2009. február 16. hétfő, 13:25
Veszprémi Attila
A változást nem elvárni kell, hanem csinálni
Válasz Benjáminnak
Kedves Benjámin!
Nagyon érdekes, hogy előhozod a bokszzsák-dolgot. Ez nagyon fontos! Érzékelteti végre a felnőttekkel, hogy a diák naiv, de nem hülye. Már A Fal című film 11-12 éves gyerekalakja átlátott a szitán: a tanár azért akkora szemét, mert őt is gyötri otthon a pszichopata neje, férje satöbbi.
Azt kellene viszont sejtened, hogy ez után nagyon-nagyon NEM az jön, hogy „nadehát akkor is, hogy képzeli ezt…”. Az átlagember puffog így arra, akivel nem ért egyet, de te ne tedd. Nem rinyálni meg felháborodni kell, mert ez az, amire a tanár úgyis számít – és minden úgy marad vagy tovább romlik. Szülő ordít tanáriban, tanár anyázza szülőt, diákot, politikus picsog erőszakról – remek. Változást akarsz? Akkor ne a felháborodásodat fejezd ki, mert az mit se számít, sőt, kifejezetten rombol, akár igazad van, akár nem. A változást nem elvárni kell, hanem csinálni. De legalábbis részt venni benne, méghozzá pont ott, ahol vagy.
A „szemét” tanár igazából gyenge. Személyisége neurotikus vagy pszichotikus. Többé vagy kevésbé beteg. Beteggé teszi az a társadalom, amelyben te is élsz, amelynek te is része vagy. A tanár nem akar „szemét” lenni, de ha tanári szerepét sérelmek, megaláztatások érték – a közfelfogás, a politika, a szülők, a diákok, a média részéről –, akkor ez a tanári szerep-báb hisztérikusan védekezni fog, azaz el fogja rejteni és takarni fogja azt, aki mögötte van: az embert. És úgy teszi ezt, hogy csapkod, támad, elnémít, megaláz, leugat. A tanár látszólagos hatalma tehát nem erejéből, hanem szerepéből és e szerep elfogadottságából származik.
Ez utóbbi lényegesebb: amikor az osztálytársaid nevetnek a tanár megalázó poénjain, akkor ezzel elfogadják a tanár szerepét. Ez baj. Ezt írod: „Ha nem nevetne rajta senki [mármint a tanár rosszindulatú viccén], valószínűleg nem csinálná, de így nagyon humorosnak érzi magát.” Nem is veszed észre, hogy ez milyen alaptragédia? Pedig az. Kedves Benjámin, ez nem „rátesz még egy lapáttal”, hanem épp ez a diák-nevetés tartja fenn a tanár sikerét. Mert ha nem volna sikeres a dolog, a tanár nem is csinálná, és másféle szerepformát keresne.
Mit lehet ezért tenni?
A tanár a szerepén nem fog változtatni, mert semmi nem ösztönzi erre. Ezért lépjen a diák: a változás előidézésének szándékával lepje meg a tanárt. Még egyszer mondom: a tanár valójában nem akar szemét lenni, csak ez a szerep jutott neki, itt érzi magát biztonságban. Hadd érezze magát más szerepben is így! Ebben segítsetek neki. Valahogy így:
Ha a tanár – az órákon mutatkozó szerepe szerint – ellenkezést, ellentartást, dacot, sértődést vár a diáktól, akkor a diák kerülje el ezeket a viselkedési formákat. Ne kapja el soha a magas labdát – a megalázott diák nyugodt önkritikával, csöpp önváddal „értsen egyet” a tanárral, a megalázás nézői ne nevessenek. A diák reagáljon „alá” a tanárnak, legyen meglepően simulékony, vetkőzze le az osztály felé kötelezően bemutatandó tanár-ellenességét (mert ez is csak egy szerep), legyen együttműködő és kedves, de ne vigye túlzásba. A megalázó gesztusokat csendben ismerje fel, és nyugodt, aládolgozó öniróniával kezelje a helyzetet. Mindezt az akciót beszélje meg a szüleivel, az osztállyal. „Anyu, apu, fiúk, lányok, lehet, benne van a pakliban, hogy holnap kapok egy egyest, de a nyugodt és paradox reakciómmal meg akarom lepni a tanárt, legyetek ebben partnerek…” Viselkedjen szokatlanul. Saját indulatait kicselezve, játékból tegye ezt – a változtatás hátsó szándékával!
Ha a diákok a változás akarását komolyan veszik, akkor ezzel hosszabb-rövidebb idő alatt, gyakran egyetlen órán belül elérhető a cél. Hiszen az olyan beszólással, amivel a diák egyetért, nem lehet megalázni. Azzal az egyessel, amelynek jogosságát a diák nem vitatja, nem lehet büntetni. Az órai tevékenységgel, amelyet a diák kedvvel végez, nem lehet frusztrálni. És esélye kezd lenni annak, hogy a tanárban helyrebillen, hogy ő miért is van itt.
Ez nem őszintétlen viselkedés – ez játék. Olyan játék, amely fájdalmasan hiányzik a kapcsolatainkból, pedig igazi változásokat képes létrehozni – lényegében fertőtleníthetné az egész civilizált világot.
Tudni kell, hogy olyan életrendszerben kényszerülünk élni, tanulni, dolgozni – kormánypártszíntől függetlenül –, amely rendszer a maga fasisztoid elvárásainak garmadájával és ostoba szócséplőivel fenntart egy állandó ideges, a-többiektől-le-nem-maradásra izgató, feladatokkal fuldokoltató légkört. A tanárt pedig szerepe e hazug rendszer védelmére szorítja. A tanárt az őt foglalkoztató rendszer részéről semmi olyan hatás nem éri, amelynek nyomán a kiskirályságának szükségtelen és elhibázott voltát megérezné, és valami mást, valami emberbarátabb szerepformát akarna inkább. Másféle hatások persze érik őt: fenyegetések. Büntetés, felelősségre vonás, megfigyelés, ellenőrzés. Pedig a tanárnak nem ellenőrzésre meg kordában tartásra van szüksége, hanem segítségre és szabadságra – mert ezek azok, amelyek hiánya „szemét”-té tesz. Erről keveset beszélünk – mert a rendszer fenntartói, a hatalomgyakorlók ezt érdekből kifordítva tálalják. Az ő hatalmuk ellen kellene – nem bosszúból – fellépni. És nem a nyomorult tanár ellen, akinek nincs is igazi hatalma, és akitől elvenni úgyis csak kielégülését lehet, az meg aztán végképp taccsra teszi.
A gyerek, a diák épp olyan gyarló, egoista, boldogságát nem megengedett módokon is előmozdító ember, mint felnőtt, a tanár. Ezt kéne elhinni és elfogadni a tanároknak, és ezt kéne elfogadni és tudni a diákoknak. És ez az elfogadás és tudás mindjárt paradox módon kezdene működni: felszabadulhatna az egymástól való félelem, egymáshoz való bizalmatlanság – és a bántásokra, a „nem megengedett módokra” már nem is volna annyira szükség –, mert tudnánk, hogy egy húron pendülünk. A háború, a győzni akarás helyett teret nyerhetne az egymásnak segítés akarása, a valódi, produktív tolerancia akarása – meg aztán rájönnénk hogy ez előbbiek mit is jelentenek valójában. Sőt, talán még az időközben szerényen és halkan kipusztulásnak indult szeretet is feléledne.
Veszprémi Attila
„ A gyerek, a diák épp olyan gyarló, egoista, boldogságát nem-legitim módokon is előmozdító ember, mint a felnőtt, a tanár.” Mindez lehet, hogy így van, csakhogy elméletileg a tanárnak kéne példát mutatni, és nem a diáknak. Az én boldogságom, például nem abból ered, hogy embereket alázok meg. Igen, volt már olyan, hogy nem a megfelelő módon viselkedtem egy órán, de ezt nem azért tettem, hogy kiszúrjak a tanárral. Szerintem, ha valaki a boldogságát abban leli, hogy nála jóval fiatalabb, gyakorlatilag alárendelt embereket ríkat meg, az ne menjen el pedagógusnak.
Ez egy szerep amibe belekényszerült a tanár? Nem. A szerep az, hogy tanár bárhogy is nézzük, felénk van rendelve. Ezzel semmilyen probléma nincs is. Azzal van probléma, ha valaki ezzel visszaél, ami ebben az esetben meg is történt. A tanáraim nagy részét szeretjük. De azt senki ne állítsa nekem, hogy nincs minden iskolában egy-két olyan tanár, aki nem normális.
Lepjem meg a tanárt azzal, hogy egyet értek vele? Kíváncsi vagyok arra, hogy ki képes egyet érteni azzal a személlyel, aki nyíltan sötétnek titulálja.
Tudom, hogy a felháborodás sehova nem vezet, és hogy normális esetben lennének eszközök a kezemben, amivel ezt a személyt meggátolhatnám abban, hogy idegroncsot csináljon a tanítványaiból. Viszont sajnálatos módon az én iskolámban a vezetőség csak dísznek van. Az osztályfőnököm bejelentette már régen, hogy nem hajlandó az osztállyal foglalkozni, mert mi csak "rá lettünk sózva", a szülők pedig vagy nem akarnak, vagy nem tudnak semmit sem tenni. Ezek után szerintem a felháborodáson és az önfeláldozáson kívül nem tehetek semmit.
Kedves Benjámin!
Nagyon sajnálom, hogy ennyire hamar szembesültetek a „való” élettel! Igazad van abban, hogy egy pedagógus mutasson példát és abban is, hogy bizony közöttünk is vannak pályára alkalmatlanok, hittelenek és hiteltelenek. Mint ahogy közöttetek is. Megtapasztalni azt, hogy kompromisszumokat is kell kötni, hogy jogaink, jogaitok nem érvényesíthetőek mindig és minden körülmények között, ez nem jó, de szükségetek is van rá, hogy megéljétek és felkészüljetek arra, ami vár rátok – no ez demagóg duma, de sajnos igaz.
Ugyanakkor ez nem menti természetesen az igazságtalanság, a gyarlóság bűne alól a pedagógust. De titeket sem, akiknek épp annyira kötelessége az órákon úgy résztvenni, hogy azzal ne sértsétek senki jogait!
Egyébként a szülőknek kötelességük jogaitokat védeni, eljárni, ha ez szükséges – ezért lettek a szülői szervezetek kitalálva. Hogy mennyire hatásos mindez, az rajtuk is múlik (fiam részeges matek tanárát például nem lehetett elmozdítani sehogyan, ezért nagyobbikom megtanulta felismerni, mikor lehet józanul kommunikálni vele, az anyagot meg megtanulta tőlem…)!
Elolvastam mindent tőled, amit eddig írtál és nagyban igazat adok neked. Saját gyermekeim hasonlókról mesélnek nap mint nap, ez azt jelzi, hogy baj van az iskolákkal, velünk. Tudjuk. Megpróbálunk tenni ellene – s ha nem megy nagyban (oktatáspolitika), akkor tegyünk meg mindent kicsiben. a mi iskolánkban, a mi óráinkon…
Ti meg tegyetek meg mindent, hogy nektek is jobb legyen…Tanuljatok! Viselkedjetek emberséggel!
Üdvözlettel egy pedagógus
Olvasva az utóbbi napokban megjelent írásokat, meg Domokos Zsuzsa Deviáns fiatalokat nevelünk? c. írását, nekem is a Pink Floyd jutott eszembe:
„Mikor felnőttünk és suliba jártunk,
voltak tanárok, akik minden
módon bántalmazták a gyerekeket.
Kigúnyoltak minket,
bármit csináltunk,
és nagydobra vertek mindent,
amit gondosan titkolni akartunk.
De tudtuk mi vár rájuk
otthon a nap végén:
kövér és pszichopata nejük mellett
pokol az életük. „
„Nem kérünk a nevelésből!
Nem kell többé agymosás!
Sem gúnyolódás az osztályban!
Tanár! Szállj le rólunk már!
Hé! Tanár! Szállj le rólunk már! „
meg egy képzeletbeli ételrecept:
Hozzávalók:
1) Egy szemét tanár
Miért gyenge a szemét tanár? Mert a szülő, a társadalom tőle várja el mindazt, amit nem tudnak a gyereknek megadni, mert nem képesek rá, vagy, mert nincs idejük rá, vagy csak mert így könnyebb! Nevezetesen: beszélgetni a gyerekkel, foglalkozni a mindennapi kis problémáival, vagy egyszerűen csak odafigyelni rá.
De vajon a tanár képes-e mindenre, elbírja-e még ezt is 2-3 munkahely közötti rohangálása mellett? És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a tanár is ember, a saját magánéleti problémáival. És ugyanúgy, ahogy a cérna, egyre gyengül, míg végül elszakad…..
És a gyermek meddig tudja elviselni a tanár túlhajszoltságát? Mert ő mindezt nem tudja, nem tudhatja! Csak azt érzi, hogy a tanár már megint ideges, rajta tölti ki a dühét. Nincs beszélgetés, nem érdekel senkit, hogy ő mit érez. Persze hogy köszöni szépen, ebből nem kér többet.
2) Egy osztálynyi motiválatlan kamasz gyerek
Domokos Zsuzsa az írásában még egy viszonylag jobb (?) helyzetet ír le, amikor délután a gyerekek azért „nem érnek rá” semmire, mert mindenféle különórákra vannak beíratva. Mit szóljunk akkor egy vidéki szakközépben, ahol nem a különóra az ok, hanem egyszerűen a motiválatlanság. Na, ezekkel tessék valamit kezdeni!
Amikor félévkor 70% volt az osztályomban a bukás és azonnal rendkívüli szülői értekezletet hívtam össze, a 33 gyerekből 17-nek jöttek el a szülei. Gondolom mindenki rájött, hogy nem az 5 tantárgyból bukottak szülei. És jöttek az elvárások: legyen korrepetálás x, y z tantárgyakból. Rendben. De addig is, amíg ezt meg tudjuk oldani, javasoltam, hogy heti egy délután maradjunk ott, a gyerekek is és természetesen én is velük és tanuljunk közösen; aki jobb matekból, az gyűjtse maga köré a gyengébbeket és csinálják együtt a házit, a másik kupac a fizikát, stb. Ki lehet találni hányan jöttek el: 8-an.
Elkészítési mód:
A fentieket keverjük jól össze. Adjunk hozzá (ha van még a spájzban) csipetnyi türelmet, empátiát, ízesítsük humorral, meg a bennünk lévő és már rég elfeledett gyerekkel.
És ha már mindezzel elkészültünk és be akarnánk tenni sülni, kiderül hogy „gáz van”, azaz, hogy nincs gáz (értsd ezalatt energia), és fuccs az egésznek.
Benjámin, az írásomban, asszem, a legfontosabb fogalom a paradoxitás. Az, hogy a bekövesedett szokásokat – pl. a felnőtt társadalom hétköznapi aljasságát – megváltoztassuk, paradox – a logikának látszólag ellentmondó – reakciókra van SZÜKSÉG. Azért, mert csak ezzel hozhatunk ÚJ elemet az együttélési megszokásaink közé.
Ez tehát nem kedv kérdése – ez elemi szükséglet. Amikor olyasmiket mondasz, hogy a „tanárnak kéne példát mutatni” meg „kíváncsi vagyok arra, hogy ki képes…”, az pont csak unásig ismételt logikus következtetés – logikája pedig a megszokás. Ezért aztán csak szóvirág, pállott közhely. Simán fordítható tanárszájra: „ekkora diákoknak kéne legyen annyi eszük, hogy…” meg „kit érdekel az a hülye liberalizmus, én ugyan nem fogok…” Stb.
Az indulatod jogos. De az indulatok következménye manapság már nem az kéne legyen, hogy kinyilvánítjuk őket. Ez is csak a megszokott viselkedés: semmire nem jó. De más baj is van. Nevezetesen az, hogy ez a társadalom már nem bír el több egymással szemben álló tábort… Pont az, akiben a védekező indulatok még csak most ébrednek – annak kéne észhez térni, és a megszokott harci tánc helyett a harcmezőt paradox viselkedéssel játszótérré játszani. És nem attól várni ezt – a szemét vagy közönyös tanártól -, akiről tudható, hogy már nem képes rá.
A mai világunk annyira hitvány, hogy vagány dologgá vált jónak lenni. Ennek a jóságnak a harci (hehe) bevetése az, amit fent leírtam. Kifejezetten forradalmi tett. Önbabusgatás meg világtólelvonulás helyett cselekvés mindenki javára. Erre a javaslatra haragszol annyira?
Én nem haragszom senkire. Azzal, hogy ezt a történetet leírtam, nem azt akartam elérni, hogy valamilyen csoda folytán majd megoldódnak a problémáim. Tudom, hogy ettől semmi nem fog változni. Én csak szerettem volna másokkal is megosztani a tapasztalataimat, és kíváncsi voltam arra, hogy ki érez hasonlókat, akár szülőként, diákként vagy tanárként.
Az, hogy semmilyen eszközöm nincsen, nem csak üres beszéd. Nem az a fajta diák vagyok, aki csak úgy beletörődik a sorsába, de rá kellett jönnöm, hogy nem tudok mást tenni. Ezért puffogok és ezért vagyok mérges.
Egyébként, ha eddig nem azt tettem volna amit ön mond, valószínűleg már kirúgtak volna. Minden ilyen helyzetet végtelenül nyugodtan kezeltem mióta ide járok, és megpróbáltam elintézni a dolgokat úgy, hogy ne legyen belőle baj. De hiába tettem mindezt, még mindig ugyanaz van. Az osztály nagy részét már a fegyelmi tárgyalás fenyegeti. Ha valakinek ezt mondom biztos azt hiszi, hogy egy végtelenül rossz társaságról van szó, pedig nem. Ebben az iskolában a fegyelmi tárgyalások és a kirúgások mindennapos dolgok, arról nem is beszélve, hogy a tanárok előre bejelentik, hogy kiket fognak kirúgatni.
Én sem akarlak bosszantani vagy kioktatni. Azt mondod, nyugodtan kezelted a helyzeteket. Ez jó nagyon. De a többieket, az osztály- és sorstársaidat nem próbáltad erre rábírni? Vagy ha igen, nem ment a dolog? Vagy jön a helyzet, és mindenki lebénul?
Elhiszem, hogy nem megy, ha azt mondod. De akkor máshogy kérdezek: nem próbáltatok még egyszer csak NEM FÉLNI bukástól, fegyelmitől, kirúgástól? És nem-félés közben összetartani? Vagy ez lehetetlen?
Én gimis koromban erre azt mondtam volna: igen, ez lehetetlen… Most pedig azt mondom: nagyon ez kéne.
Kedves Benjámin!
Én általában kollégavédő vagyok, még akkor is, ha tudom, hogy előfordulnak „érdekes” tanári megoldások is (most éppen négy lányom hordoz haza iskolai híreket, no meg én is nyitott szemmel járok) – csak éppen csínján bánok az ítélkezéssel, mert nem tudom, magam milyen borzalmakat követek el anélkül, hogy észrevenném, meg aztán sokkal, de sokkal bonyolultabbnak tartom a helyzetünket.
Attilának igaza van.
1. Ír a biztonságról. Én is úgy gondolom, hogy nagyon sok tanár azért nyomatja könyörtelenül az endoterm és exoterm folyamatokat (épp két perce fejeztem be hetedikes hármas számú lányom korrepetálását), azért nyomatja Bessenyei György összes munkáinak kronológiáját stb., mert itt van EGYEDÜL biztonságban! Mert esetleg hiányzik a látókör, a tájékozottság, anyagi biztonság, szakmai védettség, kiegyensúlyozottság, boldogság, derű, sok minden, ami lehetővé tenné, hogy néha kibújjon a szaktárgy sáncai mögül. Sőt, az is lehet, hogy mindez meglenne, csak éppen nem mer kilépni onnan. Mert minden percében támadható. (Egy példa a támadási felületről egy főiskoláról: a tanár egy nagyon tehetséges – és már ötösre álló – falusi hallgatónak valami műszaki vizsgán fölajánlja, hogy megadja az ötöst, ha megtanulja könyv nélkül A Hortobágy poétája c. Ady-verset – mert hát talán kicsi önbizalmat, szemléletet is szeretne adni neki. Másnap megjelenik az úri csoporttársnő jogász apukástól, hogy ő miért nem kapta meg ugyanezt a lehetőséget, sérült az esélyegyenlőség, a tanárt meghurcolják stb. Hát nem egyszerűbb semmivel sem foglalkozni, csak a tananyaggal, nem egyszerűbb valamiféle személytelen szart csinálni?)
Persze ez nem vigasz egy mai iskolásnak. Meg nyilván nem magyarázat a szemétkedésre sem, de létező probléma.
És én nem tudok magabiztosan ítéletet mondani azokról a kollégákról sem, akik saját megkeseredettségüket „furcsa” tanári magatartással kompenzálják. Legalább negyed százada hallok a tanári pálya kontraszelektáltságáról, és NEM TÖRTÉNIK SEMMI!!! (Kettes számú, velem kicsit elfogult kilencedikes lányom a múltkor teljes komolysággal megkérdezte: „Apa, te olyan okos vagy, miért vagy tanár??”) Évről évre megkérdezem, ki adta be tanári szakra a papírt. Vagy senki, vagy egyen-ketten. Néha uralkodnom kell magamon, hogy ne látsszon az arcomon a megdöbbenés: Te? Aki, amikor csak tudtál, lógtál? Akinek a 2x=8 megoldása nehézséget okoz? Akinek az írása tele van hibával? Aki mindenen megsértődsz? Megint igaz, hogy persze egy mai iskolás szempontjából érdektelen, hogy az elmebajos politika mit rontott el az elmúlt sok évtizedben, de állapotunkról nem csak mi tehetünk.
2. Ez a nevelésügyi kongresszus környékén jutott eszembe:
Hallottam, hogy például az iskolai agresszió előidézője többek között a bizalomhiány, az, hogy a tanárok nem adnak elég önállóságot a gyereknek, hogy minden lépésüket ellenőrzik, hogy fölényeskednek velük, hogy könnyedén ítélkeznek felettük, hogy hülyeségeket adnak feladatnak stb. stb. stb. És akkor hirtelen beugrott: tegyük mindezt egy szinttel följebb (lejjebb??). Ti (mármint az oktatásügyi nagyokosok) nem ugyanezt csináljátok velünk? A tanári munka nem a teljes bizalomhiányban folyik? A tanárok kapnak elég önállóságot? Ellenőrzik minden lépésüket? Fölényeskednek velük? Ítélkeznek felettük? Hülyeségek megoldására kényszerítik őket?
Akkor mi alapján várjuk el, hogy a tanárok viszont ne legyenek agresszívak?
(Ez akár persze jó hír is lehet: már megint kiderült, hogy tanár és diák egy oldalon áll…)
3. Benjámin! Tessék segíteni a fizikabácsin! Elképzelhetetlen? Még kezdő voltam, amikor tanúja voltam egy esetnek. Édesanyámhoz (a margarétás tanárnőhöz – virtkong) eljött egy osztály, és elkezdett panaszkodni az egyik tanárra. Folyt a szó, hogy ez, meg az, meg így meg úgy, és hogy szörnyű. Leesett az állam, ahogy édesanyám negyed óra alatt megfordította őket. Hogy próbálják megérteni a kollégát. Meg hogy a tanárnak talán segítségre lenne szüksége. Meg hogy mi mindenen kellene az osztálynak változnia, mi mindent kellene lépnie. És így tovább. Az osztály teljesen fellelkesülve ment el, fogadkoztak, és tudtommal teljesen rendeződött a kapcsolat a másik tanárral.
4. Attilának a játékban is igaza van. Nincs szebb, mint játszani a kölykökkel. (Nem feltétlenül a drámaórára gondoltam.) Mondjuk megyek az utcán, véletlenül összeakadok két harmadikos (11-es) lánnyal, az egyik erre befogja a másik szemét, hogy „ne nézz arra, rosszat fogsz álmodni” –és röhög!! én is röhögök, tetszik az ügy… már készül a fejemben a visszavágás… Lehet, hogy fizikabácsival nem pont ezzel kell kezdeni, de biztos megtalálható az a kicsi ügy, ami neki is tetszik.
Még néhány érdekesség a végére. Megmutattam a kiinduló szöveget néhány kollégának. Volt, aki kételkedett: lehet, hogy egy felnőtt ír Benjámin nevében. Más azt mondta: érdekes, ő pont fordítva látja. Hogy például még egyetlen szót se szól alsó negyedikben, már megkapja, hogy „Szopja le…" (a tárgyat nem idézem, de tudom). Hogy azt mondják neki: „Takarodjon már a tábla elől!” meg hogy „Azt is meg fogja bánni, hogy megszületett.” és így tovább.
Szóval, kissé bonyolult ez az iskolaügy.
Benjámin leveléből számomra az derült ki, hogy az osztálya kicsiben éppolyan, mint a nagy társadalom: szörnyű nézni mások kínzását, de az emberek többsége hallgat és lapít, abban reménykedik, hogy ő megússza. Ilyenkor hol van a DÖK vagy az Iskolaszék vagy a szülői közösség? Én is tudom persze, hogy ezek csak látszathatalommal rendelkeznek, nagyon kevés beleszólásuk van abba, hogy ki és hogyan tanítson az iskolában.
Azért az is igaz, hogy a diákok gyakran semmibe veszik nemcsak a házirend, hanem az általános együttélés legelemibb szabályait is. (Pl: fingó- és böfögőverseny rendeznek az ének órán…)
Kedves V. Attila!
Szerintem is össze kéne fogni, de sajnos, azt kell, hogy mondjam: ez nem megvalósítható. Én szívesen kiállnék a többiekért és magamért is, de a legtöbben nem így vannak ezzel. Egyedül pedig nem merek panaszkodni. Nem a bukástól vagy a fegyelmitől, hanem a kirúgástól. Elég sok embert menesztettek az iskolánkból az utóbbi időben, és szerintem engem is lazán kirúgnának egy ilyen eset után. Sajnos az osztályom nagy része egyáltalán nem foglalkozik az ilyen dolgokkal. Szerintem őket már általánosban betörték. Nincs osztályközösség. Ezt ezeknek a gyerekeknek és a "remek" osztályfőnökünknek köszönhetjük.
Kedves ax!
A bizalomhiányt megértem sajnos a tanárok részéről, akkor ha egy új osztályról van szó. De azt nem értem, hogy két és fél éve járok ebbe a suliba és az ofőm még mindig, ha hiányzok és behozok egy igazolást, elkezd nyomozni utánam. Felhívja a kórházat, a szülőt (egyébként ezt mindenkivel megcsinálja). Pedig én egyszer sem lógtam két és fél év alatt, és ezt ő is jól tudja. Valamint azt is tudja, hogy egyszer sem hazudtam neki, nem hamisítottam semmit, nem csináltam semmilyen nagy balhét. Ennyi idő alatt már ki kellett volna épülnie valamilyen bizalomnak, de ez nem történt meg, és szerintem nem is fog. Valaki elmondaná nekem, hogy ez miért lehet?
Értelmetlen feladatok, és anyagrészek nem ritkán fordulnak elő. Van olyan tantárgy, aminél azt érzem, hogy csak azért van, hogy legyen valami.
Egy másik fontos dolog, hogy szerintem rengeteg tanárnak van humorérzéke, és van, akinek nincs. Utóbbival hiába próbálok viccelődni, mert sértésnek vagy tiszteletlenségnek fogja fel (pl. ha a szóban forgó fizikatanárral próbálnék kicsit derűsebb hangnemben csevegni, valószínűleg először kasztrálna, aztán a lemetszett testrészt egy különös, ősi táncokkal körített szertartáson megsemmisítené). Elnézést.
Végül, de nem utolsó sorban megemlíteném, hogy nem vagyok felnőtt, de igazán hízelgő rám nézve, ha ezt gondolják. A szörnyű gyerekekről pedig csak azt tudom mondani: léteznek. Borzasztó osztályok vannak, én is ismerek párat.
Az én iskolámban is ez a helyzet.Másfél éve járok az iskolába, és már az elején kiszúrták maguknak egyes tanárok azokat a diákokat akiket 5éven keresztül "szívatni" fognak. Mióta ide járok DÖKös vagyok, általánosban is az voltam 4évig, sok kerületi gyűlésen is ott voltam, ahol szóba hozták a diákjogokat. Sajnos ezeket a jogokat a tanárok teljesen figyelmen kívül hagyják, és mi nem tehetünk semmit. Kiküldenek óráról, hogy az osztálypénzből vásárolt körömlakk lemosóval mossam le a körmöm. Barátnőmnek a testnevelés tanár feltépte a pólóját, mert egy kicsit fel volt sliccelve és sorolhatnám tovább. Amit velünk az iskolába csinálnak egyszerűen nem normális. Egyes tanárok megaláznak, vagy csak ledarálják az anyagot, anélkül, hogy megkérdeznének bárkit is, hogy értik-e. Az osztályfőnököm utál minket, és most nem túlzok. Tavaly közölte két osztálytársammal, hogy kirúgatja őket, az egyiket már sikerült, a másiknak most lesz fegyelmi tárgyalása. És ezt mind azért, mert már elsőre sem tetszettek meg neki.A tanárok mindig találnak okot arra, hogy a diákot akit kiszemeltek maguknak "eltakarítsák" az útból. Sokszor hallgatom azt a tipikus mondatot, hogy "Mi ez a stílus?".Néhány tanár kiprovokálja a diákokból, hogy úgy válaszoljanak vissza, ahogy józan ésszel nem válaszolnának, és akkor elhangzik ez a tipikus mondat. Amikor már a szülőkről mondják, hogy hogy nevelhettek ilyen ostoba gyereket, és hogy egyáltalán nem valóak gimnáziumba, azon a szinten már mindenkinél kiborul a bili. Persze a diákok sem kis angyalok, mi is kitudjuk borítani a tanárokat, de érdekes módon, azoknak a tanároknak, akik tudnak tanítani és rendes embernek kezelnek minket, sosincs panaszuk ránk. Ezen érdemes elgondolkozni.
Kedves Benjamin!
Szerintem elég szomorú, hogy az osztálytársak-mint a bábuk-"segítik"a tanárodat , hogy "kiélje" ezt a fölényes szerepét, megalázva ezzel mindenkit.Szerintem egy tanár, mégha nem is professzori-tudása van, azzal többet ér el bárkinél, ha ÉRZI a tanuló, hogy elfogadja őt olyannak, amilyen. És, bár a csapból is ez folyik: de valóban az iskola nevelhetne, szeretetet, biztonságot adhatna, mert sokan ezt otthon nem kapják meg.Tapasztalom, tanítóként dolgozom. Veszprémi Attilával egyetértek, lépni kellene , de az is biztos, hogy egyedül ez nagyon nehéz, pedig nincs más lehetőségetek, hacsak nem akartok még évekig szenvedni, és később is beletörődő, magukat nem vállaló emberekké válni.Valahogy ki kellene mozdítanod a többieket is ebből a "sivatagból", nem is tudom, hogy tudtok így naponta bemenni az iskolába.Szülők vagy más felnőtt segítségét is kérhetnétek.Nem hiszem, hogy a napi kirúgások vezetnek valahova, elég durván hangzik.Esetleg iskolát nem akarsz váltani?
Kedves Benjamin!!
Nagyon tetszett az írásod igazi tehetség vagy.Nagyon jól meglátod a dolgokat és utána szépen megfogalmazod!
Van egy nagyon hasonló tanárom,utál engem.Mostanában kezd szerencsére elfelejteni de pár héttel ezelőtt még mindennapos dolog volt h én álltam a tábla előtt.Minden órán megpróbált megalázni de én próbáltam nem felvenni a dolgot.Mégis valahol bántott a dolog.Nem vagyok rossz tanuló se rossz gyerek mégis engem szemelt ki.Egyetlen oka volt rá:súgtam egy osztálytársamnak mikor felelt.Csak azért írtam ezt le hogy tudd nem csak neked vannak ilyen tanáraid.És abban is igazad van hogy nem lehet ellenük tenni.Hiába mentem az oszályfőnökömhöz, ő rögtön úgy gondolta hogy tévedek és félreértem a dolgokat.
Egyébként én is DÖKös vagyok egy pár éve és nem történik semmi a gyűléseken.Felvetjük a sok jó javaslatot aztán a tanárok és az igazgatóság nem is foglalkozik vele.sajnos ez van!
Elolvastam újra a kommenteket, és megpróbáltam újfent megérteni – magam. Íme az eredmény. Szabadon továbbfejleszthető, javítható és lehülyeségezhető.
—
1.
A tanár iskolai szerepe a közfelfogásban a feljebbvalóé. Akinek elvárt közege a biztonság, a védett helyzet. Ezt úgy tartja fönn, ahogyan tudja – sok tanár hatalomgyakorlással. Ha ez beválik, a tanár nem érzi szükségét a változásnak. Egy idő után pedig tudni véli, hogy ha nem tartaná fenn a nyomást, akkor a diákok aláznák meg őt. Vagyis – nevezzük így összefoglalóan – megtámadnák. Szerepéből ezért nem lép ki.
A diák iskolai szerepe a közfelfogásban az alattvalóé. Akinek adott közege a kiszolgáltatottság. A tanár hatalmát gyűlöli, de nem hiszi el, hogy tud rajta változtatni. Az alattvaló nem változtathat semmit feljebbvalója ellenében. A változás szükségét a diák ugyan érzi, de tudatják vele: ha megpróbálja, megtámadják. Szerepéből ezért nem lép ki.
Ha elfogadjuk a fentieket, akkor látható: a tanár nem akar, a diák nem tud kilépni szerepéből.
2.
…Hát igen, látható, de attól még: tévedés. Mindkettő.
Tudniillik a tanár csak hiszi, hogy nem akar kilépni – hitét a biztonság elvesztésétől, a megtámadtatástól való félelem táplálja. Ha tehát félelme elmúlhatna, hite is elmúlna. Akkor pedig nevetséges és terhes volna már számára a feljebbvaló-szerep. És talán ki akarna lépni.
A diák csak hiszi, hogy nem tud kilépni – hitét a támadhatóságtól való félelem táplálja. Ha tehát félelme elmúlhatna, hite is elmúlna. Akkor szabad volna az út a változtatás előtt.
Valójában tehát az egész háborút a félelem táplálja. Mindenki azért ragad a szerepében, mert fél. (És persze azért fog örökké félni, mert beleragadt a szerepébe.)
3.
Félni senki sem akar – ilyet botorság volna állítani. Akkor ugyanilyen botorság volna azt állítani, hogy a tanár megalázó-feljebbvalói szerepében benne akar maradni. Nem akar benne maradni – csupán fél a megtámadtatástól. És ugyanilyen botorság volna azt mondani: a diák csak megalázott-alattvalói szerepben maradva tud a változásért harcolni. Nem csak ott tud – dehát fél a megtámadtatástól. Félnek egymástól a felek, háború van.
4
A félelem olyasmi, amiben egy ember a legkevésbé tud segíteni önmagán – és a leginkább tud segíteni másokon. Saját félelmeid a te kis démonaid – nem szabadulhatsz tőlük, csak mások segítségével. A te számodra oly félelmetes démonok másoknak esetleg csak gumikacsák, kulcstartódíszek. Ők nem látják félelmetesnek, sem démonnak.
Másoknak TE vagy a más. Velük szemben a te dolgod segíteni a félelmeiken. Kevés annál szebb és hasznosabb dolog van, mimt hogy leveszed a félelem terhét egy másik ember válláról. Hogy biztosítod róla – és nem feltétlenül szavakkal -, hogy tőled nem kell félnie. De miért mondom azt, hogy ezt a diákoknak kéne meglépniük?
5.
Az előbb azt írtam, mindkét fél fél a megtámadtatástól. De a két félelem között mégis van egy fontos különbség. Lássuk!
A diák félelme a megtámadtatástól: jogos. A gyakorlat bizonyítja. A tanárt megkérdezzük, kirúgja-e a diákot az iskolából, ha szerepéből kilép? És a tanár azt mondja: igen. Erről hallhatunk Benjámintól és másoktól. Ez a szokás, ez a norma, ez működik. A tanár félelme azonban jogos-e? Együttműködés helyett fölébe kerekednek-e a tanrának a diákok, ha az félelmét feladja és szerepéből kilép?
A diákok nyilván azt mondanák: nem.
És ezért van az, hogy a diákok még tudnának változtatni, a „szemét” tanárok meg már nemigen.
A diák leveheti tanára válláról a félelmeket, levetetheti vele a szerepét. A diákok jól meggondoltan, alapvető őszinteségüktől őszintétlen jósággal sokáig és kitartóan megkímélve a tanárt, játékkal, dörzsölten – elérhetik a változást.
Nehéz hetem volt: minden nap reggel fél nyolctól este fél hétig (kétszer fél nyolcig) rendeltem. Aztán ma (szombaton) még tanítottam fél napig.
Mindent elolvastam, de nem tudtam válaszolni. A helyzet az, hogy nemcsak az időhiány akadályozott, hanem a – kétségbeeséssel határos – megdöbbenés is.
Általában okoskodni szoktam, de most képtelen vagyok erre. Ideszerkesztem azt a néhány mondatot, ami után szükségtelen is minden okoskodás.
Egyetlen megjegyzés mégis Attila javaslataihoz. Én pszichológus vagyok. A paradox intervenciót, amit itt javasolsz (remélhetőleg) nagyon-nagyon hosszú ideig, (remélhetőleg) nagyon alaposan tanítják és – az arra minden módon kiképzettek!!!!! – csak a legnagyobb elővigyázatossággal, a lehető legvédettebb körülmények között alkalmazzák, különben beláthatatlan következményekhez vezet.
1. Mondatok, amiken megdöbbentem:
Bizony közöttünk is vannak pályára alkalmatlanok, hittelenek és hiteltelenek. Mint ahogy közöttetek is. (Zöldbéka)
Pont az, akiben a védekező indulatok még csak most ébrednek – annak kéne észhez térni, és a megszokott harci tánc helyett a harcmezőt paradox viselkedéssel játszótérré játszani. (Attila)
Nem próbáltatok még egyszer csak NEM FÉLNI bukástól, fegyelmitől, kirúgástól? És nem-félés közben összetartani? Vagy ez lehetetlen? (Attila)
Benjámin! Tessék segíteni a fizikabácsin! Elképzelhetetlen? (Károly)
Lépni kellene (…), nincs más lehetőségetek, hacsak nem akartok még évekig szenvedni, és később is beletörődő, magukat nem vállaló emberekké válni. Valahogy ki kellene mozdítanod a többieket is ebből a "sivatagból… (Bernadett)
A diák leveheti tanára válláról a félelmeket, levetetheti vele a szerepét. A diákok jól meggondoltan, alapvető őszinteségüktől őszintétlen jósággal sokáig és kitartóan megkímélve a tanárt, játékkal, dörzsölten – elérhetik a változást. (Attila)
————————-
2. Mondatok, amiket újra és újra el kellene olvasni, mielőtt a mi felnőtt feladatainkat ismét megpróbálnánk rányomni a gyerekekre. Azokra, akiknek testi-lelki, érzelmi, erkölcsi, társas, szellemi épségéért, fejlődéséért mi – felnőttek, pedagógusok – vagyunk felelősek. Akiket nekünk kellene megtanítanunk nem félni, nem destruktív eszközökkel önérvényesíteni, egymással (és mindenki mással) empatizálni, együttműködni. Akiket nekünk kellene legalább nem rombolni.
Végül, de nem utolsó sorban megemlíteném, hogy nem vagyok felnőtt. (Benjámin)
Ami szerintem a legfontosabb, bár első hallásra abszurdnak tűnik, hogy NEKÜNK kell alkalmazkodnunk HOZZÁJUK, azért hogy végül elérjük, hogy ők alkalmazkodjanak hozzánk. (Márta)
———————
Azt hiszem, még visszajövök – szülői minőségemben.