Mindig kedveltem a kis csibészeket

Mindig kedveltem a csibészeket. Az igazi gazemberkéket, akik nem rosszakarattal, nem hátsó szándékkal, pusztán identitásukat mutatva kilógtak az osztályból.

Az első gazember

A nyolcvanas évek közepén az egyik legkedvesebb tanítványom egy kissé túlkoros, már bukott srác volt. Nevezzük Ferinek.

Akkoriban főleg testnevelést tanítottam általános iskolában, amellyel jól megfért egy-egy énekóra éveken át, vagy angol, vagy bármi, mert gyerek rengeteg volt, pedagógusból viszont nem elég. Nos, Ferivel egy testnevelésórán találkoztam először lelkes és fiatal pedagógusként, „megváltom a világot” elképzelésekkel. Az óráknak akkoriban még megvolt a szigorú rítusuk: fegyelmezetten várni a pedagógust, köszönni, jelenteni stb. Az osztály ennek megfelelően szépen tornasorba állt, hetes elől jelentésre készen, mikor kiléptem a testnevelő-tanári öltözőből. Velem szemben egy egész osztály húzta ki magát, lement a jelentés. Ekkor vettem észre a sor mögött, a terem kezdőkörében fekvő srácot.

– Hogy hívnak? – kérdeztem. Reakció nem volt, legfeljebb egy vállvonogatás, helyette az osztály felelt: – …. Feri. – És miért nem állsz be? – kérdeztem az akkor 12-13 év körül járó fiút. Újabb vállvonogatás. – Mindig ezt csinálja – mondták a többiek. Gyorsan kellett döntenem, mert a kölykök szája szegletében kezdett megjelenni az a vigyor, ami azt jelezte, hogy nagyon kíváncsiak arra, mit tesz most ez a pályakezdő tanár.
– Rendben fiúk. Egy érdekes és izgalmas játékkal kezdünk – mondtam lassan, és közben jártak a kerekek rendesen: mit is tegyek? Aztán úgy döntöttem, hogy levegőnek nézem Ferit, akiről látszott, hogy próbálkozik kihozni a sodromból, megnézni, hogy meddig mehet el.

Feri majd egy hónapig feküdt a terem közepén, de úgy szerveztem a munkát, hogy ne okozzon balesetet, emellett folyamatosan érdeklődtem nála, hogy segíthetek-e neki valamiben.

Néhány hét után Feri magától beállt. A mai napig nem derült ki számomra, hogy volt-e valamilyen problémája, kivéve a beilleszkedést egy új közösségbe – bukottként. De mikor beállt, azonnal kiderült, hogy az egyik legjobb mozgású srác az osztályból, ráadásul mindig számíthattam rá és ezt éreztettem is vele. Külön felelős feladatokat kapott (például „rendet tartani”, ha valamilyen okból késem egy-két percet), és megbízhatónak bizonyult. Később volt szerencsém külön is foglalkozni vele azokból a tárgyakból, amikből nehezebben ment a tanulás, mert nem buta volt, csak a skatulyába bekerülni sokkal könnyebbnek bizonyult, mint kikerülni onnan. Magánszorgalomból tanultam vele: neki segítettem, nekem meg ő segített, mint később saját gyermekeim, megérteni a gyermeki agy működését.

Évekkel később találkoztunk újra, miután elballagott. Hangosan rám kiabált valaki az út túlsó feléről, majd átszaladt az úton. Feri volt. A gazember. A buta. Az évismétlő. A kedves csibész. A gyerek, aki átrohan egy forgalmas úton (melyért megkapta fejmosását), hogy kezet fogjon volt tanárával. Minden rendben volt vele, élete egyenes úton haladt, ami jó érzéssel töltött el, mert hiszem, hogy nekem is részem volt benne.

A második gazember

Eltelt több mint húsz év. Mindig összehozott a pályám csirkefogókkal, csibészekkel, de valahogy a világ nagyon megváltozott. A legutóbbi ilyen fiú túlságosan is sok borsot tört a kollégák orra alá. Nekem nem volt különösebb problémám vele, kedveltem őt magáért, és ő érezte ezt. Valószínűleg úgy gondolhatta, hogy azon kevesek közé tartozom, akiket nem a híre érdekelt, hanem a teljesítménye. Azt gondolom, hogy fontos a történetben a fiú romasága, mert gyakran hangoztatta, és ezzel akarta magyarázni a vele kapcsolatos problémákat. Sokszor beszélgettem vele, míg kinn üldögélt óra alatt büntetésben a folyosón: kerestük az okokat, a megoldásokat. Néha már-már úgy tűnt, hogy használ, aztán mindig jött egy újabb negatív hullám az osztályfőnökétől, aki nem titkoltan nem szerette őt. Egyre gyakrabban üldögélt kinn, a vége felé az évnek már többet töltött kint, mint bent.

Kudarcként értékeltem, hogy nem tudok fogást találni rajta, hogy visszahúzzam a „normális” iskolai életbe. Saját óráimon készséges volt, részt vett, nem volt vele probléma. A többi óráról rendre kiküldték. Év végére magántanuló lett, kapcsolatunk gyakorlatilag megszakadt.

Most középiskolás lenne, ha bejárna. Egy darabig tette, ám a magántanulóságból nehéz visszaszokni az iskolába. A szabadságot nehéz feladni a tudásért, a szakmunkás oklevélért. Félévkor több tantárgyból bukott, valószínűleg évet fog ismételni. Azután látva és ismerve gyermekeink, a fogyatékkal élő gyerekek sorsát, minden valószínűség szerint ki fog maradni a suliból. Bukdácsol majd a tankötelezettség végéig, és aztán két út marad számára végzettség nélkül: az utca vagy a börtön. Ne legyen így, talán lehet még csodákban hinni. Csak nem érdemes.

A harmadik gazember

Nyugodtan ballag befelé a suliba – már amikor egyáltalán bejön –, noha hosszú percek óta becsöngettek. Amúgy hetekig nincs, és hiába van bejelentés, meg jegyző, meg gyermekvédelem, meg egy csomó hivatal, hatóság, törvény és egyéb, a lányka nem jön. Nem is lányka, kész asszony már ő, hasonló korú társai talán már tényleg asszonyok – a romáknál a lányok hamar válnak asszonnyá. Mikor bejön, akkor nincs felszerelése, ha mégis van, akkor nem tud haladni. „De nem is voltam itt, én ezt nem tudom” – mondja, és megvonja a vállát. Jelzi, hogy őt az egész nem érdekli, ami persze nem igaz.

Angolórán varázsolunk: játszunk a gyerekekkel, beáll ő is, de hát nincsenek meg az alapok, hiányoznak a szükséges szavak, nincsen minimális tudás sem. Eddig tizenegy angolóránk volt (heti egy), amiből a lány egyen vett részt. Ma itt van és játszana, látom a szemén, a mozdulásán. Súgom neki a szükséges szót, talán hálás is ezért, de látom, hogy érzi: nem tartozik ide. Elmaradt valahol útközben az iskola és a valódi élete között. Még nem tudja, hogy iskola nélkül nem lesz élete, és hiába is mondod neki, nem akarja érteni. Számára a világ az önkormányzati hivatalban segélyért való várakozásból áll. (Ott találkoztunk, mikor már hetek óta nem jött. Kérdeztem, mi van vele, mondta, beteg. Jobbulást kívántam és hívtam, jöjjön, mert hiányzik az osztályból. Mondta, hogy jön. Nem jött hetekig).

Most nem tudom, meddig lesz még itt velünk.

A negyedik gazember

Nem is ismerem, bár évek óta iskolánk tanulója. Nem találja sem a rendőrség, sem a gyermekvédelem, senki. Ma úgy eltűnhet egy gyerek Magyarországon, hogy senki nem leli nyomát. Szerintem sem írni, sem olvasni nem tud. Nem is fog tudni, hiszen nincs nyoma. És nem csak papíron.

Leiner Károly