2017. október 20. péntek, 11:01
Szabó Ildikó
Megosztott társadalom, megosztott ünneplés
A nemzeti önmeghatározás nehézségei
A nemzeti ünnepeket menetrendszerűen kísérő megosztottságok hátterében a nemzeti önmeghatározás zavarait és a múlthoz való viszony ellentmondásait találjuk. Magyarországon minden rendszer- és kurzusváltás felerősítette a nemzeti önmeghatározás kényszerét. Így volt ez az 1989-es rendszerváltás után is.
Magyarországon máig nem alakult ki politikai konszenzuson alapuló és a közgondolkozásban is hasonlóan értelmezett nemzetfogalom. Az egymást váltó politikai kurzusok rendre „újratárgyalták” a nemzeti problematikát, és megpróbálták magukat legitimálni egy olyan nemzetkoncepcióval, amely különbözött elődjükétől. Hosszú távon azonban ezek egyike sem állta ki a történelem próbáját, és nem tudott a társadalmi önazonosság mindenki által elfogadott tényezőjévé válni. Ugyanakkor a sokszor egymásnak ellentmondó nemzetképek önállósult elemei a mindenkori intézményes politikai szocializáció (a közoktatás, a politikai szervezeti élet, a politikai közbeszéd, a politikai propaganda stb.) hatására beépültek a közgondolkozásba és túlélték a kurzusváltásokat.
A magyar társadalom a nemzeti identitást ért traumák után nem dolgozta fel az alapvető nemzeti kérdéseket. Az alapvető kérdésekre egyik politikai rendszer sem adott kielégítő választ. Így elmaradt a 20. század meghatározó eseményeinek feldolgozása (például Magyarország belépése az első világháborúba, a trianoni döntés háttere, a Horthy-korszak nemzeti kérdésekkel kapcsolatos kül- és belpolitikája; Magyarország belépése a második világháborúba, a magyar holokauszt; az 1956-os forradalom és az utána következő Kádár-korszak).
A közgondolkozás szintjén feldolgozatlan eseményekhez alig feldolgozott kollektív élmények (háborús események, munkaszolgálat, deportálások, munka- és haláltáborok, német és szovjet megszállás, hadifogság, kényszermunka, áttelepítés, kitelepítés, kuláküldözés, menekülések, lakosságcserék) és kevéssé tisztázott felelősségek kapcsolódnak. A nemzeti identitást veszteségek, emigrációs hullámok, kollektív sérelmek és frusztrációk terhelték. Az események, a részvétel, a kollektív élmények megítélésében máig nem alakultak ki olyan történelmi evidenciák, amelyek a köznapi történelmi tudat számára is megbízható kiinduló alapot tudnának nyújtani, és amelyek egyfajta alapját képeznék a nemzetről való gondolkozásnak.
A rendszerváltás után a közelmúlt feldolgozását megnehezítette, hogy a társadalom erőteljesen integrálódott a Kádár-rendszerbe. Az embereket sokáig megosztotta, hogy ki párttag és ki nem, hiszen a párttagság kétségtelenül kisebb nagyobb előnyökkel járt. A nyolcvanas évekre azonban a gyakorlati együttműködés és az érzelmi elhatárolódás szimbiózisának valamennyi változata már ugyanúgy előfordult a párttagok, mint a pártonkívüliek körében. Az emberek számon tartották ugyan, hogy ki párttag, de ennek egyre kisebb volt a jelentősége, ahogy ezt a reformkommunisták növekvő népszerűsége is mutatta, akik a közvélemény-kutatások szerint a rendszerváltás idején az ország legnépszerűbb politikusai voltak.
A kilencvenes évek elejének politikai diskurzusait a politikai, világnézeti és etnikai hovatartozások bonyolult szövedékével kapcsolatos csatározások kísérték. A múlt tematizációiból rendszerint a mindenkori mások eredendő bűnössége és a bűnösségüket a fejükre olvasók eredendő ártatlansága derült ki. A formálódó régi-új politikai osztályban és a politikai szereplők között a múlthoz való viszonyban sem volt egyetértés. Vita volt a megteremtendő demokratikus államrend lehetséges történelemfilozófiai alapjait illetően is: abban, hogy a pártok és képviselőik a magyar történelem folyamatából mit tekintettek az új rendszer előzményének; kiket akartak mértékadó elődjeikként megnevezni, és milyen politikai hagyományok folytatóiként kívánták magukat meghatározni.
A harmadik köztársaság jelképrendszere körüli viták jól mutatták a pártok közötti megosztottságot abban a tekintetben, hogy milyen címer fejezze ki az ország egységét. A vitákban a nemzet, államiság, nép, történelem és a közöttük lévő kapcsolat különböző értelmezései tárultak fel. A címerviták eredményeképpen az első szabadon választott parlament 1990. július 3-án az utoljára a Horthy-korszakban használt Szent Koronás kiscímert nyilvánította az ország állami címerének, nem a republikánus hagyományokat megtestesítő, Szent Korona nélküli Kossuth-címert. A legfőbb állami ünnep nem az 1848–49-es forradalomra és szabadságharcra emlékező március 15-e, nem is az 1956-os forradalomra emlékező október 23-a lett, hanem az államalapító Szent Istvánra emlékező augusztus 20. A jelképeik meghatározásában egyértelműen a jobboldali, a királysághoz kötődő eszmék érvényesültek.
A nemzet újrafogalmazására az 1990-ben kormányt alakító Antall József vállalkozott az MDF élén. Ő a múlt nemzeti értékei közötti folytonosság helyreállítására és a nemzet mitológiai közösségként való megfogalmazására törekedett. 1990. október 23-án, ünnepi beszédében a következőket mondta az országgyűlésben:
„Azt hiszem, október 23-ára emlékezni azt jelenti, hogy nemzeti mitológiánk egy fejezetét, egy időszakát kell újra megfogalmaznunk. A népek történetének vannak mélyen elemzett, mélyen átélt, kegyetlen tanulságokat tartalmazó racionális konzekvenciái. De kell, hogy legyenek a mitológia tárgykörébe tartozó, mitológiaként őrzött, átélt eseményei. Ha nincsenek mitológiák, ha nincs mitológia, akkor nincs lelki közösség.”
A mitológiák vállalásával lesznek a történelem részesei azok, akik később születtek. 1956-ot a nemzeti lelkiség kifejezésének, egyben különleges moralitás forrásának tekintette, amely a Szent Istvánnal kezdődő nemzeti mitológia sorozatába illeszkedik. Ismerve az elmúlt időszak mély megosztottságát, mely többek között a múlthoz való viszonyban is kifejeződött, érdemes tovább idéznünk a beszéd 1956-tal kapcsolatos gondolatait:
„Akik (…) tudnak emlékezni a gyönyörű, a szép mellett arra, hogy az ellentétek mily csírái éltek akkor is közöttünk (…), azok valóban tudják azt, hogy (…) milyen ellentétek bölcsője lett volna gyönyörű forradalmunk és szabadságharcunk, ha nem veretik le. Mert a leveretés megóvja a mitológiát – bármily tragikus is. Nekünk most az a dolgunk, hogy a mitológia erejével és hitével, a múltbeli tanulságok racionális elemzésével érezzük jelenünkben azt, hogy a közöttünk feszülő ellentétek, a közöttünk meglévő indulatok ellenére alapvető kérdésekben egy nagy nemzeti egységnek kell érvényesülnie, és ez az ellentétek olyan feloldásaként kell, hogy jelentkezzék, amely nem érintheti parlamentarizmusunkat, nem érintheti többpártrendszerünket, nem érintheti azt a demokráciát, amiért együtt küzdöttünk. De kell, hogy meglegyen a technikája, meglegyen a metodikája, és meglegyen az erkölcse ennek az ellentétnek, ennek a versenynek, ennek a szembenállásnak, mert nem engedheti meg magának a nemzet, a nép és a legkevésbé a politikusok, hogy afféle törzsi háború dúljon ebben az országban, és törzsi háborúk erőtlenítsék el akaratunkat az új világ megteremtésében, egy valóságos, működő demokrácia és egy működőképes gazdaság megalkotásában.”
A rendszerváltás felszámolta azokat a barikádokat, amelyek a késő-kádári időkben az első és a második nyilvánosság között húzódtak. A szabad véleménynyilvánítás lehetőségei kiszélesedtek. A politikai diskurzusok szinte minden társadalmi csoporthoz eljutottak. Több olyan téma jelent meg bennük, amelyek a két világháború közötti nemzeti tematikát jellemezték (a határokon túli magyarok helyzete, a szomszéd népekhez és a magyarországi zsidósághoz való viszony, a nagyhatalmakhoz és általában a Nyugathoz való viszony). A nemzet politikai fogalma átrendeződött: az államnemzet és a kultúrnemzet fogalma kinyílt egymás irányában, és elemei egymással keveredtek. A nemzet már nem egyszerűen a magyar társadalom tagjainak összességét, hanem ennél tágabb kört: az állampolgári kötelékektől független magyar nemzeti közösséget jelentette. Immár teljes nyíltsággal fogalmazódott meg az országhatárokon átívelő magyar nemzet koncepciója.
A jobboldali pártok nemzeti tematikája összekapcsolódott egy erőteljes, a jelen dimenziójába vetített kommunistaellenességgel és a politikai jelenre vonatkoztatott múlt hangsúlyainak átrendezésével (az államalapítás, a két világháború közötti időszak, a politikai kontinuitás kérdései stb.). Elsősorban azok mutattak iránta fogékonyságot, akik az előző rendszerben vesztesnek érezték magukat és úgy látták, hogy helyzetük a rendszerváltás után sem változik alapvetően.
A baloldaliság–jobboldaliság értelmezésének nehézségei
A rendszerváltás után a politikai önmeghatározások sajátos problémája volt a baloldaliság–jobboldaliság dimenziójának használata. A pártállami időszakban a magyar társadalom nem tanulhatta meg, hogy pontosan mit is jelentenek ezek a fogalmak. Az MSZP 2002-ig nem tudta teljesen felvállalni a baloldaliságot, mert erre rávetült az utódpártiság árnyéka: az egész kommunista örökség baloldali volt. A baloldal–jobboldal a politikai szótár olyan fogalompárosa, amelyet sokan használnak, amelyet sokan vélnek érteni, de amelynek a jelentése a diskurzus szereplőitől függően változik. Az is kiderült, hogy a baloldaliság és a jobboldaliság az egyének és a pártok politikai önmeghatározásának egyik lehetséges, de nem kizárólagos dimenziója. A magyar társadalomnak nem voltak tapasztalatai sem a modern, a szociális gondoskodásra és a társadalmi egyenlőségre fókuszáló európai baloldaliságról, sem a második világháború után átalakult jobboldaliságról.
Ugyanakkor a „nemzeti” mentén könnyebbnek tűnt az eligazodás. A „nemzeti” – a Horthy-korszak identitáspolitikájának kulcsfogalma – sokak számára tűnt mindent megmagyarázó, mindenben eligazító fogalomnak. Ha „mi” vagyunk a „nemzetiek”, akkor „ők” a „nem nemzetiek”. Mi vagyunk a jók, ők a rosszak. A haza a mienk, ők itt idegenek.
A magukat nemzeti, keresztény, jobboldali jelzőkkel illető pártok a múlttal való szembenézésre és a jelen problémáinak kezelésére a nemzeti identitás rekonstrukciójának ideológiai programját kínálták. Politikai ellenfeleikkel szemben a „nemzeti kártyát” játszották ki. Az értelmezések szerint a „kozmopolita liberálisok” és az „internacionalista szocialisták” (a „liberálbolsevikok”) nem fordítanak kellő figyelmet a nemzeti sorskérdésekre, a határon túli magyarok problémáira, nem „népben-nemzetben” gondolkodnak, és nem törekednek a kultúra magyar hagyományainak és magyar arculatának megőrzésére; vezetőik pedig nem magyar érzelműek. A pártok közötti nemzeti törésvonal kialakulásának kedvezett, hogy Magyarországon nem alakultak ki a politikai konfliktusok kezelésének azok a hatékony technikái, amelyek Nyugat-Európában a második világháború után általánosakká váltak. Mivel a Kádár-rendszerrel a társadalom nagy része kollaborált, a múltbeli szerepek számonkérésében össze lehetett kapcsolni a politikai felelősséget és az „idegenséget”. Az „idegenek” fogalma egyaránt jelenthetett származást és magatartást. Voltak „külső” és „belső” „idegenek”. Hangosabb lett az antiszemitizmus és a cigányellenesség.
A politikailag megosztott társadalom az ünnepek megünneplésében sem tudott egyetérteni. Akik kétségbe vonják ellenfeleik magyarságát, az ünnepléshez való jogukat sem ismerik el. Az ünnepek körüli zavargások jelzik, hogy a mélyben súlyos identitászavarok húzódnak meg, amelyek elválaszthatatlanok a múlt feldolgozatlanságától, a jelenben való politikai igazodáshoz szükséges kompetenciák hiányosságaitól, a konszenzusképtelenségtől, a konfrontáción alapuló állampolgári kultúrától.
