2009. január 21. szerda, 6:16
Elveszettek?
Gőbel Orsolya
Gyógypedagógusként tanulhattam először a gyermekektől, a látássérültek voltak a tanítómestereim a pályán, és indítottak el a lélek mélyebb megismerése felé. Pszichológusi diplomám és hosszú tanulmányaim egyre inkább az egyszerűség, az emberség felé vittek. Megérezni, megérintődni, megérteni a gyermekeket, segíteni őket és mindazokat, akik elkötelezetten kísérik őket, ez lett a hivatásom, amire most az Újbudai Nevelési Tanácsadóban kaptam lehetőséget.
A minap egy magas, hosszú hajú, vékony, kedves arcú, szelíd ötödikes kislány járt nálam. Azért érkezett hozzánk a Nevelési Tanácsadóba, mert nehéz a matematika, az írásbeli dolgozatok rendre rosszul sikerülnek, az osztályfőnök kis létszámú osztályba tanácsolja. Nevezzük a kislányt Ilkának. A vele és az édesanyjával folytatott beszélgetésből hamar kiderül, ennél gyötrőbb a probléma. A matematikából felmentett kislány botladozik a helyesírás szabályrengetege között, sikerélménye egyáltalán nincs. Ha lehetne, láthatatlanná válna az osztályban. De a többiek „színre fütyülik”, gúnyolják, csúfolják, szavakkal kegyetlenkednek vele, ellehetetlenítik a helyzetét, kiközösítik az osztályból.
Mindannyian tudjuk, hogy ez csak a felnőtt tudtával és beleegyezésével történhet meg. A felnőtt tehetetlensége magával hozza a gyermekek pozitív hozzáállásának hiányát.
Elkeseredetten ültem a székemben, mert nagyon fájt mindaz, amit hallottam. Hideg, tehetetlen, kegyetlen integráció – gondoltam magamban –, „kifelé integrálás”.
Hogyan valósulhatna meg egy „ilkás integráció”? Ilkának először lélekben teremtenék teret, hogy ebben a megteremtett térben megtalálja a helyét. Csak a bennem megszülető biztonság, védettség engedné meg ennek a kislánynak, hogy elfogadhatónak, szerethetőnek érezze magát. Ebben a bennem megszülető térben, az elfogadás és ráfigyelés fényében látom meg Ilka „osztályozhatatlan” csendességét, jólelkűségét, szelídségét és az irreális teljesítményektől való fizikailag, lelkileg, szellemileg kizsigerelő szorongását. Ez a szorongás csak a bennem és általam teremtett térben nyitható ki. Az osztályt is az én elfogadásom segíti abban, hogy elfogadja Ilkát. Megértése megteremti bennem azokat az eszközöket és módszereket, amelyek az ő szintjéhez igazodnak. Nem hasonlítom már senki máshoz, ő önmagában létezik számomra. Ha tényleg őt akarom látni, képességeivel együtt, akkor meg kell fogalmazódnia bennem egy „külön tanmenetnek”, az Ő tanmenetének mint egyedüli mércének az értékelésben. Hamar rájövök arra, hogy az alapkészségei állandó edzése mellett az osztály életében „nyugtatóként” használható csendességét, kiszámíthatóságát, jelenlétét, kedvességét „ragyogtatnám” meg.
Ekkor hívnám segítségül a nem csak Ilka számára sok lehetőséget tartogató Varázsjátékokat, melyek főként óvodás- és kisiskolás korban nyújtanak az önértékeléshez, önelfogadáshoz, önszeretethez olyan felületet, melyen minden gyermek egyedien tud dolgozni. Felső tagozatban a kiskamaszoknak és a serdülőknek megalkotott közös képzeletjátékok töltik be ezek szerepét.
A „Varázsjátékok” varázslatos világa az iskolában
A Varázsjátékok alapját adják a Szocioemocionális Pedagógiai Terápiának (SZPT), melynek fő célja iskoláskorban, hogy megalapozzák a gyermekek számára nehéz terheket jelentő kognitív munkát, érzelmileg és szociálisan egyaránt jól bírhatóvá tegyék. A jó teljesítményhez egyrészt stabil, kiegyensúlyozott érzelmi világ, jól működő képzelet, memória és figyelem szükséges. Másrészt egyre jelentősebbek az iskolai évek során a kapcsolatok: az első két osztályban inkább a felnőtt–gyermek kapcsolat, majd, mint Mérei Ferenc írja, a harmadik osztálytól előtérbe kerülnek a kortárskapcsolatok.
A kapcsolatok megtartó ereje, „jó működése” olyan hálózati mintát ad a gyermekek számára, aminek analógiájára kiépítheti, bővítheti kognitív tudását (információs hálózatát). A biztos társkapcsolatok ugyanis sokfajta, széles spektrumú kommunikációt tesznek lehetővé egymás között, a kapcsolati nyitottság pedig az információ befogadására való nyitottságot feltételezi. Ennek következménye, hogy az akár gyermektől, akár felnőttől érkező információ, tudásanyag befogadható, könnyen feldolgozható és továbbadható. Tehát az érzelmi kiegyensúlyozottság, a szociális biztonság tudásbeli gyarapodáshoz vezet.
Minden kiközösített, iskolai zaklatást megélő gyermek saját védelmében egészen szűkre húzza lélekhatárait, lehetőség szerint áthatolhatatlan falakkal. A falakon belül kialakít egy olyan világot, melyben elviselhetővé teszi saját maga számára az életet, de realitáskontroll híján puszta menekülő hellyé változik.
Ebbe a világba sem követeléssel, sem büntetéssel, sem elmarasztalással nem lehet eljutni. Ez a világ – még egészségesen – kapcsolatot tart fenn a külvilággal, a realitással, de ha túlságosan zár a személyiség, az önmagába zárt fantáziavilág már nem segíti a fejődést, a problémahelyzetekkel való megküzdést.
Ehhez a világhoz a szimbolikus világ képei, szavai érkeznek el, a mesék, a mondák és a nyelvezetüket használó Varázsjátékok. A Varázsjátékok lehetőséget adnak a gyermekeknek teljesítménykényszer nélkül önmagukra figyelni, megfogalmazni a lelkükben megszülető érzéseket, képpé formálva azokat lerajzolni, amiből újra megszülethetnek a mások számára is érthető szavak. E szavak, a felnőttnek átadva, a realitásba érkeznek. A felnőtt a maga valóságos jelenlétével segíti a gyermeket a realitásban megmaradni, aki így egyre nyitottabbá válik, s a felnőtthöz fűződő biztonságos kapcsolatát használja föl mint mintát a többiekkel kialakítandó kapcsolathoz. A felnőtt figyelmi terében befogadott szavak elfogadottságuknál fogva „visszaemelhetők” a saját lélektérbe, mintegy elfogadva sajátként. A sajátként visszafogadott érzelmek óriási magabiztosságot, önérték-növekedést és legfőképp hitet adnak a gyermek számára, hitet önmagában és a világban.
A lélekfolyamat felvázolása után nézzük meg, mi történik konkrétan a valóságban. Egy nem túl nagy létszámú, körülbelül húszfőnyi osztályban (vagy osztálybontásban, mint például a nyelvi órákon) a tág, szabad játéktér megteremtése után üljünk le körben a földre kis szivacsokra, párnákra vagy szőnyegre. Hívjuk meg a gyermekeket egy olyan játékra, melyben bármit elképzelhetnek, bármik lehetnek. Válasszunk egyet a sok-sok Varázsjáték közül (melyek megtalálhatóak a megjelent kötetekben), amelyik az aktuális állapothoz, nehézségek megoldásához nyújt segítséget, majd meséljük el a játék meséjét.
Ezután engedjük, hogy a gyermekek szabadon elképzelhessék, elmozoghassák a játékot, hogy a játék után megkérdezhessünk mindenkit, hogyan érezte magát, mivé változott, mi történt vele. Az élménymegosztás után teremtsünk lehetőséget arra, hogy a gyermekek lerajzolhassák mindazt, amit le szeretnének rajzolni abból, amit átéltek. A játékfolyamat nagy ereje a személyes rajzi élménymegosztás, amire érdemes nagy-nagy figyelmet fordítani. Hallgassuk meg egyenként a gyermekeket, mit rajzoltak, milyen történetet mesélnek a rajzukról.
Délután, a napközis foglalkozások megkezdésekor mindazok, akik elmesélték már a rajzukat, elkezdhetnek a tanulással is foglalkozni. A jól kialakított játékfolyamatból kialakul egy nyugodt, összpontosításra képes, türelmes, biztos tanulási folyamat. Lassan megszűnnek a fegyelmezési nehézségek, a gyermekek kipihentek, koncentráltak, összeszedettek, így jobban tudnak figyelni az adott feladatra, és sokkal készségesebbek társaik segítésében. A játék átélt szimbolikus képei napokra témát adhatnak a rajzoláshoz, a közös játékhoz.
Ha Ilka Varázsjátékot játszhatna, lassan megélhetné, hogy helye és szava van a csoportban, osztályban. Képes lenne jobban értékelni és használni saját képességeit. Képes lenne félelem nélkül együtt lenni a többiekkel és az eddig váratlan támadások kivédésére fordított energiáit a neki összeállított feladatokra összpontosítani. A csoportjátékok megerősítő közegében részesévé válhatna annak a közös örömnek, ami egybekovácsolja az egész csoportot.
Kedves Orsolya! Szívemből szóltál! De jó lenne, ha minél több hasonló gondolkodású pedagógus lenne az iskolákban! Naponta találkozom ilyen bezárkózott gyerekekkel. Azután szép lassan elkezdjük őket bontogatni és megmutatni saját magának és a többieknek (nem is tudom melyik a fontosabb…), hogy ő is jó valamiben, ügyesen rajzol, jól kezeli a számítógépet, ügyes színjátszó, stb. Egyébként nagyon érdekes, és valószínűleg ezzel az általad említett Varázsjátékkal is magyarázható, hogy a legtöbb, különféle műsorokban szerepelni szerető gyerek épp közülük kerül ki. Boldogan tanulnak meg több oldalas szerepeket is akár, amit ha órára kellene, elképzelhetetlennek tartok. Végre sikerélményük van, és végre valamiben ők a jobbak. Ilyenkor érdemes a szemüket nézni!
Újra és újra elolvasva az utolsó két bekezdést, én annak örülök a legjobban, hogy a gyerek/gyerekek segítésében, nevelésében olyan szempontok kerülnek itt előtérbe, amit nem szoktunk hangsúlyozni, pedig nem lehet eléggé.
– türelmes, biztos tanulási folyamat
– kipihent gyerekek
– társaik segítésében készséges gyerekek
– félelem nélkül együtt lenni a többiekkel
– értékelni és használni meglévő képességeit
– közös öröm
Lehet Varázsjátékkal, lehet anélkül, de ennek a szempontrendszernek a beemelése nélkül nem lehet. Ennek a szempontrendszernek számomra az a legfontosabb két eleme, ami az önelfogadást és a közös élményt hangsúlyozza. A kisiskoláskor két legfontosabb alakuló képessége ez, amit a verseny- és teljesítményelv valamint a túlalkalmazkodtatás rendszeresen és tragikusan fölülír.
Szeretném határozottan kijelenteni: a gyereknek NEM sikerélményre van szüksége, hanem nyugalomra, örömre és inspirációra, arra, hogy elfogadják és arra, hogy fölfedezze magában a másik elfogadására, a másikkal való együttműködésre való képességet.
A siker-kudarc, a verseny, a győztes-vesztes dimenziók megtapasztalásához a kamaszkorába még el nem jutott gyerek egyszerűen TÚL KICSI. Nemcsak az egyes gyerek, hanem a gyerekcsoport is TÚL KICSI. Ha el kell ezt szenvedniük, kíméletlenné válnak egymással és önmagukkal szemben. Szörnyű szorongást nyomunk rájuk, ha ezt erőltetjük és ahhoz, hogy ennek terhét valami módon mégis elcipeljék, rettenetes eszközöket kell használniuk.
NE adjunk a kicsiknek sikerélményt, adjunk nekik nyugalmat, örömet, inspirációt, stabil kereteket és a lehető legtöbb lehetőséget az önkifejezésre és az együttműködésre.
Ezt persze nemigen szolgálják a százalékok, piros és kevésbé piros pontok, az osztályban kiakasztott magat-szorg. táblázatok… De ugyanilyen kártékonyak a tonnaszám kiadott tantárgy/tantárgyrész felmentések, ilyen-olyan címkék és billogok. Ugyanilyen káros a tanórákról fejlesztő pedagógushoz lökdösni a "felpapírozott" gyerekeket. Persze minderre mindenkit törvény, rendelet, satöbbi kötelez. Amíg ellen tudunk állni, tegyük, amikor már nem, menjünk el virágkertésznek. Én az idei tanévvel fejezem be, mert a jelenlegi előírások és keretek között már csak ártani tudnék.
Kedves Judit! Nem tudom, hogy vitatkozom-e veled tulajdonképpen. Én középiskolásokról beszéltem, akiknek már igenis szükségük van a sikerre.
"Sérülten" kerülnek hozzánk, általánosban ők voltak az ügyeletes rosszak, buták. És egy-egy ilyen siker hatására felszabadulnak, büszkék, alig várják, hogy újra szerepelhessenek. Valószínűleg kissebb korosztálynál ez nem így van. Abban viszont tökéletesen egyetértek, hogy feltétlenül szükségük van mindarra amiket felsoroltál. Végezetül még csak annyit, hogy kár, hogy befejezed!
Márta, persze, középiskolásoknál már más a helyzet, ők jobban tűrik a versengést, bár én még rájuk is sokkal (!) jobban vigyáznék ez ügyben, mint manapság szokás.
Egyszerűen túl sokszor hallom kisiskolások tanítóitól a bűvös (bocs, bűnös) "sikerélmény" szót. Úgy használják, mint valami mindent megoldó varázsigét, pedig nem az.
Nekem is fáj, hogy abba kell hagynom. Nevelési tanácsadóban dolgozom húsz éve. Évek óta tudom, hogy egyszer csak föl kell majd állnom, de igazán sosem tudtam elképzelni. Ez most valóság. Az oktatási törvény megszüntette a nevelési tanácsadást, bár ezt még a szakma sem látszik észrevenni. Névleg persze megmarad. A mi intézményünket (már rég intézményegység csupán) most ráadásul nyolc másikkal von össze a megye (140 km átmérőjű kör összevissza pontjai, közte a Duna), így minden maradék szakmai önállóságunk, mozgásterünk oda. Futószalagon vizsgálni, szakvéleményezni, tanárokat csendőrözni pedig nem tűnik a szakmámba vágó dolognak. Ja, és szűrővizsgálatok garmadáit végezni sem, amivel pl. az óvónőket a ruhatáros szintjére süllyesztem és ahelyett, hogy kompetenciaérzésüket, szakmai eszköztárukat, teherbírásukat támogatnám, a maradék szakmai kompetenciát is elveszem tőlük. Hát jó, ez talán nem ide tartozik, csak hát a keserűség…
Azt hiszem ugyanarról beszéltek/beszélünk, csak más szavakat használunk. Én például nem szeretem a "hiszti" szót, mert szerintem ilyen nincs:) Fontos, hogy egy gyerek megélhesse, hogy valamit ő csinált, hogy valamit ő idézett elő (valamiben jó!!!)…és ez lehet a pici gyerek villanykapcsolgatása is(csak ezt ritkán hívjuk sikernek).
Judit, szomorúan olvastam, amit a NevTanról írsz, mert néha még reménykedem…
Kriszti, ne haragudj, nem kötözködés, nem szőrszálhasogatás a célom, de nagyon fontos, hogy milyen szavakat használunk. Igen, én sem szeretem a "hiszti" szót és például, ha egy tanár a nyugtalan gyerekre (vagy a gyerek nyugtalan viselkedésére) azt mondja: csak a figyelmet akarja felhívni magára", azt kérdezem: pontosan mire? Fel akarja hívni a figyelmet arra, hogy…? Ha ezt be tudja fejezni és a befejezéssel tud, akar kezdeni valamit, akkor oké, ha nem, akkor ő (a tanár) nincs rendben – amennyiben nem figyel.
Nekem nagyon fontos, hogy tisztán, érthetően, világos szavakkal beszéljünk. Nem elég egyet vagy közel egyformát gondolni, a tisztázáshoz tiszta nyelvhasználat kell és ezért érdemes küszködni egy kicsit.
Amiről beszélsz, az a hatóerő. Teszek valamit (kapcsolgatom a villanyt, szétverem az ovit, felbosszantom anyut vagy a tanárt, 10 mp alatt futom a 100 métert…), és annak valami hatása van, az előidéz valamit. Valami van a világban, amit én hoztam létre. Ez iszonyú fontos érzés, tudás, tapasztalat. Az erő, a hatóerő megtapasztalása, magam megtapasztalása amint működöm és hatással vagyok – jóval, rosszal. Az alkotás erejének a megtapasztalása, és persze a rombolás erejének a megtapasztalása is – saját magában. A felelősség, a gond, a gondoskodás megtapasztalása is itt kezdődik. Ennek a teljességét megmutatni a gyereknek, ezt az érzést, ezt a tudást megéletni vele elsőrendű feladat, és sokkal-sokkal több, egészen más, mint a sikerélmény.
Egyetértek, és nem a szavak (jelenségek, viselkedések stb.) komplexitását vagy éppen egyszerűségét vontam kérdőre. Valóban át tudok ugrani a "tiszta nyelvhasználaton", csak hogy halljuk már meg egymást. Persze, nagyon fontos a tiszta, érthető kommunikáció, de amikor a közös nyelv halovány szikrája megjelenik (ami sokszor igen hosszú folyamat), hajlamos vagyok átsiklani felette. És ezt nem az alábbi, szakmailag igen tartalmas levelezésre értem…De köszönöm, hogy emlékeztetsz.
Kedves Márta!
Köszönöm lelkesítő hozzászólásod, és egyben arra bíztatlak, próbáld ki Te is a gyermekeiddel a Varázsjátékokat, ezeket a léleknyitogató, és léleksimító meséket. Szívesen hallanék felőletek! Orsolya