2009. február 16. hétfő, 13:25
Veszprémi Attila
A változást nem elvárni kell, hanem csinálni
Válasz Benjáminnak
Kedves Benjámin!
Nagyon érdekes, hogy előhozod a bokszzsák-dolgot. Ez nagyon fontos! Érzékelteti végre a felnőttekkel, hogy a diák naiv, de nem hülye. Már A Fal című film 11-12 éves gyerekalakja átlátott a szitán: a tanár azért akkora szemét, mert őt is gyötri otthon a pszichopata neje, férje satöbbi.
Azt kellene viszont sejtened, hogy ez után nagyon-nagyon NEM az jön, hogy „nadehát akkor is, hogy képzeli ezt…”. Az átlagember puffog így arra, akivel nem ért egyet, de te ne tedd. Nem rinyálni meg felháborodni kell, mert ez az, amire a tanár úgyis számít – és minden úgy marad vagy tovább romlik. Szülő ordít tanáriban, tanár anyázza szülőt, diákot, politikus picsog erőszakról – remek. Változást akarsz? Akkor ne a felháborodásodat fejezd ki, mert az mit se számít, sőt, kifejezetten rombol, akár igazad van, akár nem. A változást nem elvárni kell, hanem csinálni. De legalábbis részt venni benne, méghozzá pont ott, ahol vagy.
A „szemét” tanár igazából gyenge. Személyisége neurotikus vagy pszichotikus. Többé vagy kevésbé beteg. Beteggé teszi az a társadalom, amelyben te is élsz, amelynek te is része vagy. A tanár nem akar „szemét” lenni, de ha tanári szerepét sérelmek, megaláztatások érték – a közfelfogás, a politika, a szülők, a diákok, a média részéről –, akkor ez a tanári szerep-báb hisztérikusan védekezni fog, azaz el fogja rejteni és takarni fogja azt, aki mögötte van: az embert. És úgy teszi ezt, hogy csapkod, támad, elnémít, megaláz, leugat. A tanár látszólagos hatalma tehát nem erejéből, hanem szerepéből és e szerep elfogadottságából származik.
Ez utóbbi lényegesebb: amikor az osztálytársaid nevetnek a tanár megalázó poénjain, akkor ezzel elfogadják a tanár szerepét. Ez baj. Ezt írod: „Ha nem nevetne rajta senki [mármint a tanár rosszindulatú viccén], valószínűleg nem csinálná, de így nagyon humorosnak érzi magát.” Nem is veszed észre, hogy ez milyen alaptragédia? Pedig az. Kedves Benjámin, ez nem „rátesz még egy lapáttal”, hanem épp ez a diák-nevetés tartja fenn a tanár sikerét. Mert ha nem volna sikeres a dolog, a tanár nem is csinálná, és másféle szerepformát keresne.
Mit lehet ezért tenni?
A tanár a szerepén nem fog változtatni, mert semmi nem ösztönzi erre. Ezért lépjen a diák: a változás előidézésének szándékával lepje meg a tanárt. Még egyszer mondom: a tanár valójában nem akar szemét lenni, csak ez a szerep jutott neki, itt érzi magát biztonságban. Hadd érezze magát más szerepben is így! Ebben segítsetek neki. Valahogy így:
Ha a tanár – az órákon mutatkozó szerepe szerint – ellenkezést, ellentartást, dacot, sértődést vár a diáktól, akkor a diák kerülje el ezeket a viselkedési formákat. Ne kapja el soha a magas labdát – a megalázott diák nyugodt önkritikával, csöpp önváddal „értsen egyet” a tanárral, a megalázás nézői ne nevessenek. A diák reagáljon „alá” a tanárnak, legyen meglepően simulékony, vetkőzze le az osztály felé kötelezően bemutatandó tanár-ellenességét (mert ez is csak egy szerep), legyen együttműködő és kedves, de ne vigye túlzásba. A megalázó gesztusokat csendben ismerje fel, és nyugodt, aládolgozó öniróniával kezelje a helyzetet. Mindezt az akciót beszélje meg a szüleivel, az osztállyal. „Anyu, apu, fiúk, lányok, lehet, benne van a pakliban, hogy holnap kapok egy egyest, de a nyugodt és paradox reakciómmal meg akarom lepni a tanárt, legyetek ebben partnerek…” Viselkedjen szokatlanul. Saját indulatait kicselezve, játékból tegye ezt – a változtatás hátsó szándékával!
Ha a diákok a változás akarását komolyan veszik, akkor ezzel hosszabb-rövidebb idő alatt, gyakran egyetlen órán belül elérhető a cél. Hiszen az olyan beszólással, amivel a diák egyetért, nem lehet megalázni. Azzal az egyessel, amelynek jogosságát a diák nem vitatja, nem lehet büntetni. Az órai tevékenységgel, amelyet a diák kedvvel végez, nem lehet frusztrálni. És esélye kezd lenni annak, hogy a tanárban helyrebillen, hogy ő miért is van itt.
Ez nem őszintétlen viselkedés – ez játék. Olyan játék, amely fájdalmasan hiányzik a kapcsolatainkból, pedig igazi változásokat képes létrehozni – lényegében fertőtleníthetné az egész civilizált világot.
Tudni kell, hogy olyan életrendszerben kényszerülünk élni, tanulni, dolgozni – kormánypártszíntől függetlenül –, amely rendszer a maga fasisztoid elvárásainak garmadájával és ostoba szócséplőivel fenntart egy állandó ideges, a-többiektől-le-nem-maradásra izgató, feladatokkal fuldokoltató légkört. A tanárt pedig szerepe e hazug rendszer védelmére szorítja. A tanárt az őt foglalkoztató rendszer részéről semmi olyan hatás nem éri, amelynek nyomán a kiskirályságának szükségtelen és elhibázott voltát megérezné, és valami mást, valami emberbarátabb szerepformát akarna inkább. Másféle hatások persze érik őt: fenyegetések. Büntetés, felelősségre vonás, megfigyelés, ellenőrzés. Pedig a tanárnak nem ellenőrzésre meg kordában tartásra van szüksége, hanem segítségre és szabadságra – mert ezek azok, amelyek hiánya „szemét”-té tesz. Erről keveset beszélünk – mert a rendszer fenntartói, a hatalomgyakorlók ezt érdekből kifordítva tálalják. Az ő hatalmuk ellen kellene – nem bosszúból – fellépni. És nem a nyomorult tanár ellen, akinek nincs is igazi hatalma, és akitől elvenni úgyis csak kielégülését lehet, az meg aztán végképp taccsra teszi.
A gyerek, a diák épp olyan gyarló, egoista, boldogságát nem megengedett módokon is előmozdító ember, mint felnőtt, a tanár. Ezt kéne elhinni és elfogadni a tanároknak, és ezt kéne elfogadni és tudni a diákoknak. És ez az elfogadás és tudás mindjárt paradox módon kezdene működni: felszabadulhatna az egymástól való félelem, egymáshoz való bizalmatlanság – és a bántásokra, a „nem megengedett módokra” már nem is volna annyira szükség –, mert tudnánk, hogy egy húron pendülünk. A háború, a győzni akarás helyett teret nyerhetne az egymásnak segítés akarása, a valódi, produktív tolerancia akarása – meg aztán rájönnénk hogy ez előbbiek mit is jelentenek valójában. Sőt, talán még az időközben szerényen és halkan kipusztulásnak indult szeretet is feléledne.
Veszprémi Attila
Bocsánat mindenkitől, de még nem távozott el tőlem az indulat. Mi is volt Benjámin legiszonyatosabb története? Nekem az, amikor a tanár a tábla előtt kínlódó lánytól megkérdezi, kellene-e neki egy kis segítség, majd a reménykedő "igen" után így folytatja: "Akkor segíts magadon!"
Kérlek, ezt felidézve olvassátok újra mindazt, amit Benjáminnak javasoltatok.
Kedves Judit, én nagyon adok a véleményedre, de ezt itt most szerintem eléggé félreértetted. Legalábbis az én mondataimat – a többiek nevében nem nyilatkozom – nem is értek egyet mindennel. De én ittejd azzal érzem magunkat megvádolva, hogy az együttműködés, együttélés erőfeszítéseit áttestáljuk a diákra, biztonságos, jól fűtött fészkünk melegéből. Hasonlóan tán a szülők iskola felé tanúsított, közmondásosan megszaladt nevelési elvárásaihoz.
Holott itt sem testálásról, sem elvárásról szó sincs. Nyugodtan hihetsz benne, hogy nem minden igazságosztónak látszó felnőtt az.
1. Az „Akkor segíts magadon”-t – amit a legutóbbi, kisebb bejegyzésedben idézel – iszonyúnak tartom én is, ezért vagyok itt. Ha ez a mondat számodra kicsit is összecseng azzal a játékkal, amit én javasolok Benjáminnak, akkor tévedsz. Az idézett jelenetben ezt a mondatot erőszakbeteljesítésre használta a tanár. Ugyanez a mondat az én szövegemből is kioldható ugyan, de csak erőszakkal. Nálam inkább így hangzik: „Tudsz (you can) segíteni magadon és másokon.”. És ez nem erőszak, nem felszólítás és nem elvárás. Hanem gyanú a megoldásra, útkeresés, lelkendezés és a rendszer kiiktatása felé tett lépés. És még csak nem is egy olyan helyzetben mondom, ahol annak nincs semmiféle helye, hanem egy tanakodásra való fórumon.
Nem mondom vele, hogy „szaralak vagy, ha nem vagy képes megtenni (be able to do)”. Minél jobban nem vagy képes megtenni (be able to do), annál több segítséget nyújtanék neked, éppen azért, mert nem vagy képes megtenni. És közben tudom, hogy ettől függetlenül tudsz (can) segíteni. A tanár használja az erőszakot – én átverni szeretném az erőszakot. Az iszonyúság paradox, produktív elfogadását nem kéne összekeverni az iszonyúsággal. Pont így szokták összekeverni az „erőszakos” zenét az erőszakkal. Na, erről lenne mit mesélnem.
Csak egy hasonló példa: az „Annyira hülye vagy.” mondatot két emblematikus helyzetben hallottam elhangozni életemben. Az egyik egy tanítónő szájából hangzott el egy elsős kislány felé matematikaórán. A másik az, ahogyan Lovasi András „Csend meg a zaj” c. dala kezdődik. Hadd tegyem ide az egészet:
—
Annyira hülye vagy
Mér nem szóltál?
Csak a szárnyad árnyát láttam mindig a földön
És észre se vettem, amikor eltűnt
Gondoltam, beborult, biztos azért
De ma már tudom, hogy akkor már nem repültél
Annyira hülye vagy,
Mér nem szóltál?
Csak a csönd meg a zaj, na azok idegesítenek,
Minden jó, csak a baj ne járna annyit ide
Most felemelem a kezem,
Nézd, erre láttam a lelked menni
Aludni ment, de egy csomót keresett előtte
De tényleg hidd el,
Még sokat gondol rád,
Sokat jelentesz neki
És azt akarja mondani, nem haragszik
—
Van különbség. Az egyik egy indulat erőszakként való megvalósulása, a másik az indulat nyomorúságának megvallása. Előbbiből nem következhet együttműködés, utóbbból igen.
2. A "Mondatok, amiket újra és újra el kellene olvasni…" beírásodhoz:
Semmilyen elvárás, számonkérés és feladattestálás nincs a szövegemben a diákok felé. Utálom a büntetés, a megtorlás,, az igába hajtás intézményeit, szokásait. Struktúrát írok le. Azért írom le, hogy látsszon. Különben nem látszik.
Segítőként viszonyulni – nem szokásokhoz, hanem helyzetekhez – jó és produktív dolog, akár felnőtt az ember, akár nem. Nem elvárom, hogy így legyen, hanem leírom, hogy így jó lehet. Hol ebben a rombolás vagy annak legitimálása? A két bekezdés, amit a legutóbbi beírásom első pontjában leírtam, azt kezdi épp megfejteni, amit te iszonynak nevezel.
3. Ahogy Benjáminnak odaszóltam azzal, hogy a változásért az indulatokat nem kimondani kell – nos, ilyen vonatkozik ránk is: a változásért az iszonyt nem kimondani kell. De erkölcsi kontextusban aztán végképp nem. Mire mentünk eddig azzal, hogy azt ismételgettük, hogy milyen felelős is a felnőtt. És milyen kiszolgáltatott a diák a felelősséget nem viselő felnőttek miatt? Olyanok vagyunk már itt ebben az országban, mint egy nagy, széllelbélelt etikai kódex. Ló-pikula, mondhatnám Ottlikkal. Miért kell elhitetni a diákokkal, hogy ők egy nevelésnek passzív elszenvedői? A nevelés minden felől minden életkorú emberre hat. Ez hittől függetlenül van így. Szerintem a gyerekek a maguk világának konstrukcióiban a maguk hasznára gyakran szintén tudják ezt. (Ennek – is – remek abszurdosítása a South Park.) Kb. 10 éves kor után kezdi végleg megenni ezt a tudást a felnőtt gazdasági, fogyasztói és együttélési szokásrendszer.
Azt, hogy a felnőtt felelős a gyerekért – ahogy írod –, szükségtelen itt kimondani. Nem felejtettük el, tudjuk, hogy ez a felelősség életanyagnak is elsőrendű. De ez nem jelenti azt, hogy – pláne ha a felelősség mégsem viseltetik –, akkor a változás tekintetében csak a felnőtt a tenni tudó. Mert a diák is tenni tudó. Én nem elvárásként, hanem a szokások ellenében – a szokásokat hazugnak kikiáltva – hangoztatom ezt.
4. A paradox társas viselkedésről: én speciel Bacsák Gábor filozófustól és a Palo Alto-i „anti”-pszichiáterektől hallottam először tárgyalni a paradox, magát a szokás- és kommunikációs rendszert megkérdőjelező vagy elhagyó kommunikációt, mégpedig utóbbiaktól kifejezetten a civil társadalomnak szánva – de már jóval előtte, hetedik-nyolcadikos koromban volt róla – véletlen – tapasztalatom mint magát meglehetősen kiszolgáltatottnak érző gyerek.
Nálam mára ez úgy vált gyakorlattá, hogy megpróbálok a helyzethez illően segítő aktora lenni a történésnek. Ha egy diák velem szemben nem viselkedik segítő módon, én akkor is segítő módon viselkedem vele. (Ez egy akció tehát, közben egy paradox pillanat – és bocsánat, de nem ellenőrzi senki.) Ha segítő módon viselkedik, akkor is így teszek, ez ugye még egy kicsit szokásos is. Mindeközben nem félek túlzottan a nevetségessé válástól, mert tudom, hogy eleve nem viselkedem tanári szerepben, csak amennyire a segítő viszonyulásom tükrében ezt hatékonynak látom egy-egy helyzetben. És fordítva: nem félek a tanári szerep elhagyásától, mert nemigen esik nehezemre, és mert tudom, hogy nem leszek miatta nevetséges. És hát igen, néha hibázom, hülyén, pár dolog nem sikerül. Viszont szeretnek, azt hiszem. Ezek működő, igazán működő szálak.
Azt próbáltam Benjámin szövege nyomán kutatgatni, hogyan működhet ez, ha a diák a tudatos aktor.
Üdv: V. A.
Elgondolkodtató, amit mondtok. Vatai Éva arról akarja meggyőzni a tizenéves diákot, hogy higgyen a demokráciában, sőt: harcoljon érte. Ehhez fel is ajánlja az együttműködését, hiszen ő maga, a saját posztján éppen ezért küzd. Attila arra biztatja Benjámint, hogy legyen "tudatos aktora" az eseményeknek. Achs Karcsi pedig azt javasolja, hogy segítsen a "fizikabácsinak". Zöldbéka megértést, emberséget kíván neki és tőle, Bernadett pedig annyira elkeserítőnek látja a dolgot, hogy az iskolaváltoztatás gondolatával hozakodik elő. Judit felháborodik, amiért a saját felnőtt feladatainkat akarjuk rátestálni a gyerekekre.
Közben két diák is megszólal (pókmajom és borsocska néven), akik megerősítik Benjámin szavait a diákok kiszolgáltatottságával kapcsolatban.
Nem vállalkozom az igazságosztó szerepére, csak be akarok kapcsolódni az együttgondolkodásba, hiszen a történetet leíró fiú emellett, hogy kiírta magából a konkrét esettel kapcsolatos indulatait, érzékelhetően szeretné, ha valami megváltozna legalább az ő iskolájában. Hiába hisz a demokráciában, a félelem nyilván gátat szab e gyönyörű eszme megvalósulásának. És mint kiderül, a diák valóban tart a kirúgástól, (amire jó esélye is van, ha éppen a mi tanácsunkra kinyitja a száját), hiszen ezzel stigmatizálódhat, és veszélybe kerülhet további iskolai pályafutása. És ha valóban kicsapják, szerzünk neki másik iskolát? És ha szerzünk, garantálhatjuk, hogy ott jobb körülmények közé kerül? Hiszen egyiktek sem tagadja, hogy a megismert történet nem egyedi. Hogy igenis vannak tanárok, akik élnek és visszélnek a hatalmukkal Nem mentség, hogy ők is nehéz helyzetben vannak, a gyerekek pedig megérzik a félelmüket, a gyengeségüket, és gyakran visszaélnek a helyzettel. S nem is mindig azon verik le a saját frusztrációjukat, akik bántják őket (ld. Török Ildi példáját az énekórai fingó és böfögő versenyről).
Még egy elkeserítő jelenség válik láthatóvá a vita során: diákok közötti szolidaritás hiánya. És ha ebben az életkorban kortársaikkal nem szolidárisak, hogy várhatnánk tőlük több empátiát és megértést a tanárokkal szemben, akik közül többen rendszeresen alázzák meg őket? Ez bizony sokkal inkább diktatúra, mint demokrácia. No de ki a diktátor? Pillanatnyilag kölcsönös bizalmatlanság és agresszióhoz vezető szorongás tapasztalható mindkét oldalról.
Vajon hová vezetnek a tanár és diák közötti háborús állapotok (és a szülők szerepéről még nem is esett itt szó)? Ki kezdje és hogyan a változtatást? Benjámin írása nyomán elindult legalább a virtuális térben a diskurzus tanárok és diákok között. Nyilván minden konkrét helyzet más, és ki-ki a saját közegében érzékeli a dolgokat, fogalmaz meg véleményt.De mit lehet tenni? Van-e esély legalább tanárok és diákok között a békekötésre? Vagy nyugodjunk bele abba, hogy "dúl a háború", és az iskola eredeti funkcióját feledve csattérré válik?
Kedves Judit!
Ezt írod:
"a mi felnőtt feladatainkat ismét megpróbálnánk rányomni a gyerekekre"
Akkor most én is kötekedni fogok. Az iskolai életben pont az a zseniális, pont azért vállalja az ember minden méltatlansága ellenére, mert a gyerek, az iskolai élet nem egyszerűen "feladat", sokkal több annál, a gyerek együtt létező TÁRS (akiktől mi, tanárok, legalább annyit tanulunk, mint ők tőlünk). Persze nyilván mások a felelősségek, mások a feladatok, sőt, máshol vannak a "kiakadás" határai is (nekem többet kellene elviselnem a magát próbálgató kamasztól, szerintem többet is viselek el, bár őt is meg kellene kérdezni…)
Ha úgy gondoljuk, a felelősség csak a miénk, ha azt gondoljuk, egy-egy (esetleg példával is alátámasztott) ötlet adása a gyerekek részére azt jelenti, hogy "a mi felnőtt feladatainkat ismét megpróbálnánk rányomni a gyerekekre" – akkor megkérdőjelezzük az iskolai élet legszebb oldalát: hogy a sokat botladozó kamasz meg a sokat botladozó öregecskedő tanárember mégiscsak valami közös életet él egymás partnereként, egymásra támaszkodva, urambocsá' még valamiféle szeretetben is…
Kedves Achs Karcsi!
Tökéletesen egyetértek Veled, én is bízom a gyerekek megnyerhetőségében. Benjámin különben 17 éves, nem kisgyerek, vele és kortársaival megosztható már a felelősség, és nagy eséllyel létrehozható a kölcsönös tiszteleten és bizalmon alapuló együttműködés. Azért nem minden tanár "fizikabácsi". Bár a "tancsinéni" kioktató, fölényes hangvételű hozzászólása Benjámin eredeti történetéhez jelzi, hogy a helyzet e területen nem igazán rózsás.
Kedves Juca!
Már lekerült a honlap főoldaláról a Veled induló diskurzus azzal kapcsolatban, hogy miként tud boldogulni a kezdő pedagógus egy fegyelmezetlen serdülő csapattal.
Nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy vajon előbbre jutottál-e, és arra is, hogy a többiek mit szólnak az általam javasolt megoldási lehetőséghez.
(A főoldalról lekerült írást és az eddigi kommenteket a Konfliktuskezelés/Csatatér az iskola? rovatban találhatjátok meg.)
Megint egy hétvége. Ha ez a hajtás még egy hétig így megy, én bedobom a törülközőt. Még legalább két hétig így megy.
Karcsi, Attila, Juli, igazatok van, elviekben egészen biztosan: a felelősséget megosztani kell, nem teljes egészében átvállalni, vagy teljes egészében áthárítani.
Ámde. Emlékeztek-e közös beszélgetéseink történetében EGYETLEN olyan esetre, amikor egy nehéz iskolai történet átbeszélése NEM abba torkollt (úgy értem, nem pusztán annyiból állt), hogy valaki elmondta a keserveit, aztán a többiek hozzátették a maguk keserveit, a maguk elégedetlenségét a felsőbb hatalmakkal (minisztérium, önkormányzat, igazgató, bürokratikus kényszerek, álságos jelszavak) és az „alsóbb hatalmakkal” (nyavalyás diákok, nyavalyás szülők)? Emlékeztek-e csak egyetlen példára is, amikor bárki rendesen tisztázni próbálta volna, hogy egy elhangzott történet legfájdalmasabb epizódja pontosan hogyan zajlott, a legsértőbb mondat milyen szöveg- és egyéb környezetben hangzott el, a legnehezebben kezelhető cselekedetet milyen teljes csoporttörténés vette körül? Igyekezett-e csak egyszer is bárki közülünk tisztázni a saját szerepét, részét egy nehéz történetben? Kapott-e bárki segítséget tőlünk akár ehhez, akár ahhoz, hogy mi mindenre kellene figyelnie, milyen megoldó eszközökkel lehetne próbálkoznia – és milyen cselekedeteket kellene elkerülnie –, hogy a nehézségeket elkerülje vagy legalább kezelje?
Röviden: megtörtént-e akár egyszer is, hogy a nehéz iskolai történetek körültekintő feltárásának, megértésének feladatát, a megoldásuk felé vezető utak tisztázásának feladatát elvégeztük volna? Amit én ezek helyett látok, az a panaszkodás, vagy – enyhítésképpen – néhány vigasztaló, idilli kép felvillantása.
Felbukkan mindezek után (mellett) egy nagyon intelligens, pontosan fogalmazó tizenhét éves a maga bajával. NEKI nagyon pontosan meg tudjuk mondani, mit kellene tekintetbe vennie, mivel kellene a saját helyzete jobbításáért tennie. NEKI nagyon pontosan meg tudjuk mondani, hogy a bajt nemcsak elszenvednie kellene, hanem – saját erővel, találékonysággal – megértenie, orvosolnia is, méghozzá a társaival együtt (akik a történetében vagy lapítanak, vagy beállnak a megalázó tanári mondatok mögé (ki)nevetőtársnak). Nem, nem jut eszünkbe kérdezni, pontosítást, további információkat kérni az elhangzott történetekről. Nem segítünk Benjáminnak a megértésben, nem gondoljuk, hogy dolgunk lenne TÁRSKÉNT részt venni abban, hogy a hozzánk forduló diák tisztázza a saját helyzetét. Vezényszavakat hallatunk: értsd meg és gyakorold a jogaidat, fogj össze a többiekkel, állj ellen, győzd le a félelmedet, segíts „fizikabácsin”, értsd meg az ő nyomorúságát, emelkedj fölül a harci helyzeten, színleg behódoló – valójában görbe tükröt tartó – paradox viselkedéssel nyújts tanulságos visszajelzést a tanárnak, változtasd át a harcmezőt játszótérré!
Fölmerül, hogy a gyerekeknek az osztályfőnökhöz, az igazgatóhoz vagy a szüleikhez kellene fordulniuk. De amikor Benjámin elmondja, hogy ez miért nem vezet eredményre, a puszta sajnálkozáson kívül több javaslat nem érkezik (Egyedül maradtatok? – de szar nektek!). Pedig érkezhetne. Megkérdezhetnénk, van-e akár csak egyetlen tanáruk, aki megértéssel fordul feléjük, akihez ők bizalommal fordulhatnak. Megkérdezhetnénk, tudnának-e egy közös beszélgetést, fórumot kezdeményezni (akár a diákönkormányzat egy-két megnyerhető szülő, egy-két megnyerhető tanár segítségével), ahol ezek a nyomorult helyzetek publikusan átbeszélhetők. Ahol közösen kereshetnének megoldásokat, köthetnének megállapodásokat, adhatnának egymásnak ötleteket, garanciákat, határidőket, a közösen megállapodott cselekvési tervekhez visszajelzési, ellenőrzési lehetőségeket?
Igen, létezik olyan, hogy közös felelősség, AMIKOR a magunk felelőssége világos és elvállalt.
Igen, létezik olyan, hogy a felnőtt feladatot ad a gyereknek, AMIKOR a saját feladata világos, azt – a közös feladat ráeső részét – elvégezte.
Attól félek, Benjámin keserű szájízzel tekint mindarra, amit tőlünk itt kapott.