2009. február 16. hétfő, 10:54
Egy tanárnak bármit lehet…
Bizonyára mindenkinek voltak vagy vannak olyan tanárok az életében, akiket szeretett, és akiket nem. Néha az osztály véleménye megoszlik egy-egy tanárról, de van, amikor egytől egyig mindenki ugyanazt érzi. Ezt többnyire nem a tanításának minősége befolyásolja, hanem a gyerekekkel való bánásmódja. Egyes eseteknél elgondolkozom: vajon néhány egyén azért megy pedagógusnak, hogy olyan embereket alázzon meg egész életében, akiknek nem áll módjukban kifejteni a véleményüket? Talán igen, nem tudhatom. Szerencsére az én iskolámban csak egy-két ilyen tanárt van, de ez is éppen elég.
Rosszindulat
Tegyük fel, hogy fizikaóra van. A „kedves” tanár úr nem éppen közkedvelt, de talán ezen a napon nem lesz probléma. A középkorának utolsó éveiben lévő férfi megjelenésével azt sugallja, hogy kedves, jóindulatú személy. Mikor azonban elkezd kommunikálni, tekintetében látszik a megvetés. Mintha alacsonyabb rendűnek gondolna minket.
Az óra kezdetekor, mikor a házi hiányok jelentése van soron, a tanár még viccelődik, legtöbbször egy-egy diákot gúnyol, aki nem tudja már, hova süllyedjen szégyenében. Jön a felelés. Itt a gyerekek a többi órától eltérően nem azért nem szeretnének kimenni, mert nem akarnak egyest kapni, hanem azért, mert tudják, hogy a felelések gyakran megalázásba mennek át. Ma a padtársamat, egy kedves lányt választ ki a tanár.
„Kérlek, írd fel a táblára a házi feladatod megoldását” – mondja neki. A lány ki is megy a táblához. Felírja az adatokat, és elkezd számolni. Sajnos látom, hogy nem lesz ennek jó vége, ugyanis már az elején elrontja, de mit sem sejtve továbbhalad. A tanár nem szól, mi próbálunk kicsit súgni, de elcsendesít minket. Már érzem, hogy baj lesz. Nem is kell sokat várni, és az alázás kezdetét veszi. A tanár úr mosolyogva elkezd gonoszul viccelődni. Az a legrosszabb, hogy a gyerekek nevetnek rajta, nem veszik észre, hogy ez rátesz még egy lapáttal.
A lány nem tudja, mit tegyen, zavarban van, egyedül ő áll a teremben, ami elég zavaró tud lenni, ha az emberen legalább tíz másik nevet. A pedagógus tettetett jóindulattal megkérdezi tőle, hogy szeretne-e egy kis segítséget, majd mikor a lány igennel válaszol, hozzáteszi: „Szerintem segíts magadon!”. Ismét harsány nevetés zendül.
Én még csak nem is mosolygok, és másokon is látom, hogy már kezdik érezni a helyzet súlyosságát. Komor arcok, akik mind undorral tekintenek az elsőre kedvesnek tűnő, szemét alakra. Ha nem nevetne rajta senki, valószínűleg nem csinálná, de így nagyon humorosnak érzi magát.
Elgondolkozom rajta, hogy mit tennék, ha nem lenne a tanárom. De sajnos az. Folytatódik a felelet, a tanár már rég kijelentette, hogy egyest fog adni, de azért még kint tartja a táblánál a felelőt. A lány szemmel láthatóan szégyelli magát, és alig tud megszólalni. A tanár még utalgat rá, hogy mennyire butának tartja, majd végül elmondja, hogy már volt egy egyese (az is hasonlók miatt egyébként), és hogy meg fogja buktatni, aztán leülteti.
Én éppen elég mérges vagyok, úgyhogy nem nézek fel, nehogy még kiszúrja, mivel akkor potenciális célpont lennék, és kiprovokálna valami visszaszólást, amit intővel jutalmazhat (és megalázással). Oldalra tekintek inkább, ahol az imént felelő lány ül. Látom, hogy könnycseppek gyűlnek a szemében. A mögöttünk lévő fiútól kér egy zsebkendőt, aztán sírva kimegy a teremből.
Az utálat és a félelem különös keverékét érezve ránézek a tanárra, és egy sanda mosolyt vélek felfedezni az arcán. Elérte a célját. Mi volt az ok?
Nos, nem ítélkezhetem, mivel nem tudom, hogy a tanár úrnak mi lehet a baja. Lehet, hogy komoly oka van arra, hogy megalázzon egy-két érzékenyebb diákot? De az a gond, hogy nem ez volt az első eset . Ebben a félévben a harmadik lány volt, aki sírt miatta. És ő egyszer sem mutatott megbánást. A fiúknál másképp hat a megszégyenítés. Ők általában idegesek lesznek, és a végén visszaszólnak valamit, amire kapnak egy intőt. A lényeg, hogy a tanár mindig eléri a célját.
A legviccesebb az egészben, hogy még csak nem is tanít jól. Senki nem érti, amit magyaráz. Ennek ellenére képes azt megtenni, hogy az órának több mint a felét feletetéssel tölti abból az anyagból, amit senki sem ért, majd az óra második felében eldarál valamit, és felad egy házit, amit megint senki nem tud majd megoldani, és ő megint megalázhat valakit a táblánál.
Bokszzsákok vagyunk
Különösen zavaró, amikor egy tanárral kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. Jól tanít, néha jó fej, máskor pedig mindenkivel kiszúr, akivel tud. Én nem mondom, hogy alapból rosszindulatú az illető. Talán otthoni problémák vagy a tantestületi ülésen megbeszélt létszámleépítés lehet az oka. Esetleg csak simán rosszul érzi magát, bal lábbal kelt fel. Mindenkinél előfordul, hogy ingerültebb. De akkor sem tudom elfogadni, hogy az így felgyülemlett feszültséget rajtunk vezeti le. Egy-két tanár gyakorlatilag bokszzsáknak használ minket (átvitt értelemben).
Tegyük fel, hogy angolórán vagyok. A tanárnő bejön. Látszik rajta, hogy az előző osztállyal már meggyűlt a baja. Elkezdi az órát, ami házi hiányok jelentésével indul. A csoport fele felteszi a kezét, hogy nem csinált leckét.
„Ajjaj, mi lesz ebből!” – gondolom magamban. Szerencsére én ma írtam házit annak ellenére, hogy elég sok tanulnivaló volt más, fontosabbnak vélt órákra, úgyhogy nincs mitől félnem – a többiekkel ellentétben, akik nem tudtak vagy nem akartak időt szánni a feladatra. Így külső szemlélőjévé tudok válni a harcnak a diákok és a tanár között. Először a tanárnő mondja el a véleményét. Többek között az, hogy nincsenek céljaink, hogy milyen primitívek vagyunk, és hogy mindenki egyest kap, aki nem készült az órára.
A cél hiányának és a primitívségnek az említése már némi morgást vált ki a társaságból, az egyes azonban úgy hat, mintha olajat öntöttek volna a tűzre. Hirtelen szinte lázadás tör ki. Mindenki igazságtalannak látja, hogy nyíltan le lett primitívezve, és egyest kap azért, amiért máskor csak mínusz jár. A tanárnő heves szócsatákba bonyolódik egy-két diákkal, amelyek mindig intővel végződnek. Miután már a harmadik beírás is megtörtént, mindenki lenyugszik. A diákok belátják, hogy úgyis ők húzzák a rövidebbet, a tanár pedig valamelyest levezette a dühét. Az óra többi részét feszültség jellemzi.
Mikor véget ér az óra, a tanárnő ugyanolyan mérgesen vonul ki a teremből, mint ahogy bejött. Ez előrevetíti a következő, általa tanított osztály sorsát.
Ők megmondhatják, mi nem
A tanárok nyugodtan kimutathatják érzéseiket a tanulókkal kapcsolatban, és levezethetik rajtunk a feszültségüket? Igen, sajnos. Ha viszont egy diáknak van valami problémája, azt a tanárok nem veszik figyelembe. Elvárják, hogy minden sértést, megalázást vagy igazságtalanságot rendületlenül tűrjünk, amíg ők akár dühöngő őrültté is változhatnak. Már az is baj, ha elégedetlen arcot vágunk. Néhány órát már csak a középkorban elrettentésre használt nyilvános kivégzésekhez tudok hasonlítani.
Benjámin
Kedves, nem is tudom kinek címezzem a mondanivalómat, mert a gondolatokat ugyan Benjámin levele ébresztette bennem, neki válaszolnék, de tulajdonképpen nem is inkább neki szól! Olvastam a Csatatér az iskola? Az iskola mint a tanárok és diákok közötti háború színtere című írást is és épp azon gondolkoztam, hogy lehetne erre értelmesen reagálni, sértések nélkül. Mert ami ott is olvasható, meg ebben az írásban is, sajnos mind igaz, és nem csak elvétve. És azt gondolom, hogy ezen sok pedagógusnak el kellene gondolkozni. Tudomásul kellene venni, hogy igaz a közhely: Nagyon változnak az idők, rohamosan változnak a gyerekek is, nem hogy évről évre, hanem szinte hónapról hónapra. De ami szerintem a legfontosabb, bár első hallásra abszurdnak tűnik, hogy NEKÜNK kell alkalmazkodnunk HOZZÁJUK, azért hogy végül elérjük, hogy ők alkalmazkodjanak hozzánk.
Engem legalábbis rettenetesen irritál az a fajta pedagógus, akiről már a folyosó végéről lerí, hogy ÉN vagyok a tanár (szinte már én vagyok az Isten), TE pedig csak egy kis senki diák. Így soha nem fogom megnyerni őket, soha nem leszek hiteles, örökké az ELLENSÉGET fogják látni bennem, nem pedig az ELLENFELET. Mert abban nem látok semmi rosszat, ha mint ellenfelek megküzdünk egymással, sőt erre szükség is van, de mint ellenségek, ebből csakis háború lesz. Márpedig egy háborúban a veszteség tragikus!!!!!!!!!!!!!!!!!!
A másik pedig: lehet cikizni a diákot, sőt sokszor még partner is ebben, de ÉREZTETNI kell vele, hogy ez nem rosszindulatból van. Ugyanakkor bele kell férjen az is, hogy néha ő is cikizzen minket. Nem kell félni, nagyon jól tudják, mi az a határ ameddig elmehetnek, anélkül, hogy átmenne szemtelenségbe, neveletlenségbe vagy sértésbe. Ennek viszont alapfeltétele, hogy PARTNERKÉNT kezeljük őket.
Nem kell attól félni, hogy akkor nem fog tisztelni, sőt!!!!!!!!!!!!!!!!!! Szerintem sokkal jobban fog tisztelni, sokkal jobban el fogja fogadni, amit mondok, ha látja, hogy a tanár is emberből van, adott esetben ugyanúgy ballábbal kelt fel, vagy uram bocsá’ reggel ugyanolyan álmos, mint ő. Ne én állítsam magamat piedisztálra, mert láttunk már néhány szobordöntést!!!!
MÉrhetetlenül dühít,
ha egy tanár csak a megalázással tud operálni. Ráadásul pont most van
egy esetem nekem is, az osztályom nagyon nem jön ki az egyik tanárral,
és az órák botrányokba fulladnak, igh behívása, gyerek igazgatógoz
való kiküldése, ajtó eltorlaszolása és effélék. Az osztály harcot
indít, utolsó ofő órán elég sokat beszéltem velük, hogy legalább a
harcot adják fel, emrt nem jöhetnek ki győztesen, ugyanis ők az iskola
legzűrösebb osztálya amúgyis. És akkor elmondják nekem, hogy a
kolléganő miket mond nekik, meg ahogy kiviszi a tanáriból az infókat
és visszadobja sértően egyes gyerekekre. Én meg győzzek úgy
fogalmazni, hogy a kecske is jóllakjon de a képoszta se fogyjon el.
Nagyon dühítenek a megalázó tanárok, emrt élénken él emlékezetemben
valaha volt matektanráom, aki az egész órán feleletetett, már
zokogtam, és a szünetben még a szertárban folytatta. Elsős gimis
voltam.
Persze nem vagyok én szent, bizony nekem is kicsúszik időnként a
számon megalázó megjegyzés, sőt néha szándékosan élek vele, de az –
remélem – mindig olyankor, amikor a gyerek is sorozatosan megalázóan
beszél, viselkedik velem, és ezzel mérhetetlenül akadályozza, zavarja
a munkát. Még soha nem reklamált senki, úgyhogy bízom bene, hogy az
arányérzékemet nem hagytam el soha.
Kollektíve leprimitívezni egy osztályt, az nagyon primitív dolog. Ha
már egy tanár elveszti az eszözeit, mert biza van ilyen, egyre
többször van ilyen, a homo sapiens sapiens mivoltát soha nem
veszíthetné el.
Tanárként nagyon nehéz egy ilyen helyzetet kezelni, mert a gyereknek
egyértelműen igaza van, Ha viszont ezt így telibe közlöm, akkor az nem
segíti az indulatok kezelését, hanem újabbakat gerjeszthet. Dühös
vagyok ezekre a tanárokra, mert a többiek munkáját is nehézzé teszik.
És miattuk aztán a társadalom simán általánosíthat, hiszen nincs
ember, aki nem találkozott volna ezzel a típussal. Mi többiek meg
védekezhetünk aztán, ami eleve vesztes pozíció.
Szegény diákok! Bizony tanulni nem könnyű. A diáknak annyi egyéb dolga van. Az a szörnyeteg tanár meg elvárná, hogy készüljenek az órára. Bizony hihetetlen igényesség a házifelaat megléte, no és a nem olyan fontos jező az egyes tantárgyaknál. A diák, akit eltartanak, bizony legalább tanuljon, és ha nem, akkor ne feleseljen. A munkavilágában ha nincs kedvem akkor is teljesíteni kell. Nem érdekes, ha a tanár egész éjjel nem aludt, mert a gyermekével, vagy valamelyik családtagjával gond volt, esetleg készült fél éjszaka a következő órára, amiért a diákság válasza, nem fontos tárgy, nem érdekel.
A diákok mindent sértésnek megalázásnak vesznek. Nem tartom helyesnek a diákok megalázását, de ha valaki hanyag, annak a közlése nem megalázás. Megalázás az igaztalan bántás.
Kedves tancsinéni!
Igaz, hogy „a munkavilágában ha nincs kedvem akkor is teljesíteni kell”. Csak nem jó. Erre hivatkozni hiba. Erőszakrendszerben élünk, tehát nosza, vonjuk bele a diákokat is… Hiba.
„A diákok mindent sértésnek megalázásnak vesznek” – mondja. És Ön mit tesz éppen most? Nem ugyanazt?
Benjámin elég differenciáltan fogalmazott a nemfontosság kérdésében: „fontosabbnak VÉLT órák”-ról beszél. Ezt a fontosságot a haszonelv állapíttatja meg a diákkal. Ilyen világ van. Ilyen norma. A normán kell ezt számonkérni, nem a diákon. Mégis mihez igazodjon a tanuló? Az elvárt hasznossághoz vagy a tanár elvárásaihoz? Mindig ahhoz, aki éppen fenyegeti?
Álljunk már le ezzel, és kezdjük el az embert fontosnak tekinteni a tantárgy és az állami elvárások helyett. Úgy jobban beteljesül az utóbbi is, bármilyen furcsának tűnik.
"Így külső szemlélőjévé tudok válni a harcnak a diákok és a tanár között." Merthogy a lecke rendben van.
Tiszta szerencse, hogy vannak ilyen diákok. Mármint külső szemlélők.Különben hogyan is szerezhetnénk tudomást a sok rossz pedagógusról.
Jó lenne élőben hallgatni ezt a Benjámin fiút.
Nem vagyok sem tanár, sem diák… de véleményem van. Mondhatom?
Egyrészt nagyon egyetértek Benjáminnal. Élénken él emlékeimben amikor a tanár miután én jelentettem az óra elején azt a „humoros” megjegyzést tette, hogy – most már csukd be a szád mert kiesik a fogad. Az egész osztály nevetett. Nagy fogaim voltak, vannak is, de kis-kamaszként ez biztos feltűnőbb volt. Tudatában voltam ennek, de akkor úgy éreztem legszívesebben megütném… Persze nem tettem. Lenyeltem. A sebet azóta is hordozom.
Másrészről azt is el tudom képzelni, hogy a tanároknak sem könnyű. Mai világunk oly bugyuta mértékben harcol a jogokért, hogy elfelejtjük a világ alapvető törvényeit. A tanároknak sokkal kevesebb eszköze maradt, mint volt régen. Én még jártam olyan iskolába ahol ha rosszak voltunk nádpálcával kikaptunk. Sokszor mentünk haza hurkákkal a hátsónkon. Na EZ az ami miatt semmiféle sebet nem hordozok! Ezt mindenki elfogadta. Nem rúgták ki a tanárt, de még be sem perelték. A szülő a tanár pártját fogta, – nyilván megérdemelted fiam! Akkor még egyes fiúk meghasipacsizhatták Sz. Á.-t, vagy a szekrénybe zárhatták T. Cs.-t. És kikaphattak érte. (Nem pedig a híradóba kerültek!) De ma milyen eszközei vannak a Tanárnak? Mit tehet egy feleselő diákkal, akinek csak egy kis pofon kellene hogy helyrebillenjen? Kicsaphatja az iskolából? Az jobb? Vagy nem csinál semmit, csak lenyeli ezt is mint az ezt megelőző rengeteget, és végül amikor összegyűlt akkor valami gonoszkodó megjegyzéssel beletapos a gyermek lelkébe. És ez jobban fáj Benjáminnak vagy társainak! Sokkal jobban mintha a megfelelő időben körmöst kapott volna… szerintem…