Dr. Bagdy Emőke

Az erőszak pszichológiája és helyzetkezelése

Kiinduló tételem szerint két nagy erő mozgatja az emberi világot. Ez a két nagy erő vagy princípium: a hatalom és a szeretet. A hatalom, mely erő, de természetesen erőszakká is durvulhat. A szeretet, mely olyan ható erő, ami összeköt, fölépít, erősít, véd stb. Az erő pedig támaszt ad, és egyben biztosítja a stabilitást. Ennek a két nagy világerőnek a leképeződését mindenben észrevehetjük, egészen a legkisebb rendszerekig. Hiszen az apa és az anya is erőt és szeretetet és így egy egységet képvisel. Ugyanezt találjuk az agyféltekék megosztottságában is, van egy maszkulin agy felünk, agyféltekénk, a bal agyfélteke, és van egy feminin félteke. Az egyik féltekének a dolga az erő, a gondolkodás, a racionalitás, a valóságelv betartása, a másik félteke – tulajdonképpen érzelmi féltekének is nevezzük – az érzelmi intelligenciának a fészke.

Mielőtt az erőszakról próbálunk beszélni, nézzük meg, hogy mit hozhat a világba e két erő egyensúlya. Ha a hatalom ereje nincs áthatva a szeretettel, vagyis nincs jelen a fékező irgalom, szánalom, a másik emberre tekintettel levés, empátia stb., akkor önmagában érvényesülve ez az erő erőszakká válhat. Mert könyörtelenül és kíméletlenül tör előre. És ugyanez a helyzet a másik oldalon is: ha a szeretetet és a kapcsolatokat nem hatja át, és nem védelmezi valamilyen erő, amely határt von, akkor önmagában véve gyenge. Csakis a két erő egyensúlyában gondolkodhatunk.

Ezért ez az a pszichológiai modell, amely az egész szocializációs folyamatot áthatja, és a jövőre irányuló fundamentális megoldást kínál számunkra az agresszió kezelésében. A nevelésben döntő, hogy a lét kezdetén azokat az idegrendszeri alapépítményeket szilárdítsuk meg, amelyek biztosítják a szeretet kibontakozását, a kötődést, amelynek révén a kapcsolat majd működőképes lesz. Ezt hatja át majd az az erő, mely az apai és tilalmi rendszer révén bekerül a személyiségbe, interiorizálódik.

Ha a két erőt a felnövő gyermek idegrendszerében, agyféltekéiben, magatartásmintáiban nem tudjuk egyensúlyba hozni, akkor nem lesz, ami megfékezze az előretörő vak erőt: az agressziót. Tudjuk, hogy mi egy bal agyféltekés kultúrában élünk, ahol az emocionális oldal táplálása, erősítése mindenképpen háttérbe szorul.

Pszichológiai modellek

Intrapszichés folyamatok

Honnan jön az emberbe ez a bizonyos erő, mely aztán erőszak formáját ölti? Mert az erőszak definitive akkor mondható ki, ha megvan az igazolható szándék, létezik az a cselekmény, ami ezt kifejezésre juttatja, és a cselekmény normasértő.

Hét teória létezik erről a pszichológiában, és a maga optikájából mindegyiknek igaza van. Mert az ösztönmodellek – három ilyen ösztönmodell van – mindegyike azt mondja, hogy a létért való küzdelem szüli az erőszakot. Gondoljunk Darwin modelljére – az életfenntartás, létfenntartás ösztöne a küzdelemre, a lét megőrzésére bírja rá az organizmust. Konrad Lorenz etológus szerint, akit mint Nobel-díjast tisztelünk, az élő organizmusban éppen az élet fenntartásáért halmozódó erőkből kumulálódik, összesítődik egy olyan energia, mely időnként, ha túltelített az organizmus, mint a kuktafazék gőze, levezetésre kerül. Ezért is nevezzük ezt kuktafazék-modellnek. Tehát az organizmusnak a létért való küzdelemben születik az indulata, agresszivitása. A klasszikus freudi ösztönelmélet is azt sugallja, hogy van élet- és halálösztön. A destruktivitás, pusztulás szükségszerű, hogy helyet adjon az életnek, a megújulásnak. Bizonyára sokan ismerik a viselkedéspszichológiának a frusztráció–regresszió–agresszió modelljét. A frusztráció létrehoz egy olyan regressziót, a viselkedési nívónak egy olyan visszaesését, amely az esetek többségében agresszióba torkollik.

Ha ezt a bizonyos hármas hipotézist nézzük, hogy frusztráció, regresszió, viselkedési nívó esése és agresszió, akkor állíthatjuk, hogy ilyen módon telis-tele lehetünk agresszív töltéssel. Mert lépten-nyomon érnek minket a mi világunkban ilyen meghiúsulások.

A stressz-modell is ide kapcsolódik. Mit mond a stressz-törvény? Üss vagy fuss! De a mi kultúránkban ütni nem lehet. De néha mégis (és egyre gyakrabban) az üss idegrendszerileg provokált parancsa – adrenalin, noradrenalin és kortizol, azaz mellékvesekéreg hormon révén – működésbe lép. És akkor mi történik? Az agresszív impulzusok áttörik a viselkedési fékeket. Mindenesetre a stressz-törvény is azt mondja, hogy distresszben, vagyis amikor tehetetlen vagy, amikor nem tudsz mit tenni, beszorulsz a helyzetbe, akkor első állapot, pillanat a szorongás. Mit tehetsz? Szembefordulhatsz azzal, amitől félsz, vagy a másik út a menekülés. De ha nem tudsz menekülni, mert azt sem teheted, akkor már kínodban támadsz. A gyermeki agresszivitásban például az ilyen distresszelt állapotnak ezért is igen nagy jelentőséget tulajdoníthatunk.

Szociális, társas viszonylatok

Eddig olyan elméleteket idéztünk, amelyek az intrapszichés folyamatokat szemlélik, most tekintsünk rá a szociális, társas viszonylatokra is. Bandurának, a viselkedéskutatónak a szociális tanulásra vonatkozó modellje éppen az agresszív magatartás megértésére nyitotta rá a szemünket. A gyermek azonosulhat egy erőszakos modellszeméllyel, ez a szociális tanulás helyzetében jöhet létre. Utánoz, követi a mintát, amelyhez hasonul; ez a modellkövető, utánzó viselkedés.

Modellként hathat például, ha nincs büntetése a támadó, a másik ellen irányuló viselkedésnek. Ez a mi világunkban sajnos nagyon gyakori jelenség, mert számos negatív cselekménynél elmarad a felelősségre vonás. Az egyik dolog tehát, amit a gyerek megtanul, hogy nincs felelősség, nincs következmény. A gyerek lát a tévében olyan akciófilmeket, amelyekben értelmetlen erőszakos viselkedések sorozata zajlik, esetleg a főhős éppen az agresszív hősködése révén bűvöli el a gyermeki tudatot. Ez is közvetlen mintakövető viselkedést von maga után. Játszó gyerekeknél például megfigyelték, hogy a következmények nélküli agresszív cselekmény látványát követően ők a játékaikkal bánnak hasonló destruktív módon. Ha elmarad a lélekre ható figyelmeztetés, nem jár a tettért büntetés, a gyerekek játék közben – az agresszív film mintáját követve – egymást püfölik.

Az erőszakos viselkedés kognitív magyarázó modellje

A szándék-attribúció, vagyis mások erőszakos viselkedésének, rossz szándékának feltételezése jó előre támadó önvédelmi magtartást aktivál. Ha én attól félek, hogy te majd ellenséges leszel velem, tőled félnem kell, akkor előre támadok. A gyerek is így van ezzel: támadó lesz, mielőtt őt megtámadnák.

Ezek a modellek nagyon tanulságosak számunkra, különösen a pszichoneuro-immunológiai modell. Ez viszont drámai képet tár elénk. Egy a Harvard Egyetemen végzett kísérlettel bebizonyították, hogy az agresszió puszta látványa is rombolja az immunállapotot. Vetítettek egy olyan erőszakos jeleneteket tartalmazó filmet, amelyből a gyerek könnyen tanul agressziót. (A film címe „Attila, hun király” volt.) A film megnézése előtt és a véres jelenetek megtekintését követően is immunvizsgálatot csináltak. (Ez egészen egyszerű eljárás, mert a nyálban az A immunglobulin szintet könnyen lehet mérni.) Azt tapasztalták, hogy a film jelentős mértékű immunszupressziót váltott ki. Olyan értékek mutatkoztak, mintha az agresszió puszta látványa lebénítaná a védekező rendszerünket, a biológiai immunrendszert.

Amikor viszont ugyanennek a csapatnak kalkuttai Teréz anyáról vetítettek egy filmet, immunaktivitásuk javult. Ez azért is rendkívüli, mert amikor a kísérleti személyek a vizsgálat után kimentek az ajtón, nemcsak az immunmintát vették le tőlük, hanem egy kérdezőbiztos megkérdezte a véleményüket, és vizsgált személyeknek több mint 70%-a fitymálta a filmet. Hogy az ilyen szent élet jó. Szép, ha valaki ilyen, de ez a minta napjainkban úgysem követhető. Ennek ellenére a jó cselekedeteknek a puszta látványára az „A” immunglobulin szintben mindenkinél javulás mutatkozott. Más, itt nem részletezhető kísérletekben azt bizonyították, hogy a szívből jövő jócselekedet is javítja az immunaktivitást. „Tégy jót mással, te leszel megjutalmazva” – így szól az üzenet a számunkra.

Annál szomorúbb tanulságot hordoz viszont a viselkedéskutató Bandurának az a megállapítása, amely szerint az agresszió gyakori látványa közömbössé tesz. Kipusztul lassacskán belőlünk a genuin, a velünk született altruizmus, amely pedig még az állatvilágban is működik. Ma már agyon lehet verni valakit nyílt színen, le lehet lőni az utcán. Megtörtént nemrég, hogy egy óvodás gyerek néhány társával, felnőttek felbujtására, 1000 forintért súlyosan megverte az óvodástársát.

Az ilyen cselekményeknek ez az egészen katasztrofális elharapózása már arra utal, hogy az elközönyösödés fokozza az agresszivitástűrést és felszabadítja az agresszív ösztönöket. A gyerekben kialakul egy olyan kép, hogy ha a filmben is elkalapálják egymást, akkor ezt neki is lehet büntetlenül tennie. Különösen akkor, ha közönyös a másik fájdalmával szemben. Ha ugyanis a szeretet-oldalon nincs ott a szánalom, az irgalom, és ha nincs empátia, együttérzés, akkor semmit nem tudunk az agresszió ellen tenni.

Az pedig biztosan rossz, hogy ha ellene megyünk. Nagyon ősi ugyanis az üzenet, hogy aki kardot ragad, kard által vész el. De maradjunk a tudományos pszichológia realitásában, hogy mi az, ami hatékony az erőszak kezelésében.

Mi tehát a teendő?

Nyilvánvaló, hogy a teendők sora kétágú. Egyrészt szituatív, aktuális, helyzeti, másrészt pedig hosszú távú, preventív. Lényegében a hosszú távú, preventív tevékenységnek van igazi jövője. Mit is kell tenni a jövő érdekében, hogy a gyerekeink ne legyenek elvadult agresszorok, és hogy úgy alakuljon ki a lelki rendszerük, hogy abban még a közöny se születhessen meg? A közöny is rettentően veszélyes. Annyi, mintha zöld utat kapna bármiféle impulzív hatás.

Ventiláció

Ez a mi első szintünk. Mint tudjuk, a ventiláció szó szellőztetést jelent. Vagy levezető csatornát, amelyben az indulat kiáramlik. Bontsuk ketté az erőszak szót! Benne van az erő. Arra pedig nekünk nagyon nagy szükségünk van, hogy a gyerekben benne legyen az erő. Az a fajta erő, amely tartásként, kompetenciaként juthat kifejezésre. A gyermek képes valamire, ez énjének tartalma, hiszen a self, az én cselekvéses tapasztalati bizonyosság: az vagyok, amit meg tudok csinálni. Ez a kezdetektől, az én önállóvá válásától nagyon határozottan és egyre izmosabban működik a személyiségben addig, amíg mi teljesen elfogadjuk.

„Akarod, hogy fizikailag jó erős izomzatod legyen? Akkor edzzél!” Ezt az összefüggést minden további nélkül elfogadjuk. Azt már ritkábban fogadjuk el, hogy a lelki folyamatokat is épp így edzenünk kell. Meg kell tanítani a gyerekeinket például a szorongáskezelésre, hogy abból ne váljék agresszió. Meg kell tanítanunk őket a levezető csatornák használatára. Edzeni kell őket. Hogyan tehetjük ezt? Megtanítjuk őket arra, hogy mit csináljanak, ha feszültté válnak.

De mi van, ha egyszer mi magunk nem tudjuk a szorongásainkat megszüntetni, ha mi nem tudjuk az indulatainkat kezelni? Mi is olyan elszerencsétlenedő világban élünk, ahol be vagyunk fékezve, mert nem üthetünk, de el sem futhatunk (lásd a stressztörvényt: „üss vagy fuss”), így tehát beszorultan, tehetetlenül szenvedünk, azaz szorongunk, és ennek következtében sokféle pszichoszomatikus betegségben vergődünk. (Dr. Kopp Mária most megjelent „Magyar lelkiállapot 2008” című könyvéből megtudhatjuk például, hogy hazánkban nagyon sok a szív- és keringési zavarban, daganatos betegségben és valamiféle függésben, addikcióban szenvedő ember.)

Mit tudunk e téren megtanítani?

Ha értjük azt az elvet, hogy minden mozgás energiát fogyaszt, akkor növeljük a mozgásarányt az iskolai életben. Helyt kell adnunk a testnevelésben és az óraközi szünetekben olyan mozgásformáknak, amelyekről tudjuk, hogy kikapcsolják a szorongásközpontot, ugyanakkor deliberálnak, fölszabadítanak, és ventilálnak, azaz kivisznek egy csomó olyan feszültséget, amiből, ha bent marad, indulat származna. Indulatban jön a gyerek a másikkal szemben? Vezessük le ezeket az indulatokat! Kezeljük, tartsuk mederben! Ilyen szorongáskioldó mozgások például az extrapiramidális idegrendszer által vezetett, ballisztikus, nagy röppályájú mozgások. Ha a karoddal nagy, lendítő mozgásokat csinálsz, akkor a szorongás kioldódik. Alternatív kapcsolási viszony van ugyanis az agyunkban a szorongásközpont és a nagy mozgásos központ között. Hogy tudom kikapcsolni a gyerekben a szorongásközpont működését? Úgy, hogy bekapcsolom az extrapiramidális mozgásokat. Milyenek ezek? Nagy ballisztikus, guggoló, ugró, lendítő mozgások.

Még a hiperaktív gyerekeknél is beválik, ha a gyerektől azt kéred, vegyen részt karkörző versenyben. Ki bírja tovább? És nagyszerűen bírják, abba sem akarják hagyni! Viszont utána képessé válnak egy időre a figyelésre. Ha mozog, az agyát olyan gerjesztettségi állapotba hozza, amivel már tud figyelni a világra. Ez a mozgásforma végezhető már óvodáskorúakkal is. A nagymozgások nagyon sok energiát visznek el, így kalóriaégetők. Aki azt is szeretné, hogy jobban égesse a fölöslegesen bevitt kalóriáit, az végezze a nagymozgásos tornamozdulatokat. Ezeket egyébként a tornában belemelegítő gyakorlatokként használják.

A ritmuskutatás kimutatta, hogy van a látóidegpálya kereszteződése fölött egy kis nucleus. Ez az a központ, amelyikről az egészségpszichológia kiderítette, hogy rendkívüli módon szereti a ritmikus, egyenletes mozgásokat. Ez az a központ, mely a kozmikus ritmust és a szervezeti ritmust összhangba hozza. Ezért működik például a szervezetünkben 28 napos, azaz holdhónapciklus. Ha egyenletes, ritmikus mozgást végzünk, ez a központ a szervezeti folyamatokat normalizálja, azaz a helyes, egészséges ritmus felé mozdítja el, avagy vissza, ha ritmusunk nem egészséges. Miért ne lehetne szünetben vagy rendeltetésszerűen a tornaórán ritmikus lépéseket tenni; a tánc is csupa ritmus, ha meggondoljuk.

Hasonló ventilációs utunk a hang, elsősorban a magánhangzók világa. A hangkutatás azt igazolta, hogy minden magánhangzónak preferált feszültségterülete van, és meghatározható feszültségeket tud kioldani. Ha hangokat adunk ki, hangos ó-kat, á-kat, í-ket stb., akkor félelmet, szorongást, indulatot tudunk levezetni. Csinálhatunk kórust magánhangzók énekléséből, az „i” hangtól, melyet magas hangon énekelünk, az u-ig, amelyet a legmélyebben énekelünk ki. Hogyan történik ez? Egy lélegzetvétel – egy hang. És ha így az í-é-á-ó-ú-t végigénekeljük, igen sok indulati feszültségnek tudunk szabad utat adni.

A feszültséget, ami tárolódik, le kell vezetni. Ne maradjon bennünk ártalmas mennyiség. Mert egy bizonyos mérték fölött – gondoljunk a hidraulikus elvre, a kuktafazékra, az magától is szabad utat fog találni, de akkor nem mi leszünk ennek a feszültségnek az urai. Konrad Lorenz igazolta, hogy az élővilágban a hanggal történő feszültségkifejezés is általánosan működik. Erre azt mondhatjátok, hogy a feszültség úgyis újra pótlódik. Igen, persze. Ezért van a ventilációs csatorna, ami a legegyszerűbben alkalmazható. Bárhol felhasználható. Szükséges, hogy annyit le tudjunk vezetni, hogy a maradékkal a szervezet már károsodásmentesen meg tudjon birkózni. Gondoljuk meg, amíg a másik emberre rá nem zuhan a feszültségünk, addig csak erő. Ahogy a másikat elérte, és destruálta, az már normasértő, attól kezdve erőszak. Tehát az erőt őrizzük meg, kezeljük, tartsuk kordában.

Tudjunk relaxálni is. Kérdéses például, hogy miért nem tudja a villámrelaxációt minden gyerek? Mert maguk a tanáraik sem tudják, így nincs, aki megtaníthatná őket erre. Pedig ezt minden gyereknek tudnia kellene! Edmund Jacobson chicagói neurofiziológus rávilágított: ha azt akarjuk, hogy az egész test eutónus, tehát egy kellemes alaptónus állapotába kerüljön, akkor sorra végig kell feszítenünk testünk izmait. Ezt a fölső végtagon, a két karon kell kezdenünk, ujjaink ökölbe szorításával, könyökünk behajlításával, majd a mellkashoz szorításával. Ha fenntartjuk az izmok feszítését, és a lábizmainkat is végigfeszítjük, a farizmokkal együtt, majd egy nagy nyújtózással fejünket is fölfelé nyújtjuk a lehetséges módon (azaz jól kihúzzuk magunkat), akkor egy központi ellazító parancs fut testi izmainkhoz az agyból. Így anélkül, hogy lazítanánk, magától ellazulnak izmaink. Ha pedig az izomzat ellazul, az idegrendszeri szorongásszint csökken. Ezt nevezzük villámrelaxációnak Azt pedig tudjuk, hogy akármilyen feszültek vagyunk, még egyet tudunk: feszíteni.

Egy Krebs nevű kutató 15 éves longitudinális kutatást végzett annak igazolására, hogy vajon érvényes-e az összefüggés: aki óvodás korában agresszív, abból agresszív felnőtt lesz. A feltevés sajnos beigazolódott.

Hol kell tehát már korán megtennünk a szükséges lépéseket? Az óvodában? Nem. Az édesanya szíve alatt növekvő gyermekkel kell kezdenünk. Miért? Mert ki kell alakítani az ellensúlyt, a szeretet-oldalt, a megértést, az empátiát, a szeretetet stb. Az idegrendszer mélyére kell beültetnünk a szeretetet, valamint az önvédelmi és védelmi erőket. Panksepp, világhírű neurofiziológus, egy tanulmányában, melynek „Üzenet a XXI. század nevelőinek” a címe, a következőket tanítja: azok a neurotransmitterek, amik ahhoz kellenek, hogy az érzelmi tudat, mint a lombos fa, nagyon sok ágat hajtson, az ölelést, testkontaktust és ringatást igénylik, minél nagyobb mennyiségben. A szeretet kifejezése, a testi kontaktus, az érintés, az ölelés, a fizikai érintkezés elősegíti az érzelmi agy és a kapcsolatképesség fejlődését. Ez mindkét nemre érvényes. A fiúgyermeknél pedig az, akivel az apa birkózik, ha játékosan küzdenek, akkor az apa a szocializált önérvényesítést tanítja meg gyermekének. Az asszertivitás legjobb tanműhelye az apa–fiú viszonyban tehát a birkózás. Azt üzeni Panksepp: „Birkózzál a gyerekeddel! Sokat birkózzál! Hagyd, hogy küzdjön. De hagyd, hogy a szeretet biztonságában küzdjön, és megtanulja azt, hogy mit jelent tekintettel lenni a másikra!” Tehát nem eldurvulni, hanem megélni, hogy a szeretet hogyan fogja meg az agressziót, és ez neurotransmitter szinten imprintálódik. Ez az a fajta küzdelem, amelyben működnek a szeretet-erők, vagyis azok a neurotransmitterek is, melyek mérséklők és fékezők: a tekintetbe vevő empatikus erők. Miközben működnek a küzdőerők is. Ha tehát azt szeretnénk, hogy gyermekünk önvédelemből ugorjon neki a másiknak, ne pedig impulzív dühből, akkor tanuljon meg szocializáltan küzdeni. Ennek megtanítása az apa dolga. Közismert, hogy amikor a fiúgyerekeket elküldjük küzdősportokat tanulni, bízunk abban, hogy fegyelmet tanulnak, erőt fejlesztenek, szabályhoz kötötten tudnak majd ezáltal küzdeni. Ezt a nevelést viszont jóval előbb el lehet és kell kezdeni, az apa–fiú kapcsolatban. Ha pedig erről már lekéstünk, még mindig megkérhetjük a szülőt, hogy a fiúgyerek hadd járjon már valami küzdősportot tanulni. Azért is, hogy azok az energiák mind szocializáltan, szabályok szerint működjenek, amelyek az impulzuskontroll hiányában fékezetlenül törnének ki.

Meg kell értenünk, hogy hosszú távon és perspektivikusan nekünk az érzelem erőit kell jól megalapozni. Elvégre ez az elsődleges az életben, amit nyújtani tud a gyermeke iránt szeretettel viseltető édesanya, aki a szíve alatt úgy hordja a babát, hogy már van vele érzelmi kapcsolata. Gondoljuk csak el, hogy egy érzelmi együttlét, egy odagondolás a babára már olyan ingerületátvivő anyagokat termel, melyek a szeretet irányába, a szeretet-hormonok irányába mutatnak.

Nos, az egyensúlyelv értelmében ezért azt mondjuk, a ventiláció lenne az a bizonyos első szint, amit rengeteg mozgással, nagyon sok feszültséglevezető formával (például hangok, éneklés, ritmizálás, ritmikus mozgások, tánc) a feszültségek rendszeres lecsapolásával kellene elősegítenünk. Az óvodában is alkalmazhatók a ritmusgyakorlatok, a tánc. Fel van újra fedezve e szempontból is a magyar tánc, a néptánc. Mert mi is van benne? Kurjantás, dobbantás, ritmus, hangkiadás és megfelelő koreográfia, tehát mozgás. Ősi tapasztalat lehet a magyar néptáncban, amely a feszültség okos elvezetésének eme három csatornás módját találta ki, és ez igen jót tesz. Miért ne tanítanánk? De ha már ódzkodunk attól, hogy néptáncot tanítsunk, akkor találjunk ki olyan ritmusgyakorlatokat, ritmushoz kötött hanggyakorlatokat, énekeket, melyekhez lehet mozgást koreografálni stb.

Elaboráció

A második cselekvési szint az elaborációs lehetőségek területe. Mi az elaboráció? Feldolgozás. Gondoljuk el azt a helyzetet, hogy itt ülünk, és telve vagyunk feszültséggel. És akkor valaki bedob egy kis vicces szót, és kitör a hahota, mindnyájan nevetünk. Az egészségpszichológia felfedezte, hogy a hahota, a nevetés fantasztikus feszültségelvezető. Általa olyan „adag” feszültséget tudunk kiüríteni, hogy a maradék már nem betegít meg. Ezért a vicc nagy áldás. Ha a vicchallgatóknak megnézik az agyi elektromos tevékenységét, nyomon követhetik az amigdala feszültségcsökkentő kisüléseit. Ezért nevezik a viccet a szociálpozitív pofozkodás eszközének. Ha kitör a nevetés, megkönnyebbül az idegrendszerünk, tehát a nevetés feszültségelvezető. De még a mosoly is! Elég, ha csak elhúzom mosolyra a szám. Ekman, egy amerikai mimikakutató igazolta, ha 30 másodpercig fönt van az arcodon a mosoly, ha nincsen is még lelki töltés hozzá, elkezdenek izgalomba jönni azok a pályák, idegi automatizmusok, amelyek a vidámság, az öröm állapotát ébresztik fel bennünk. Ha a kedély jó, ez mintegy fölizzítja azokat a belső folyamatokat, amelyek valóban létrehozzák és megerősítik ezt az állapotot.

Mosolyogjunk tehát. Ha pedig nincs mosoly, vegyük fel a derűt, majd megjön a mosoly is. A tökéletesen kivitelezett emócióból tökéletesen átélt lesz. Ez a kutatásnak a kulcsmondata. A „Zorba, a görög” című filmben a mérnök és kópé görög barátja átéli, hogyan temeti el a nagy bányaomlás a mérnök teljes vagyonát. És akkor azt mondta neki ez a nagy kópé: „Uram, táncoljunk! A zene majd csak megjön valahonnan.” Én is csak azt mondhatom: mosolyogjunk! A lélek derűje ebből következően majd magától megszületik.

A pszichológia azt üzeni, hogy segíts magadon. Ne várd, hogy a másik megsegít, mert részvétlen világban élünk. Nagy szerencse viszont, hogy a mosoly és nevetés ragályos. Elmosolyodsz? Én visszamosolygok. Kísérlet bizonyítja, hogy így van. És aki nem mosolyog vissza, ott már problémák vannak. És ha nevetek is, hát nem magamban nevetek, mert az gyanús volna, hanem általában együtt nevetünk egymással. A nevetés, vicc, humor elaboratív csatorna, egyben a lelki megküzdésnek fontos eszköze. Olyan fontos, hogy erre egy egész szórakoztatóipar épül.

Hát akkor ne vonuljunk félre a gyászos lelkünkkel, menjünk inkább baráti társaságba, mondjunk vicceket stb., hogy segítsünk magunkon és egymáson. Gyermekeinknek is lehetne humoros történeteket olvasni, lejátszatni velük, bevonni az örömbe, megkacagtatni őket. Az egészségpszichológiában bizonyított, hogy az immunrendszer egyik legjobb karbantartó ereje a nevetés, hát akkor szolgáljuk ki az immunrendszer kívánalmait! A depresszió immunszupresszióval jár, ez viszont már rég tudott az orvostudományban.

„Dolgozz az erőszak ellen!”, vélik sokan, mert nem tudnak mit tenni vele, vagyis az erővel. És a másik oldalon az egyensúlyelvnek megfelelően azok a természetes fékezőerők vannak, melyek a szocializációban is rendkívül kívánatosak; ezeket a normáink is megfogalmazzák. Nem lesz tehát normasértő az a viselkedés, ahol eléggé izmos az emocionális oldal, tehát a gyerekben megvan a másikra figyelés, az irgalom, a szánalom, a szeretet, az empátia.

Hogyan fejleszthetjük például az empátiát, ha a családjában a gyermek érzelmileg elhanyagolt? A pszichológia igazolta, hogy az empátiás folyamatoknak a mélyén a limbikus-talamikus rendszer (érzelmi agyunk) automatikus mozgásutánzó belső folyamatai rejlenek. Ha megfigyelhetem valaki érzelmi állapotát, akkor ezt belsőleg leképezem, tükrözöm. A frontális agykérgem a ténylegesen kivitelezett mozgásutánzást meggátolja. De egyben értelmezi, hogy most bennem milyen érzelem zajlik. Ha én ezt még tényleges utánzással is felfokozom, akkor ezzel az empátia pályarendszerét elkezdem edzeni. Megállapították, hogy a lelki rendszert is ugyanúgy kell edzeni, mint ahogyan az izmokat, ha azt akarom, hogy szép testem legyen.

Az empátiát a 8–17 hónapos kor közötti anya–gyermek kapcsolati behatások, az interszubjektivitás hozza létre. Ha az nincs, ha az elmaradt, akkor hogyan pótolhatjuk? Hát akkor edzzük! Hogyan? Pontosan ugyanúgy, ahogy egykor kialakult volna, ha megkapta volna a gyerek ezeket a hatásokat. A mozgásutánzás tehát empátiafejlesztő, egyszersmind agyfélteke-tréning. Csinálhatjuk a mozdulatokat tükörképesen vagy oldalazonosan, párban vagy csoportban, csak dolgoztassuk tanítványainkat e téren. Jót tesz a mozgásfejlesztésnek, az íráskészségnek, az írás kifinomításának, de legalapvetőbben az empátiás képességnek. A gyerek ezáltal azokat az idegrendszeri pályákat mozgatja, járatja, dolgoztatja, amelyek képesek ennek a frontolimbikus idegrendszeri kapcsolatnak az aktivációját mozgása hozni.

Belső lelki utak kidolgozása és újrakeretezés

Már csak felsorolásszerűen tudok említést tenni a harmadik és negyedik agressziókezelési szintről, amelyek egyrészt belső lelki utak (erőszakmentességet segítő copingok) kidolgozásában ragadható meg, másrészt megfelelő kommunikációs stílus megtanulásával, valamint a hordozott feszültségnek a megfelelő időben történő elmondatásával–elmondásával képes megszelídíteni az erőszakra hajló személyiség ártalmas feszültségeit. A refraiming (újrakeretezés) lehetővé teszi, hogy az elmondás során új nézőpontok és megközelítések merülhessenek fel, amelyek fordulatszerű „rálátást, megértést” tudnak generálni.

Ventiláció, elaboráció, hatékony copingok kifejlesztése és refraiming, azaz vadonatúj helyzetmegítélő perspektíva felvétele: mindezek ígéretessé és lehetségessé teszik, hogy a „szeretet versus hatalom” poláris feszültségében a „szeretet” térfelére kerüljön a kapcsolati játék, így a gyermek elfogadásával szelídülhessen a vad indulat. Ha pedig a szeretettel áthatott maszkulin erő kerül a durva erőszak helyére, akkor helyreállhat a „kozmikus egyensúly”, az alkalmazkodó élet békéjében megvalósuló egészséges, erőszakmentes identitás, kommunikáció és életvezetés.

Dr. Bagdy Emőke
egyetemi tanár, Károli Gáspár Református Egyetem

(Az előadás elhangzott 2009. február 19-én, a Biztonságos és egészséges iskola című konferencián. Szervezők: Civitas Pedagógiai Szolgáltató Intézet, Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete, Mérei Műhely Egyesület.)