2009. március 4. szerda, 6:33
Szex az iskolában
Úgy tűnik: a tanárverések témájának leáldozott a médiában, miután sikerült minden bőrt lehúzni róla. Az olykor agresszivitásba torkolló feszültségek ugyan mit sem enyhültek, de annyi szó esett már ezekről, hogy a kedves nézőnek, olvasónak, hallgatónak a szeme sem rebben, ha ilyesmiről hall. Már elszörnyedni sem tud rajta, az ingerküszöb lényeges magasabbra került.
De semmi gond, itt az új gumicsont, az előzőnél is hatásosabb: szex az iskolában.
A napközis idő alatt történő „nemi erőszak” ügye (10 éves gyerekek voltak az „elkövetők”) egészen az ombudsmanig eljutott, volt felháborodás, reagálás és túlreagálás bőven, mire kiderült, hogy a világgá kürtölt hír nem egyezik a valóságos történésekkel. Még jó, hogy a főnöke megvédte a szerencsétlen napközis nevelőt.
De tudja meg a világ, hogy Szeghalmon az osztályteremben folyt közösülés (13 éves lány, 16 éves fiú, a lány szerint erőszak, a fiú szerint önkéntes felajánlkozás).
Elbocsátották a kenderesi iskolaigazgatót, akinek szexképek voltak a hivatali komputerén (a feljelentő illetéktelenül jutott ezek birtokába, engedély nélkül töltötte le őket, és csinált botrányt az ügyből).
Egy tanárnő az interneten keresett (szex)partnert, a férje jelentette fel, ezek után neki is távoznia kellett az iskolából.
Megannyi zaftos sztori, lehet jókat csámcsogni és nagyokat botránkozni.
A Duna TV-ben a minap e hírek kapcsán meginterjúvolták az egyik szülői szervezet elnökét és egy középiskolai tanárnőt. Feltették a kérdést, hogy ki nevel, illetve, hogy ki tehető felelőssé a közállapotok (a „közerkölcs”) ilyen mérvű romlásáért. A szülő szerint természetesen az iskola, az iskola szerint természetesen a szülő. A jelen közállapotok (s ebben mindkét fél egyetértett) azonban rendkívüli mértékben megnehezítik a dolgot. A szülők vagy munkanélküliek, és így rossz példát mutatnak a gyerekeinek, vagy agyonhajszoltak, és ezért nem jut idejük foglalkozni a csemetéjükkel. A tanároknak pedig „nincs idejük nevelni”, mert a megemelkedett óraszám nagyon igénybe veszi őket. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy minden bajért a körülmények hibáztathatók.
Vajon mi történik ezek után? Egy darabig a csapból is ez a téma folyik majd, az OKM esetleg elrendeli, hogy az iskolák meghatározott óraszámban kötelesek foglalkozni a szexuális felvilágosítással, az élet meg folyik szépen tovább a saját törvényei szerint?
Valóban kíváncsi lennék arra, hogy miként dolgozzák fel a történetet Szeghalmon, mi történik a két rajtakapott tinédzserrel. Megbélyegzik őket? Büntető eljárás alá vonják a fiút? Az eset csak abban az értelemben kivételes és egyedi, hogy az osztályteremben kapták rajta a párt, és a média nyilvánosságra hozta az ügyet. Vizsgálati adatok szerint a 10-13 éves gyerekek több mint ötöde belekóstolt már a szexbe, a 15-18 éveseknek pedig a fele él szexuális életet.
Meg persze az is érdekelne, hogy a megbélyegzés mennyire teszi tönkre az érintett igazgató és a tanárnő életét. Nem tudok az ügyről én sem többet, mint amennyit a média közöl, de az a gyanúm, hogy a bűn és a bűnhődés egyik esetben sincs arányban egymással.
Nézzünk alaposabban a dolgok mélyére.
A mai gyerekek szexuális kultúrája (is) egészen más, mint az előző generációké. Szocializációjukba beépül a média által a szexről közvetített, a valóságtól egyre inkább elrugaszkodó kép, és erősen hatnak rájuk az interneten bárki számára hozzáférhető pornográf tartalmak. Nem is szólva a városok legforgalmasabb helyein olvasható plakátokról, amelyek rejtett nevelési programként hatnak mindenkire, aki arra jár, és tud olvasni. (A Batthyány téri metró mozgólépcsője mentén például a következő szövegek olvashatók az egymás mellett sorakozó plakátokon, egy helyen 3-4 alkalommal is: Beléd vágja mélyen. Erotikus, romantikus bestseller; Szereti, ha sikítanak (ez is egy regény hirdetése). Kedves G pont (kiadvány az orgazmusról).
A szülők nagy része természetesen félti a gyerekét, legszívesebben elodázná a felnőtté válását. Kevesen képesek őszintén, nyíltan, a másik félre is odafigyelve, az ő tapasztalatait is tudomásul véve beszélgetni erről a témáról. Persze akadnak olyan szülők, akik nagyobbacska gyerekeiknek már megengedik a bizalmas együttlétet a partnerükkel, s olyanok is, akik keményen tiltanak, és olykor észre sem veszik, hogy a gyerek miket művel az ő tudtuk nélkül.
A tanárok többsége hárítja a kapcsolódó felelősséget, legfeljebb a biológiai veszélyekre figyelmeztet (terhesség, nemi betegségek, AIDS), esetleg teljesen hatástalan erkölcsi prédikációkat tart, és törekszik arra, hogy az iskola területén ne kelljen beleütközni ebbe a problémába. Ha a folyosón, a tanteremben, bálteremben, kiránduláson lesz tanúja fiúk és lányok bizalmas érintkezésének (a csókolózástól kezdve az ölelkezésen át egészen a közösülésig), általában zavarba jön, felháborodik, büntet, vagy úgy tesz, mintha észre sem venné a dolgot. (Kíváncsi lennék, hogy például Rómeó és Júlia történetét vagy József Attila Ódáját hogyan tudják e tematikát tökéletesen kiiktatva tanítani.)
Miközben a tanárok sem nem nélküli lények, és igaz ez még akkor is, ha a hagyományos pedagógusszerepbe nem is fér bele ez a vonatkozás. Ha az ő szexuális vágyaik, partner iránti igényük kerül nyilvánosságra, abból lényegesen nagyobb botrány kerekedik, mint a gyerekek hasonló tetteiből. Tehát a gyerekek fokozatosan kivívják maguknak, hogy a 21. század erkölcse szerint élhessenek, miközben a tanáraikat száműzzük a 19. századba.
Elgondolkodott már valaki azon, hogy egy-egy pedagógus szexuális nyomora, sikertelen párkapcsolatai, magánya, elrontott házassága milyen hatással van mentálhigiénés állapotára, és mindez miként befolyásolhatja a tizenéves tanítványaival való kapcsolatát?
Hallatlanul komplex és megoldatlan problémahalmaz tornyosul előttünk. Sokkal komolyabb és fontosabb annál, hogy puszta médiaszenzációként borzolja a közhangulatot.
Beszélnünk kellene róla őszintén, nyíltan, tabuk nélkül, felelősséggel.
Szekszárdi Júlia
És mi a javaslat a szexuális nyomorban fetrengők megsegítésére? Talán receptre kéne nekik felírni egy eseménydús éjszakát, aztán kötelezni kéne őket a recept kiváltására egy erre rendeltetett műintézményben?
Nem, az én véleményem az, hogy a tanárok szexualitásáról tényleg nem kell beszélni. Ez nem tartozik másra; köszönöm, ez az én magánügyem.
Szerintem sem kell nyilvánosságot adni a pedagógus magánügyeinek, az intim szférát békén kell hagyni, az ennek keretében lejátszódó konkrét történések nem tartoznak sem gyerekre, sem szülőre, sem kollégára, sem felettesre (sem a médiára).
Ami azonban mégis érinti a napi pedagógiai munkát, az a pedagógusok mentálhigiénés állapota, és ezt – akár akarjuk, akár sem – a szóban forgó kérdéskör is befolyásolja. A pedagóguspálya elnőiesedése és elöregedése tény, és a következményekkel (kiábrándultság, kiégés, hiteltelenség, eszköztelenség, a tanítványokkal való kapcsolatépítés nehézségei stb. stb.) a szakmai munka midennapjaiban is szembesülünk.
Komoly gond, hogy a pedagógusok lelki egészségével senki sem törődik, s mivel ők különösen személyiségfogyasztó foglalkozást űznek, ez a hiány a szakmai munka során igencsak megbosszulja magát Figyelmébe ajánlom a Nyanyák a katedrán című írást http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=623 és az ehhez kapcsolódó kommenteket.
Ami pedig konkrét kérdését illeti: nagy szükség lenne olyan pszichológiai szolgáltatásra, amely a mentális egészség megőrzését, illetve helyreállítását szolgálja. Ezen kívül sokkal több törődést igényelnének a pedagógusok: lehetőséget a feltöltődésre, önmaguk karbantartására. Ezzel a kérdéssel a felelős döntéshozók már évtizedek óta egyáltalán nem látszanak törődni. A helyzet pedig ebben a tekintetben is fokozatosan romlik.
Írásomban a kérdés egy másik vonatkozására is fel szerettem volna hívni a figyelmet: a pedagógusok látványosnak ítélt „kilengéseiből” manapság egyre gyakrabban válik médiaszenzáció Ezt sem kellene annyiban hagyni…
Szakmai értelemben megválaszolatlan (tudomásom szerint fel sem vetett) kérdés, hogy a a nemiség miként van, miként lehet jelen a pedagógus szerepben. Pedig ennek a vonatkozásnak az agyonhallgatása komoly torzulásokhoz vezethet a közgondolkodásban, bizonyos magatartásformák megítélésében.
Nem tudom. Kettős érzésem van. Egyrészt azt gondolom, ennek a szakmának kisugárzása kell, hogy legyen, pozitív kisugárzása, kulturáltsága, méltósága. És ebbe nem fér be a napraforgós igazgató, meg a többiek. Másrészt tudom, hogy változik a világ. Most szépségkirálynőt választottak az osztályfőnökök közül, holnap lehet már mi főzünk a Halatoránban, szóval a poluláris "kultúra" elért minket is.
De azt hiszem, mégiscsak azt gondolom, tartsatok konzervatívnak, hogy erre a szintre egy pedagógus nem mehet le.
A gyerekek szexuális nevelését én külön venném ettől a témától. Azt gondolom, erről nekünk tanítanunk kell, egyre nyitottabb, modernebb szemléletben, de semmikppen sem a mi életünkön, esetleg magunkon szemléltetve.
Több dolog van itt, amiről beszélni érdemes:
– a mai kamaszok szexuális nevelése, a médiából kontroll nélkül ömlő szexualitás és pornográfia kezelése
– a média szenzáció hajhászása, ami odáig fajul, hogy képes feltenni pl. az Index a vidéki angoltanárnő pornográf videóját, hadd lássa mindenki
– bizonyos szakmájú emberek, pl. a pedagógusok mentálhigiénés állapota
– és hogy mindez hogyan hat az iskolai hangulatra, kapcsolatokra, stb.
A helyzet az, hogy nem lehet kikerülni azt, ami körülvesz bennünket még akkor sem, ha nem szeretjük, sőt őszintén szólva irtózunk tőle. A magam részéről azt gondolom, hogy szexuális problémák, aberrációk mindig is voltak, csak legfeljebb nem kaptak nyilvánosságot.
Ugyanakkor nem harsogta minden azt, hogy valósítsd meg önmagad, tégy kedved szerint, ha úgy érzed, hirdesd magad az interneten vagy netán kezdj ki diákjaiddal. Márpedig a gátlástalanság ezen formája szinte napi beszédtéma középiskolás szülők közt.
Én a hisztériánál sokkal aggasztóbbnak tartom azokat az állapotokat, amikről nem szólnak a zaftos híradások: pl. azt hogy hány családos férfitanár kezdeményez kapcsolatot középiskolás lány tanítványával,hány tanár/tanárnő aláz meg gyereket az iskolában partnerkapcsolata, szexuális élete miatt, vagyis hogy ezen a téren is nagy a káosz, a rendetlenség.
Ugyanakkor több iskolában probléma, hogy nem tudják korlátozni a fiatalokat a tekintetben, hogy pl. ne csókolózzanak egymásba gabalyodva a folyosón vagy az órán, legyenek másokra is tekintettel, ne hordjanak közönséges, kihívó ruhákat, és ne kezdjenek ki tanáraikkal, stb.
Szóval, a józan ész és a jó ízlés határai elmosódtak, a rosszul értelmezett liberalizmus szalonképtelenné tette az értelmes és követhető szabályok betartatását.
A tanárok szexuális élete viszont éppen úgy magányügy, mint a boltosoké vagy bankároké. Ha problémájuk van, éppen úgy lehetőségük van segítséget kérni, mint bárki másnak. Ez nem szakmaspecifikus. Az más kérdés, hogy továbbképzéseken szó lehet arról, hogy milyen hatása van a boldogtalanságnak vagy a kielégületlenségnek a gyerekekkel való foglalkozásra, hogy a tanítás alapvetően egy teljes személyiséget bevonó érzéki aktus, stb. Az viszont nem magánügy, hogy milyen elveket követve nevelik direkt vagy indirekt módon a gyerekeket, milyen mintákat mutatnak. Csak könyörgöm, ne vájkáljunk senki magánéletében, semmilyen megfontolásból!
A szenzációhajhász médiát pedig sajnos úgysem lehet jobb belátásra téríteni. Hosszú időre meg lehet keseríteni emberek életét azzal, ha felelőtlenül irogatnak, mint pl. az óvodások szexuális erőszakáról. Már bocsánat, belegondoltak abba, hogy ezzel mit okoztak a gyerekeknek, az óvónőknek, és a szülőknek? A dolgok csöndes feltárása és megértése sokkal célravezetőbb, csak az nem hoz a konyhára…Julival viszont nagyon egyet tudok abban érteni, hogy lenne miről beszélni, lenne mit körbejárni. Ez a téma éppen úgy tabu a mai iskolában (miközben a fent leírt helyzet uralkodik), mint a közélet és a politika. Márpedig ha valami, ez a két terület a gyerekeket nagyon érdekli. A hogyan az egy következő kérdés.
http://index.hu/velemeny/menonemmeno/2009/03/06/tanart_szexert_csesztetni_nem_meno/
Attól tartok teljesen deviáns véleménynek fog hangozni, amit mondok. Azért mondom.
Azt gondolom, az iskola nem az a hely, ahol szexuális felvilágosítással (régi forma) vagy neveléssel (új forma) kellene foglalkozni. Még csak nem is az a hely, ahol szabadna.
Az iskolában énszerintem – a konkrét, mindennapi eseményeken, az olvasmányokon, a történeteken és még sok máson keresztül – azzal kellene foglalkozni, hogy mi a jó fenét jelent
– kapcsolatban lenni
– érzelmekkel, érzésekkel, a legkülönfélébb indulatokkal és késztetésekkel rendelkezni, azokat kimutatni, megosztani, megfegyelmezni
– saját határokkal, titkokkal, magánügyekkel rendelkezni, azokat megvédeni
– ezzel szemben kukkolni, saját ügyeinket másra erőszakolni vagy erőszakkal betörni más intim szférájába (hogy ez van, erre is késztetés él bennünk, de ezt meg kell zabolázni, mert ez randa agresszió, hatalmi vágy, aminek – primér formájában – semmi köze a normál kapcsolatigényhez)
– ezen belül sóvárogni, mohónak, féltékenynek, sőt irigynek lenni, és hogy mindez hogyan vezet a gátlástalan birtokvágy (uralkodásvágy) csapdájába
– hogy különbség van önkontroll és elfojtás, lelkiismeret és (ön)destruktív szégyen, morális tartás és szenteskedő, előítéletes prüdéria között
– mindaz, amiről most nem beszéltem.
Amikor egy iskolában előfordul olyan eset (mert hát mindenféle előfordul), ahol a szex felbukkan, és ezzel kezdeni kell valamit, ott pontosan ugyanúgy kezdeni kell vele valamit, mint amikor az agresszió, a politizálás, a vallási meggyőződés, a halál utáni élet témája vagy a divathóbort (vagy mindaz, amiről nem beszéltem) bukkan fel. Ha belefér, örülünk, ha nem fér bele, megtárgyaljuk azzal az egy gyerekkel, két gyerekkel, osztálynyi gyerekkel, iskolányi gyerekkel, akit érint. Ott, akkor és olyan körülmények között, ahogy az a legadekvátabb és legtapintatosabb.
Külön és tanmenetszerűen SOHA nem javasolnám, mert elidegenít. Ahogy egyszerűen (bocs, most meg fogtok kövezni) hülyeségnek tartom az önismeret/emberismeret órát is. Hát már ennyire nem hiszünk Anna Kareninában?
Kedves Judit!
az utolsó gondolatodhoz lenne hozzáfűznivalóm.kell-e önismeret/emberismeret óra?
miről szólnak ezek az órák? ugyanarról, amiről egy jó tanár egész tevékenysége: teret ad az emberi együttélés normáinak megismerésére, elfogadására. nem kinyilatkoztatás formájában, hanem sok életjátékkal, drámapedagógiai módszerrel, saját bőrön tapasztalással. önismeretről, az egyedi vagyok, értékes, más, mint a többi, de mivel a többi is más, értékes, csak máshogy, mint én, hogyan férjünk meg együtt ezen a Földön.
ha a tanár pedagógus, ezeken az órákon még többet segíthet a gyerekeknek, ám ha Ő A Valaki, van még egy színtér, ahol tovább ronthat rajtuk. ezért vannak kétségeim a központi direktrívákkal kapcsolatban. de mindegy is, nem engem kérdeznek. nem kérdeznek engem. sem.
Tökéletesen egyetértek Galambos Ritával: miközben az iskolában (is) egyre leplezetlenebbül jelenik meg szóban és tettben a szexualitás, a diákokat egyre kevésbé lehet e téren (is) korlátozni, sőt a pedagógusok és a diákok között is jelen van a nemiség, képtelenek vagyunk őszintén és felelősséggel beszélni erről a kérdésről
Az Indexben megjelent véleményben is nagyon sok igazság van, pl. „A szégyen hozása és a szex pedig Magyarországon sajnos nagyjából szinoníma. Ennek ellenére halálosan ciki, hogy retorziók rendre csak akkor jönnek, ha nyilvánosság elé kerül az, amit többnyire egyébként is mindenki tud.”
Kedves Judit, nem deviáns, amit mondasz, hiszen a szexualitást valóban az emberség, a kapcsolati kultúra természetes részeként kellene értelmezni, amelyhez hozzá tartozik az érzelmi intelligencia fejlesztése, az önismeret, az egymás iránti felelősség stb., stb., tehát mindaz, amit Te felsorolsz.
A szépirodalom sajnos ma már nem hordozza azt a nevelő erőt, mint néhány évtizede (bár tartok attól, hogy akkor is csak korlátozott volt a hatása, feltételezte a nagyon hiteles, az élet egészét felvállaló irodalomtanárt, és az erre fogékony, éretten gondolkodó tanulókat). Jelenleg a gyerekek egyre kevesebbet olvasnak, és ha igen, akkor sem jellemzően Tolsztojt.
Ritók Nóra a pedagógus kisugárzó személyiségére apellál, méltóságának megőrzését félti a „populáris világ” hatásától, és állítja, hogy erre a szintre nem szabadna leszállnunk.
Nyilván nem kerülhetjük el a jelen (média)eseményeire és a közvetlen környezetünkben lejátszódó esetekre történő reflektálást. Ettől még megőrizhető a méltóságunk, ha őszinték vagyunk, és képesek vagyunk hitelesek maradni. Ennek a hogyanja lenne éppen az egyik kulcstéma, amelyről szakmai körben beszélni kellene.
Nem a szexuális felvilágosítást ösztönzöm, hiszen ez az iskolák nagy részében megtörténik (a színvonalról és a hatékonyságról itt most nem szeretnék bővebben szólni). Az emberrel foglalkozó ismeretek professzionális oktatására pedig égető szükség van, más kérdés, hogy a fokozatosan elenyésző emberismeret tantárgy alkalmas-e erre.