Földes Petra

A diákok erőszakos magatartásának tipológiája

Agresszió egyenrangú felek között

Az egyenrangú felek közötti küzdelem mentálisan érett, egészséges tagokból álló csoportban is megjelenik, lévén a rangsorképzésre való késztetés általános emberi sajátosságunk. A rangsorban elfoglalt helyért folytatott harc akkor folyik normasértő, agresszív eszközökkel, ha az érintetteknek nem áll rendelkezésére megfelelő viselkedéskészlet a küzdelem megvívására. Agresszív, normasértő magatartás a pozíciószerzésre például a másik lejáratása, leégetése. Egyenrangú felek között a hétköznapi konfliktushelyzetek is vezethetnek agresszív megnyilvánulásokhoz: ilyen az elfajuló verekedés (akár másokat is bevonó bandaverekedés), a veszekedés, ordibálás. Megfelelő viselkedéskészlet híján a faragatlan, trágár kommunikáció önmagában is feszültség forrása, és akár verekedés kiváltója is lehet.

A következő idézet mintegy összefoglalja a fentieket, jól példázva az egyenrangúak között kialakuló, vélhetőleg pozícióharc motiválta agresszió dinamikáját: „Elkezdett kurvaanyázni, meg mindenhova elküldött engemet, én meg fölháborodtam, hogy mindjárt megütöm. Már lökdösődés volt, a többiek meg: »Üsd meg! Üsd meg!« Aztán jött a csöngő…”¹

Az egyenrangú felek közötti agressziónál a pedagógiai beavatkozás edukatív jellegű: célja a viselkedésrepertoár bővítése, eszközei pedig a mintaadás, a csoport pozitív normaképző erejének kiaknázása, a megfelelő viselkedések megerősítése.

Agresszió az erősebbel, a hatalommal szemben

Normális, érett személyiséggel normális helyzetben nem fordul elő, hogy egy nála dominánsabb szereplővel szemben agresszívan lépjen fel. Korábban már láttuk, hogy az emberi késztetések között megtalálható az engedelmességre való hajlandóság; a hierarchiában magasabb pozíciót elfoglaló személyekkel szemben ez a természetes magatartás.

A dominanciaviszonyokat az iskolában három fő tényező befolyásolja: a pozícióból származó hierarchia (a tanár domináns a diákkal szemben), az életkori hierarchia (a felsőbb évesek dominanciája a fiatalabbakkal szemben), valamint az adott csoportban kialakult rangsor. Így a dominánsabb személlyel szembeni agresszió megnyilvánulhat a tanárral (iskolai személyzettel) szemben, az idősebb diáktársakkal, illetve a csoport hierarchiájában jobb pozíciójú társakkal szemben. A hatalommal szembeni agresszió kategóriájába tartozik ezeken túl a hatalom elvont formájával: a törvénnyel, házirenddel való sorozatos összeütközés is.

A felnőttel szembeni agresszió

Az értelmezés szempontjából el kell különíteni a felnőttekkel, illetve a dominánsabb társakkal szembeni agressziót. A felnőttel szembeforduló gyermek pszichés fejlődésében konfliktuózus a hatalommal való viszony. Az állandóan feleselő, provokáló, tanárokba belekötő gyermek a permanens lázadás állapotában, úgynevezett autoritáskrízisben van. Képtelen a hatalmat elfogadni, ezért folyamatosan ütközik vele, ám az ütközés nyomán elszenvedett vereség következtében újra és újra le akarja rombolni a hatalmat, ezért újra és újra ütköznie kell, ami fenntartja provokatív, lázadó magatartását. A kezelhetetlen, befolyásolhatatlan fiatalnak tehát segítségre lenne szüksége (ahhoz, hogy a kívülről el nem fogadott kontroll helyett belső fékeket tudjon kialakítani), ám éppen lázadása következtében lehetetlen neki segíteni, ő pedig képtelen elfogadni a segítséget.

Az autoritáskrízisben lévő gyermek számára a stabil, kikezdhetetlen keretek, a stabil, kikezdhetetlen felnőttek, a személyét elfogadó, ám agresszióját elítélő kortárscsoport jelenti a biztonságot és a fejlődés lehetőségét. A magatartása nyomán manifesztálódó konfliktusokat a közösségi konfliktuskezelés eszközeivel megoldva, normakövető magatartása kialakítható, megerősíthető. Ugyanez érvényes az írott szabályokkal folyamatos összeütközésbe kerülő fiatalokra, akik ezzel a magatartásukkal szimbolikus módon ugyanúgy a hatalom elleni lázadást fejezik ki.

A dominánsabb társakkal szembeni agresszió

Más a helyzet a dominánsabb társaikkal szembeforduló fiatalok esetén. Itt egyfajta inverz kapcsolatkeresés valósul meg a nagyobbak, erősebbek irányába. Az agresszív gesztus egészen biztosan felkelti a domináns társ figyelmét. Bár az agresszor gyengébb, tehát vesztesen fog kikerülni a szituációból, mégis megélheti, hogy kapcsolatba került a nála dominánsabb szereplőkkel. Az ilyen viselkedésnek a gyermek magányosságára, kapcsolatkeresésére kell felhívnia a pedagógus figyelmét. A beavatkozás útja az érintett gyermek önbecsülésének erősítése, asszertivitásának fejlesztése, a csoport tudatos építése, illetve a keletkezett konfliktusoknak a közösség bekapcsolásával történő megoldása.

Agresszió a gyengébbel szemben

A gyengébbel szembeni agressziót olyan erős társadalmi tabu övezi, hogy direkt, nyílt megnyilvánulása ritka az emberi közösségekben, és már a gyermeki közösségekben is. Rejtett formában azonban – és ezt támasztják alá a legújabb hazai és nemzetközi kutatási adatok is – igen elterjedt jelenségről van szó.

A gyengébbel szembeni agresszió egyik formája a piszkálás, gúnyolódás, csúfolódás. Ezt nemcsak azért nevezhetjük az agresszió rejtett formájának, mert kevésbé látványos, mint a tettlegesség, hanem elsősorban azért, mert az agresszió ténye maga az elkövető számára is rejtett marad. Ilyenkor, ahogyan korábban láttuk, az elkövető nem ismeri fel cselekedetének ártó következményeit. Célja önmaga szórakoztatása.

A pedagógus feladata, hogy az elkövetőt belátáshoz, az áldozatot pedig megbocsátáshoz segítse (ha ez a feloldás elmarad, az áldozat benne ragadhat a bántalmazott szerepben). Amint az elkövető tisztába kerül azzal, hogy csúfolódó aktivitása valójában agresszió, vagy felhagy ezzel a tevékenységgel – mert a gyengébbet a fent említett társadalmi tabu szerint nem bántjuk –, vagy a továbbiakban titokban folytatja, és ekkor már a csúfolódás, gúnyolódás is tényleges agressziónak minősül. Itt érkezünk el a gyengébbekkel szembeni folytatólagos rejtett agresszió, a bullying jelenségéhez.

A bullying vagy zaklatás

A bullying szándékosan, tudatosan, konkrét ok nélkül, ismétlődően elkövetett, az erősebb(ek)től a gyengébb(ek) felé irányuló agresszió. Felismerésében és kezelésében különös nehézséget jelent, hogy – éppen az ilyen típusú megnyilvánulások komoly társadalmi tiltása miatt – hosszú ideig, akár örökre titokban marad. A zaklatókat a társadalmi tabu megsértése, az áldozatot a szégyen, a szemlélőket a félelem készteti hallgatásra.

A zaklatásos szituáció – a titok mellett – azért is képes időben hosszú távon fennmaradni, mert sajátos módon kielégíti a résztvevők kapcsolatigényét: sajátos kötődést eredményez a zaklató és a zaklatott között. A zaklató a magatartása által okozott morális problémát az áldozat hibáztatásával és a tettek bagatellizálásával (csak játszunk, ő is élvezi stb.) oldja fel. Mindkét értelmezés a kognitív disszonancia redukciót célozza, és a zaklatásos szituáció fennmaradását eredményezi. Az áldozat hibáztatása indokolttá teszi a további bántást, a játék mögé bújás pedig megnyugtatja a lelkiismeretet, és alkalmas a következmények elkerülésére.

A zaklatásos esetek nyilvánosságra kerülése után a történetről korábban mit sem sejtő felnőtteknek is meg kell küzdeniük a kognitív disszonancia redukcióval (felelős vagyok azért, ami történt, felelős vagyok, hogy nem tudtam róla), így ők is szívesen elfogadják a számukra felkínált „csak játszottunk” értelmezést, ami ellen az áldozat sem tiltakozik (ha bevallaná, hogy bántották, az nagyobb szégyen lenne).

Elmondhatjuk tehát, hogy a bullying jelenségét éppen a gyengébbel szembeni agresszió erős tiltása tartja életben azzal, hogy a tabu megsértése nyomán támadt kognitív disszonancia feloldása a szereplőket kerülőútra – titokképzés, bagatellizálás – kényszeríti, lehetetlenné téve a szembenézést és a történtek feldolgozását.

A bullying jelenségével kapcsolatos pedagógiai teendők sorában kiemelt jelentőségű a tudatos csapatépítéssel elérhető megelőzés, mivel a bullying megelőzésében és megállításában döntő szerepe van a csoport zaklatás által nem érintett részének. Ahol a csoport kiáll a saját normáiért, és az első zaklatásos esetben közbelép, képes elejét venni a bullying kialakulásának. Amennyiben mégis megtörténik a zaklatás, az események feldolgozása során elengedhetetlen, hogy az elkövetőket hozzásegítsük a valódi belátáshoz, és ezzel együtt az áldozatot a megbocsátáshoz. Szükséges a felek közötti őszinte bocsánatkérés, megbékélés és jóvátétel.

Ha viszont mindez elmarad, és pusztán annyi történik, hogy a társadalmi tabu védelmében példásan megbüntetjük az elkövetőket, azzal tovább fokozhatjuk az áldozat elleni haragot („Ez is miatta van!”), és elültetjük a további bántalmazás lehetőségét. Valamint, ha az áldozat nem kap lehetőséget a megbocsátásra, félelme tovább dolgozik benne, és szorongása révén továbbra is a csoport „áldozatnak választható” tagja marad, sőt ez a szerep akár egy életen át elkísérheti.

—

A fenti tipológia azt mutatja, hogy az iskolai agresszió jelenségvilága pedagógiai szempontból osztályozható. A különböző jelenségek más és más intrapszichés, illetve társas folyamatokat jeleznek. A dominanciaviszonyok alapján való osztályozás megkönnyíti a jelenségek értelmezését és a helyes beavatkozás megtalálását.

—

Jegyzet