, hogy százszázalékra vettem fel egy uzsorástól pénzt. Szegény mama, nem tud már segíteni. (Balu, 20 év körüli, nyerőgépfüggő 39. o.)

„Én senkinek sem vagyok fontos. Mindenki rohan a saját dolga után. Amikor még a nagyi élt, akkor minden könnyebb volt…” Lassan kiderül, sem körorvos anyjának, sem külkereskedő apjának nem jutott ideje az egyetlen gyerekre. Pedig szerették és szeretik Évát. Mindent megkapott, amit csak akart, jó cuccokat, számítógépet, mobiltelefont, videokamerát. Pénze kezdetben volt számolatlanul – most adóssága van. A szerre semennyi pénz nem elég. „Az a baj, hogy túlságosan mai fiatal vagyok. Nekem nagyon fontos volt, hogy ha lementem a diszkóba, megnézzenek, kellett a csillogás. Az volt a fontos, hogy a többiek mit gondolnak rólam…, és elvesztettem őket…., maradt a pörgés, az „ex”, és utána a szörnyű fáradtság…Úgy hiányzik, hogy valaki azt mondja, hogy így vagy úgy csináld, kislányom…Nem tudom, hogy mi lesz velem, mikor bukok le a suliban. Otthon biztos nem, ahhoz legalább rám kellene nézniük… A tablettát a diszkóban pedig nem adják ingyen. Adósságaim vannak, félek…” (57. o.)

Amikor az ember anyagozik, akkor úgy érzi, hogy nagyon sok mindent csinál. Ő egy kreatív, okos ember, jó filmeket néz, jókat beszélget, és nagyon jó az emberekkel a kapcsolata. Visszatekintve persze már tudom, hogy ez egyáltalán nem így volt. Egy anyagos nem csinál semmit. Nem emlékszem a könyvekre, a filmekre, egyáltalán semmire sem. (85. o)

Egyszer a tévében pókos film ment. Rohadtul félek a bogaraktól. Azt fantáziáltam, hogy ereszkedik le egy nagy pók, fekete szaft csöpög belőle. Azt éreztem, hogy tele vagyok pókokkal, csípésekkel. Amikor magamhoz tértem, a szekrény tetején ültem és azt hittem, hogy meg fogok halni. Tulajdonképpen az egészet unalmamban csináltam. (29.o.)

Wendi tizennégy éves korában találkozott először a droggal. Összejött egy sráccal, aki anyagozott. A kislány szülei elváltak. Viszonya anyjával nagyon szoros volt. Amikor megtudta, hogy a lánya anyagozik, mindenben segített neki. Pénzt adott, beszélt orvosokkal, otthon mindenben tolerálta a lány anyagos viselkedését. Még Wendi is elismerte, hogy anyja átesett a másik végletbe. Ha például rosszul volt, elment anyagot szerezni neki. Háromszor kezdte el a gimnáziumot, de mindig abbahagyta. Anyjával azt is elfogadtatta, hogy anyag mellett dolgozni vagy tanulni nem lehet. Ahogy a terápián kiderült, Wendinek az volt a legnehezebb, hogy nem tudta elfoglalni magát. Unatkozott. Akkor pedig rögtön jött az anyag! (92. o.)

Egy gyógyult fiút ismertem, akinek az anyja képes volt rá, hogy anyagos fiát kizárja a családból, amíg meg nem születik benne komolyan a leállás szándéka. (…) Fia – akit akkor már elküldött otthonról – felhívta telefonon, hogy felszaladna a téli cipőjéért, mert fázik. A család éppen az öccse születésnapján ünnepelte. A betoppanó fiú felmarkolt az asztalról egy rántottcsirke-darabot, de az anyja visszatetette vele. Azt mondta neki: – Fogd a cipődet és menj. Csak akkor gyere vissza, ha abba akarod hagyni. Akkor segítek. A dolog bevált. A fiú ma már jól van, tanul, dolgozik. (Nem lehetett könnyű az anya döntése, és biztosan nem tudtam volna elküldeni fázó, éhes gyermekemet.) (92. o.)

Amikor a fiam anyagozni kezdett, fogalmunk sem volt, mit tegyünk. Gyakorlatilag semmit nem tudtunk erről az egészről. Hosszú-hosszú évekig tartott, amíg végigmentünk a sorstárs szülők által jól ismert eszközökön, a sírástól a fenyegetésig. Amikor úgy döntött, hogy leáll, mellette voltunk kórházban, gondozóban, és együtt éltük át a visszaesés kínjait. Mi is a társfüggők csapdákkal teli útját jártunk… Kiskorában a fiam nagyon szerette a magyar népmeséket. Ott mindig az esélytelen, a legkisebb, a gyenge győz. Kedvence volt Fanyűvő János, akit hét évig szoptatott az anyja, amikor azt kérte a fiú: Ugyan már édesanyám, szoptasson még hét évig. Szoptatta is, utána Fanyűvő János fogta magát, kiment a világba és kitépte a fát gyökerestül a földből… (A huszonéves korában, tisztázatlan körülmények között elhunyt Bálint édesapja) (67. o.).

A szülők a terápiásokat kérdezgetik.
– Ha volna serdülő gyereketek, mit tennétek?

– Soha nem akarnám a saját képemre formálni, mint apám tette. Szabad lenne a gyerekem, de tudná, bármikor fordulhat hozzám. És feltételek nélkül! Ez a legfontosabb. Nem intézném el helyette a dolgait. Nem hazudnék neki. A feketedésig dicsérném szidás helyett.

Újra a program vezetője szólt:

– Ne hallgassanak! A szülők és a gyerekek beszéljenek egymással! Tudjanak egymásról! (106. o.)