2008. december 3. szerda, 8:45
Az a bizonyos kettős mérce
Vargáné Kiss Erika
Tanító vagyok közel három évtizede. A lelkem a kisiskolásoké egészen. Hiszem, hogy nekik „csak” arra van szükségük, hogy természetes kíváncsiságuk – óvatos iránytartás mellett – kielégíttessék. Hiszek az egyénre szabott tanulás-játékban, a dicséret erejében, a munka örömében. Elszomorít viszont közoktatásunk állapota. A látszatok, a kampányok, a kapzsiság, a szervezetlenség, a burkolt szándékok okozta káosz, mely a legnagyszerűbb kezdeményezéseket is ellehetetleníti, mindennapjainkat nagyon-nagyon megnehezíti.
Néhány évvel ezelőtt megörököltem egy fiút, aki addigra már harmadszor volt velünk első osztályos. Természetesen azzal kezdtem, hogy kerestem a papírjait, melyeket a nevelési tanácsadó vagy a tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottság állított ki róla. Előző osztályfőnökei arról tájékoztattak, a gyerek szülei elzárkóztak a vizsgálatok elől, nem írták alá az azokat kezdeményező dokumentumokat. (Akkoriban még a jegyző felé vezető hivatalos utak sem voltak járhatók!) Nekifutottam hát én is a kényes feladatnak. Beszéltem az anyával, aki ezért reggelenként ordenáré kiabálással próbálta érvényesíteni „jogait”. Végül sok-sok megaláztatás árán sikerült kicsikarnom beleegyező nyilatkozatát. Mi történt ezután? Semmi!
A képességeket vizsgáló szakértők szerint „fennáll a gyanúja (három sikertelen év után!!!), hogy a gyermek diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás”. Aztán egy év múlva, amikor már az anya beleegyezéséért nem kellett térden állva könyörögnöm, kérhettem hivatalosan, önállóan, az iskolán keresztül a gyermek felülvizsgálatát (a gyermek negyedik! iskolában töltött évében), a tisztelt szakértők végre tényként vetették papírra az összes diszítést. Mi változott ettől? Semmi! Papírunk lett arról, hogy fel kell menteni a nyelvtan, olvasás, matematika értékelése alól. Slussz!
Az első velem töltött év elején még remekül vette az akadályokat, aztán mire eljött a karácsony, már jócskán lemaradva az osztálytól, küzdött a 10-en belüli kivonással, pótlással, olvasásórán szépen felcserélgette a k-g, f-v, ty-gy, d-b, sz-zs hangokat. Az írásban is addig jutottunk, amíg mechanikus másolással – írottról írottra természetesen – juthatott sikerélményhez (szószinten!). Azt is csak akkor, ha folyton mellette álltam, mutattam, hogy merre haladjon a füzetben, munkafüzetben, és megállás nélkül figyelmeztettem, hogy múlik az idő, feladata van. Mire másodikosok lettünk, már külön tanmenet szerint kellett rá készülnöm, mert képtelen volt felismerni a szavakat, mondatokat,
mindentegybeírtszóközökvesszőkéspontoknélkül.
Negyedikben már serkent a szakálla, felvilágosító tevékenységétől alig győztem megvédeni az osztály többi tagját, de nem tudott egy mondatot hiba nélkül felolvasni. Még azt sem igen értette, ami szóban elhangzott. Mindvégig külön készültem a vele történő foglalkozásra, s úgy adtam át a felső tagozatba, hogy a második osztályos felmérőket is csak 17–25% körül volt képes teljesíteni. Ez volt az utolsó olyan évfolyam, ahol még szülői beleegyezés nélkül buktathattam volna, de eszembe sem jutott.
Jelenleg magántanuló. A százas és az ezres számkör ugyanolyan gondot jelent számára, mint régen. Vagány, nagyhangú, virtuskodó, nagyra nőtt homály! Mostanában azt játssza, hogy ő a király, aki kompenzál az álruhában töltött évekért.
Az egyik kolléganőm nemrégiben érdekes történetet mesélt róla. Nevezett Homály és nála két évvel fiatalabb unokatestvére – aki szintén a mi iskolánk „császára” – autóval közlekedett a városban. A két gyerek egyedül! Kolléganőm még fényképet is készített róluk, mikor férjével együtt autózva megpillantotta őket. Mindezek után azonnal betelefonált a rendőrségre, névvel, címmel, rendszámmal, fényképpel felvértezve. Mi történt ezután? A rendőr nem volt hajlandó intézkedni!
***
S most jött el az ideje, hogy beszéljek végre a kettős mércéről, hiszen időközben (nálunk és még sok általános iskolában) tömeges méreteket öltött azoknak a gyerekeknek a száma, akik ilyen-olyan okok miatt, főként az integráció hazug szólamai mögé bújtatva, ennek az áldásos eszköznek a segítségével vegetálják végig az általános iskolában eltöltött éveiket, és jutnak el viszonylag „balesetmentesen” a nyolcadik osztályig.
Kell-e magyaráznom még, hogyan is működik digitális világunkban ez a végtelenül egyszerű találmány, a kettős mérce, közönséges nevén rosta. Kétfélét használunk. Egyik a sűrű, másik a ritka lyukú rosta.
A ritka lyukú rosta mértékadó szintjeit tartalmazza a NAT, a helyi tanterv- és követelményrendszer, alsó tagozatban ezek liberalizált formulái. Akik ennek alsó szintjén helyezkednek el, esetleg a ritka lyukakon lógva, de még erősen kapaszkodva nem hullnak a mélybe, értékes elégséges osztályzatot tudhatnak magukénak. A fölöttük taposók a közepes, rajtuk könnyű teherként néhány jó és elenyésző számú jeles minősítésű tanuló helyezkedik el.
A fenti művelet végzése közben gondolnunk kell azokra is, akik a ritka lyukú rostán kihullanak. Ők aztán kényelmesen elnyújtózhatnak a sunyi oktatásirányítás által megerősített sűrű szita nagy szakítószilárdsággal bíró szálain, egészen a nyolcadik osztály végéig. Minősítésük az értéktelen elégséges, amely külsőre megtévesztésig hasonlít értékes párjára.
A középiskolai beiskolázási mutatónk nagyon örvendetes! Minden gyerekünket fölvették abba az iskolába, ahová jelentkezett! VAGYIS: Az értéktelen elégségessel rendelkezők (=funkcionális analfabéták) elnyerték méltó jutalmukat, felvételt nyertek a szakmunkásképző iskolákba (akárhogy is nevezik őket manapság), az értékes elégségesek, gyenge közepesek, önbizalom-hiányos jók az érettségit adó szakközepek büszke ifjúságának tömegeit erősítik. A magabiztos közepesek, jók, valamint az alig valahány jeles a valahavolt gimnáziumi színvonalat festi egyre árnyaltabbra.
Gondolkodjunk tovább együtt! Egyedi eset lennénk? Nem?
Milyen cél felé menetelünk ilyen balgán?
Vargáné Kiss Erika
Nem, nem egyedi esetek.
Sőt továbbmegyek: már családgondozóként dolgozom. Ezeket a homályokat kellene családostól gondoznom. Kistéréségünkben olyan ritka a pszichológus, mint a fehér holló. Homály nem SNI-s, mert egymásnak ellentmondó szakértői bizonyítványai születtek: erről valyon ki tehet? Neurológus azt mondja: a szociokulturális háttér az oka a gyerek agressziójának, ő ezzel nem tud mit kezdeni, szedálni meg minek. A csökkenő gyermeklétszámban olyan teherként nehezednek ezek a gyermekek egy kistelepülési iskola gyermekpopulációjára, hogy menekül minden "értelmes gyerek" előlük a közeli kisvárosba. Hogyan lehet két-három homállyal nevelést végrehajtani egy 100-120-as létszámú kisiskolában? Homályokat követik. Sokan. Pedagógus meg majd meg hal. Iskolaigazgató sír, normatíva csökken az elvándorló gyermekek miatt. Fenntartó mondja létszámleépítés. Homályok meg lassan szegregálódnak. Pedagógus gondolkodik: érdemes még egyáltalán szülővel harcolni egy kevert disz megállapításáért? Belefásul. Egyébként sincs már rá ideje, hogy neveljen, mert kicsengetéskor ül a kocsijába és indul a szomszéd településre tanítani, társulás van áttanítás. Megoldás: hatodik, hetedik osztályban már magántanulóként folytassa!: és a homály sötét korommá változik.
Én érvelek: Homály gyerek! Ezt nem csinálhatjuk, de lassan senkit sem érdekel.
A fentiek és az Achs – Révész És-beli pengeváltása kapcsán azon tűnődtem, vajon melyik egyetem vagy főiskola berkeiben készül – ha készül olyan oktatáskutatói munka, amely azt méri – mert már lehet, hogy mit adott a közoktatásnak a szóbeli értékeléssel operáló, továbbhaladást csak szülői kérésre (beleegyezéshez kötő) engedő és integrációt erőltető reform. Jó lenne látni, mennyivel más a most ötödikesek munkája? Valóban elég volt a négy év, hogy mindenki beérjen? Nem akadt el negyedikben oly gyermek, ki tán, ha előbb ismétel, valódi alapokat szerezhetettt volna? Felkészülten és jól differenciál minden 1-4 osztályt tanító kollégánk? Na és feljebb? Mennyire készülhetett fel – mennyi eszközt, segítséget kapott a pedagógus? Vajon hány iskola, ki azt az utat választotta, hogy alsós tanítónéni viszi tovább a magyart, s matematikát? A képességzavaros gyerekek kapták és kitől kapták a külön fejlesztést? S ha minden rendben volt, van rá pénz ezután is? (Tartok tőle eddig sem, ezután sem) Biztos hogy ha nem rózsaszín a kép, az kizárólag a pedagógus társadalom hibája? Milyen ez a kép? Bár látnánk ilyen elemzést! Csak hogy ne legyünk MIKROIRREALISTÁK…(Révész Sándor kifejezése)
terepmunkás annyit kérdezett. és mennyi kérdés fel sem tevődött még. ezekre sincs válasz. mármint hivatalos. csak MIKROIRREALISTA. ami megfelel a valóságnak, de nem felel meg a hatóságnak. akkor ki a hibás? valószínű ez a sok irrealista/idealista, aki még húzza az igát.
de fel kellene már ébredni. a szakállserkenő nem egyedi eset. nem elszigetelt jelenség. csupán agyonhallgatott. de attól még van. létezik. és burjánzik.
Nem a saját kútfejemből származik a vélemény, de mértékadó ember mondta, és valóban elgondolkodtatott. Szeme sem rebbent eddig egyikünknek sem, szóvá legalább is senki sem tette, hogy a fentiekben megismert fiatalembert a kolléganő Homály névvel illette, és erre Csilla is hasonlóan reflektált.
Nekem ez eddig azért nem tűnt fel, mert nem ez volt számomra az írás első számú üzenete. Pontosan értem ugyanis azt a frusztrációt, ami végül indulatossá tette a munkáját végezni akaró, a problémával magára maradó pedagógust.
Be kell azonban látnom, hogy ez rossz kör, minősíteni, címkézni nem szabad. Akkor sem, ha a funkcionális analfabéták és egyúttal a leszakadó, ellehetlenülő fiatalok (és már nem is annyira fiatalok) aránya nő. A reménytelen helyzetbe kerülő, frusztrált fiatal pedig nagy eséllyel válik veszélyessé, s mint az iskolában hasztalan küszködő (magán)tanuló nagy valószínűséggel előbb-utóbb ellenségének fogja tekinteni az egész társadalmat. Attól a dolog nem változik, ha hallgatunk, illetve indulatmentesen szólunk róla. S nyilván azon sem kell megdöbbenni, felháborodni, hogy az évekig hasztalan küszködő magára hagyott pedagógus frusztráltsága szavain, stílusán is átüt.
A probléma súlyossága messze meghaladja az egyes pedagógusok kompetenciáját, a tehetetlenség érzése pedig reményvesztetté tesz. Egyre gyakrabban igazolódnak vissza a teljes közoktatási rendszer hibái, és az üres frázisok pufogtatásán túl még szándékot sem érezni az érdemi megoldásra. S mit tehet ilyen esetben a pedagógus főleg akkor, ha a gondok halmozódnak, a feltételek romlanak, és ő még azt sem engedheti meg magának, hogy nyilvánosan kiboruljon. Engem az Achs-Révész „pengeváltás” – többek között – erre is rádöbbentett.
Csak merő előzékenységből, hátha mások is szívesen elolvasnák, amire itt többen, többször hivatkozunk:
Achs Károly: Reformer a romhalmazon
http://www.es.hu/index.php?view=doc;21388
Révész Sándor: Vita nincs!
http://www.es.hu/?view=doc;21444
Miért nem akad fenn a lélegzet? most jöttem..Kistérségi szakmaközi konferencia – mt és iskolai hiányzás téma…meghívott előadó kiválóan felkészült iskolavezető településről, mely az országra egyre inkább jellemző zebracsíkos mintázaton belül, a fehér csík. Gond? Ne hagyjátok beépülni a lógást, azonnal intézkedni és jegyző és no lám.Hány ilyen volt? Az elmúlt tíz év alatt kettő. Kistérségi zebra más csíkos településeiről érkezettek hörögnek… A kultúrát pedig tisztelni kell, mondja másik felkért előadó, ki pszichológus. 13 tizenhatot be nem töltött leányanyát gondozok mondja védőnő – pedig nem minden utca az enyém a telepen. Én is tanítottam valamikor, emlékezik pszichológus, ha csoportokban dolgoznátok, mennyivel többet érne. Tényleg, gondolom,("hogy ez eddig nem jutott eszünkbe?") de leginkább átugranék az asztalon, s átharapnám a torkát.Indulatok örvényében,igen. Jót akar, jót mond, de a dolog rég nem csak pedagógiai kompetencia. Kong a javító, konganak a speciális iskolák, ami nem országos vagy megyei fenntartású le is húzta a redőnyt – s minden problémás gyerek gondját, baját remekül megoldja a befogadó iskola? Mi azok vagyunk. Azt hiszem a jobbak közül. Gyógypedagógusok, fejlesztők, gyerekvédelmis, erőn felül támogató fenntartó. Mégis belerokkanunk. Biztos hogy jófelé megy ez a szekér?
"értem én a viccet, csak nem szeretem" na, ez jutott eszembe a mértékadó ember jóindulatú feddéséről.
ha már a tehetetlenség kínjai miatt indulatos sem lehetek, mert bántom a kifinomult ízlést, akkor nincs, csak egy út: lássuk, uram isten, mire megyünk ketten!
ha szólamokon kívül mást nem kapunk, ha a nyilvánvalót le kell tagadnunk, még indulatosak sem lehetünk?
ha a segítő hálózat úgy működik, hogy a szülőt ellenünk bőszíti, még indulatosak sem lehetünk?
ha újságírók belénk törölhetik a cipőjük talpát, még indulatosak sem lehetünk?
ha kiváló pedagógusok rokkannak bele a nyilvánvaló látszatintézkedések következményeibe, még indulatosak sem lehetünk?
nem erre szegődtünk. mi tényleg tanítani szeretnénk. a jövő nemzedékét. aki örömét leli majd a munkájában, és dolgozik, építi a közös hazát. építi, és a közöst építi. és ha azt látjuk, hogy minden erőlködésünk, megfeszülésünk ellenére is a nem-dolgozók, a dolgozni nem-akarók táborát növeljük "tanítványainkkal", jogos a kétségbeesésünk.
Én értem is, szeretem is. A viccet is. A mértékadó embereket is, sőt még szegény Homályt is. Indulat, ha van bennem, nem ellene, hanem érte. Értük. Sokan vannak. A "Homály"-t pedig sok-sok mértékadó ember felébresztésének szántam. Tudatosan. Örülök, ha legalább egy akadt, akit sikerült meghökkenteni. És szomorú is vagyok, mert szándékom szerint sokukat szerettem volna felbőszíteni, elgondolkodásra, cselekvésre ösztönözni.
Mi, akik itt körbeaggódjuk egymást a gondjainkkal, szándékainkkal sajnos kevesen és kevesek vagyunk. A homály pedig egyre nagyobb, hiába vagyunk látók, egyre csak botorkálunk benne.
http://www.sulinet.hu/tart/forum?fid=4&tid=2008-11-13 17:55:47.686886 – ehhez már nincs mit hozzátenni…?
http://www.romnet.hu/hirek/hir08112303.html#_Toc17743774
Szégyen!
Én mikrorealistanként, csak a saját apró térségem viszonyaim közt láttam, érzékeltem ezeket, Ki vádol kit mikrorealistának. Most akkor mekkora is a mikro?