Y generáció

Részlet egy beszélgetésből Tari Annamária pszichoterapeutával

Tizenkilenc éve, a rendszerváltás óta követhető a fogyasztói társadalom kialakulásának folyamata Magyarországon. Itt most olyan kiskamaszok szaladgálnak, akik már ebben szocializálódtak. Nekik az a természetes, hogy nincs egyben másfél óra, esetleg csak a moziban, oda viszont már nem is szokás menni, mert túl drága. És különben is, inkább divat filmet letölteni a netről. Egy tízéves is simán le tud szedni egy filmet, nem kell különösebb nyelvtudás sem. Gyakorlatilag ők már tökéletes felhasználók, ami a számítógépet és különböző programnyelveket illeti.

Amíg a felnőttek egy része óvatosan közelít az újabb és újabb számítógépes programokhoz és minden szabályt betart, addig a ‘82 után születettek – mert róluk beszélünk, ők az Y generáció – már belenőttek a számítógépes programok felhasználási stádiumába. Akik 82 óta születtek (és ebben benne vannak a mai 25-26 évesek is), már munkavállalók. De a legtöbb figyelmet érdemlő sáv mégiscsak a kiskamasz és kamasz korosztály.

A fiatal felnőttek már valamennyire kialakult személyiséggel rendelkeznek, amit a kora 90-es évek, a 80-as évek határoztak meg. Akinek a 90-es évek végére, 2000-es évek elejére esett az első hat éve, az másképpen eszmélt a világra. Már nem egyforma a két életút vagy a két gyerek. Ők tényleg más-más nemzedék. A fiatal felnőtteket külön személyiség jellemzőkkel írja például le a marketing piac, ők azok, akikre a munkaadóknak külön figyelni kell, mert nem igazíthatók hozzájuk a régi elvárások.

A szüleik még nyugodtan beszoríthatók voltak azokba a szorongásos tartalmú skatulyákba, de ők öntudatos munkavállalók, akiknek ha nem tetszik valami, akkor odébbállnak nagyon hamar. Könnyen előidézhető a köreikben egy óriási fluktuáció, mert ha nem kapják azt, amit szeretnének, akkor minden különösebb érzelmi kötődés nélkül és érzelmi trauma nélkül tovább állnak, megnézik, hogy hol jobb nekik. Eszük ágában nincs úgy élni, mint a szüleiknek, azonkívül eszük ágában sincs a munkájuknak vagy a munkahelyüknek beáldozni a saját életüket. Ami jó és pozitív dolog – lenne, ha emellett azt látnánk, hogy boldogok.

De ezt a fajta öntudatos érdekvédő magatartást a nárcisztikus érzelmek teszik lehetővé. Ami a szociális részét illeti az életnek, ők sokszor hidegek és kemények, mert úgy tudják a státusukat védeni, hogy közben kíméletlenek másokkal szemben.

Az utánuk következő tinédzser–kamasz korosztály nehéz helyzetben van, mert ők ebben nőnek fel, ők a fiatal felnőtteknél is jobban tudják már, hogy ott liheg a nyomukban a következő generáció. A 24-26 éves sokkal nyugtalanabb, mint a 20 éves vagy a 28. A 28 nem fél annyira, mint amennyire a 24-26 éves szorong, hogy az életkorban mögötte lévő el fogja venni tőle azt, amije neki van. Mert az élet szakmai csúcsa kb. 28-26 évre tehető, utána már csak lefele van. Ha józan értékrendben vizsgáljuk, ez egy teljesen drámai és szürreálisnak tűnő számítás. De ha megnézzük a fejvadászok hirdetéseit, akkor azt látjuk, hogy 30 fölött már mindenki értékcsökkent. Teljesen mindegy, hogy társkereső vagy fejvadász honlapot
olvasunk, mintha már nem lehetne 30 után felmutatni olyat, ami igazán értékessé tesz valakit. 40 fölött már nincs is senki…

Tehát nem mondhatnánk, hogy a szaktudás, a bölcsesség, a tapasztalat presztízst nyújtana, méltóságot vagy tiszteletet követelő pozíciót jelentene. Így aztán a mai 24-26 éves ideges és feszült, ugyanígy a 22-24, mert úgy érzi, hogy egy farkasfalka lohol mögötte, hogy kilökje őt a helyéről.

A mai tinédzser nehéz helyzetben van, mert el kellene döntenie, hogy mit válasszon, miként éljen. A legnehezebb helyzetben azonban a kiskamaszok vannak, akik sokkal érettebbek a koruknál, mindezt látják – és nyilván nem nagyon tetszik nekik a látvány. Egy pénzhajszoló, felőrlődött társadalmat látnak, eléggé boldogtalan emberekkel, elkapkodott, elhamarkodott párkapcsolatokkal, a szüleik boldogtalan házasságával, a napi 12 órai munkával – és ez olyan kép, ami nem túl vonzó. Sajátos paradoxon, hogy a Youtube-nemzedékbe tartozó gyerekek 5, de lehet, hogy már 4 éves kortól a képernyő előtt ülnek. Ma már nem ritka, hogy a szülők mindenkinek a nyugalmáért a 3-4 éves gyerek szobájába vesznek egy televíziót, hogy hadd kapcsolgassa. Ami fejlődés-lélektanilag nagyon elhibázott lépés, anyai kötődés szempontjából még inkább az, mert ebben az időszakban egy anyának még ott kellene ülni a gyermeke mellett, mesélni neki, keretezni az időt, és megszabni a szabályokat, hogy az élet egy megnyugtató dolog legyen. Nem kellene hagyni egy négyévest, hogy maga tétova módján kialakítson valami nem-rendszert…

De hát az a helyzet, hogy a szülők nagy többsége egyre inkább kapaszkodik az információs kultúrának az eszközeibe – és várja, hogy történjék valami. És ami ebből következik, az nyilvánvalóan nem a legjobb dolog. Hogy a két legrosszabb végletet mondjam: vagy egy érzelmileg összetört kiskamaszt lát majd a szülő, aki nem találja a helyét, rettenetesen szorong, és nem mer kimenni az utcára sem, éjjel-nappal a gépe előtt ül, a barátaival is csak csetel – vagy pedig lesz ennek a szóban forgó szülőnek egy rémségesen beképzelt, öntelt, nagyszájú, hideg, kemény, őt sem szerető gyereke, aki hozza mindazt, amit kapott, vagyis a semmit. Rá sem figyeltek, akkor ő miért figyeljen…

Nyilván ez a két véglet jelenik meg majd az Y generációban, miközben ők azok a gyerekek, akikről egy kicsit értő felnőtt azt mondja, hogy magukra hagyták őket. Ott bolyonganak az interneten 10 éve, a felnőtt nem figyel rájuk, azt csinálnak, amit akarnak. És ez egy gyerek számára nagyon ijesztő. Néha el szoktam mondani felnőtt pszichoterápiában egyik-másik szülőnek, hogy ne érezze magát jó fejnek, amikor szabályok nélküli életet biztosít a gyerekének, mert ezzel okozza a legnagyobb bajt. Egy gyereknek semmi nem ijesztőbb, mint látni, hogy a szülője képtelen arra, hogy kontrollálja az életet. Akkor nagyon nagy baj van. Ha a felnőttnek nincs hatalma és nincs tekintélye, akkor a világban bármi megtörténhet. A gyereknek sokkal jobb, ha biztonságot nyújtanak neki, a felnőttek szabta korlátok, hogy úgy mondjam, a felnőttek „lécei”.

(A teljes beszélgetés elolvasható a Fordulópont 41. számában, illetve a lap online változatában, pdf-ben.)