Oktatási víziók kultúraváltás idején – részletek egy kerekasztal-beszélgetésből

A szöveg a pedagógussztrájk napján (2022. január 31.) jelent meg az Új Pedagógiai Szemle 2021/11-12. számában. A beszélgetés résztvevői: Lannert Judit, Knausz Imre, Szekszárdi Júlia és Tarné Éder Marianna, vezetője Földes Petra.

A beszélgetés eredetileg a 2021-es Digitális Tér online konferencián, az OFOE által szervezett szekcióban hangzott el. Az online beszélgetést Antaliné Miss Lilla vezette. Az ÚPSz már ekkor tervezte a beszélgetés megjelentetését, ám a konferenciát szervező Tempus Közalapítvány arról tájékoztatott, hogy a Zoom felvétel eltűnt a Felhőből, és így a megjelenése lehetetlenné vált. Ezért újraszerveztük a társaságot, hogy együtt újraalkossuk az oktatási víziókhoz kapcsolódó gondolatokat.

RÉSZLETEK

„…így valóban elvész a gyerek motivációja, és csak olyan szinten fogja érdekelni a dolog,

hogy akar-e ő ebből felelni vagy nem akar”

(Tarné Éder Marianna)

Lannert Judit: Nemcsak a szülők, a pedagógusok teljesítményhez való viszonya is ellentmondásos. Sokszor megtörténik, hogy a tanárok rögtön kiszemelik azt a pár gyereket, akivel könnyű lesz aranyérmet hozni – merthogy azt várja el az igazgató, azt várja el a miniszter… Őket aztán komolyan terhelik, a többiekkel kevésbé törődnek. A pedagógus részéről ez teljesen érthető, nem is lehet elvárni, hogy ilyen elvárások mellett másképp viselkedjen. Ahhoz a célfüggvényt kell megváltoztatni, hiszen mindaddig, amíg az excellence az elvárás, nem lepődhetünk meg ezen. Ha a célfüggvény az együttműködés lenne, akkor több tanár részéről meg tudnának jelenni más motivációk.

Azért nagyon nehéz ez, mert mindeközben a társadalmak kettészakadása, az identitásháborúk és mindennek a média általi felerősítése világjelenség, és ez egy háborús narratívába szorít minket, ami automatikusan előhívja a versengő gondolkodást. Ebben a narratívában pedig teljesen hiábavaló együttműködésről beszélni, miközben meggyőződésem, hogy az égető problémáinkra csak az hozhatja meg a megoldást. Ezért legelőször is azt a nyelvet kellene megváltoztatni, ahogyan a problémáinkat interpretáljuk, ki kell szabadítani a diskurzust ebből a háborús retorikából.

Knausz Imre: Szerintem fontos a tárgyi tudás, csak azt gondolom, hogy amit az iskolában csinálunk műveltségközvetítés címén, az nem vezet műveltséghez. Vegyük észre, hogy a gyerekek nem tudják azt, ami a tantervekben van, és a felnőttek még kevésbé tudják, mert már régen volt az iskola. Szerintem ha valaki a német egység létrehozásában járatos, az egy nagy érték, és egy csomó mindent segít jobban megérteni a mai politikából is, de ehhez nem visz közel az, hogy 13 évesen megtanítjuk neki a német egység vázlatát. Az visz közel, hogy az érdeklődést felkeltjük. Ha a tenger élővilágáról és a keresztes háborúkról tartunk izgalmas órákat, az sokkal közelebb visz a műveltséghez, mint ha egy tankönyv fejezetein végigmegyünk.

Tarné Éder Marianna: Teljesen egyetértek veletek, de közben megvédeném a pedagógusokat. Nagyon jó vízió, amit Imre felvetett, valóban úgy kellene történni a dolognak, hogy beszél a tanár az óceánról, és felkelti a gyerekek érdeklődését. De nem tudom hibáztatni a pedagógusokat, akik elmennek abba az irányba, hogy „nyisd ki a könyvet, és a következő órára ezt kell megtanulni”. Tény, hogy így valóban elvész a gyerek motivációja, és csak olyan szinten fogja érdekelni a dolog, hogy akar-e ő ebből felelni vagy nem akar. Csakhogy az igazi motiváló módszerekkel sokkal gyakorlatlanabbak vagyunk, ráadásul sokkal nehezebben tudjuk igazolni azt, hogy valamit tanítottunk vagy hogy valamit tanult a gyerek. És sajnos a kimeneti követelmények is ezt erősítik. Amikor a gyerek el akar menni egy nyolcosztályos gimnáziumba, a felvételi szempontjából az, hogy én projekteket csinálok évi kétszer, csak játszogatás. Ott neki a felvételin nem arról kell számot adnia, amit az együttműködés során, például a közös fogalmazásírás közben tapasztalt, hanem ott neki kőkeményen individiuálisan helyt kell állnia, hogyha be akar kerülni egy nyolcosztályos gimnáziumba. Ami részben magyarázat arra, hogy miért nem csinálnak a tanárok például tantárgyakon átívelő projekteket.

Lannert Judit: Ha konkrétan oktatási víziókról beszélünk, muszáj azzal kezdenem, hogy a kormánynak, az országnak nincs víziója az oktatásról – ettől azért mi a saját víziónkról beszélhetünk. Látni kell, hogy itt most tűzoltás zajlik, miközben a vízióhoz nyugalom kellene. Nem beszélve arról, hogy azt az oktatáspolitikának kellene kitalálnia. Ehelyett az zajlik, hogy naponta nézik a Krétát, hol hiányzik épp egy fizikatanár. Ez a működés nem ad teret semmilyen víziónak. És sajnos az adatok is olyanok, hogy azokból nem lehet kiolvasni, hogy pontosan mi is van a rendszerben. Nincs valódi oktatáskutatás, az elérhető adatok esetlegesek, ezért bizonytalanul és nagyon sokféleképpen interpretálhatóak. Hiányoznak a mélységi kvalitatív vizsgálatok és az egy-egy problémát feltáró célzott kutatások.

A második az oktatás alapja, a pedagógus. Nem azt állítom, hogy a pedagógusokért van az oktatás, természetesen az a cél, hogy a gyerekeknek legyen jó, de a gyereknek nem jó, ha nincsenek felkészült, kipihent, kreatív, vidám pedagógusok (direkt mondtam a szokásostól eltérő jelzőket). A jó oktatásnak ez az alapja. A pedagógus-életpályamodell úgy, ahogy van, nem működik, az egészet újra kell gondolni, és el kell laposítani a bérgörbét, mégpedig úgy, hogy meg kell emelni a bemeneti ponton, és ezzel behúzni a pályára a legjobbakat. Ez persze magával hozza a következő nagyon fontos feladatot, mert ahhoz, hogy fenntartható legyen a béremelés, hozzá kellene nyúlni a struktúrához is, és iskolahálózatokban kellene gondolkodni, méghozzá a helyi közösségek involválásával.

Knausz Imre: Nagyon nehéz víziókról beszélni akkor, amikor megállapítjuk, hogy komoly ellenérdekeltségek vannak azzal kapcsolatban, amiről itt most beszélünk. Én már egy korábbi vita kapcsán megkaptam azt a kritikát, hogy összeesküvéselméleteket gyártok, amikor azt mondtam, hogy van, akinek a jelenlegi helyzet jó, mert tényleg azt gondolom, hogy érdekek tartják fönn a rendszert.

Nagyon fontos eleme az én víziómnak is a pedagógusok kérdése. Judit gondolatához, hogy nem egyszerűen mennyiségi, hanem minőségi pedagógushiány is van, annyit tennék hozzá, hogy nem elég általában arról beszélni, hogy felkészült és vidám pedagógusokra van szükség, hanem látni kell, hogy olyan feladatokat fogalmazunk meg most ebben a beszélgetésben is a pedagógusok számára, ami másképpen egészen egyszerűen nem megy. Ezért annak egy komoly nemzeti célnak kellene lenni, hogy a legjobb embereket vonzzuk be a pedagógus pályára. Egyelőre nagyon távol állunk ettől. Mert amikor azt mondjuk, hogy vannak pedagógusok, akik csak annyit tesznek, hogy „húzd alá és tanuld meg”, azt látni kell emögött, hogy nagyon sok pedagógus egyszerűen ennyit tud.

Szekszárdi Júlia: Az én vízióm középpontjában az áll, hogy tudomásul kell venni a kultúraváltás olykor beláthatatlan következményeit. Ez – többek között – azt jelenti, hogy tudni kell, mik azok a múltbéli tudások, amik a jelen és a jövő számára megőrzendők, illetve hogy milyen tartalmakat, szempontokat, szabályokat kellene többé-kevésbé elfelejteni, mert ezek nem segítik, hanem egyenesen gátolják a jövőre való felkészítést, felkészülést. Ebben a kérdésben az idősebb generáció, annak a legiskolázottabb tagjai is bizonytalanok, hiszen senki sem tudhatja biztosan, hogy milyen elvárások, problémák, jelenségek lesznek érvényesek akár a közeljövőben is. A rugalmasságnak és az állandóságnak olyan egyensúlyára lenne szükség, aminek megvalósulása teljesen utópisztikusnak tűnik egy olyan közegben, ahol a legtöbben csak az egyik vagy csak a másik nézőpontot hajlandóak észrevenni és magukévá tenni. Itt ismét emlékeztetek az együttműködés és ezzel együtt a hatékony kommunikáció alapvető jelentőségére. Enélkül még víziót sem lehet alkotni.

Tarné Éder Marianna: Az én oktatási vízióm húsz éve megvan már, és nem nagyon jutottunk közelebb a megvalósításához, úgyhogy akár szkeptikus is lehetek – de a saját életemet igyekszem eszerint élni. A vízióim egyike az önvezérelt tanulásra épülő iskola, ami valahol pont azt fejezi ki, amiről itt is sokat beszéltünk. Egy másik a szociális és emocionális tanulás, hogy a gyerekek elfogadják egymást, és tudjanak együtt dolgozni, szintén olyasmi, amiről ma is volt szó. A harmadik pedig az inklúzió, de nem az az integráció, ahogyan ez most a legtöbb iskolában kinéz, hanem hogy be tudjunk fogadni néhány olyan gyereket az osztályba, akinek egészen speciális igényei vannak, és ehhez legyen segítségünk. Hogy így az érintett gyerek az osztályban jó helyen legyen, és ne egy probléma legyen. Ezekhez a víziókhoz hozzátartozik, hogy legyenek olyan módszereink, amik ezeket elősegítik. Legyen olyan pedagógusképzés, ami felkészít erre.

A teljes beszélgetés elolvasható itt .

Az ÚPSz 2021/11-12. száma pedig innen tölthető le.