Hanczár Gergely

A Zöldkönyv-rejtély

A napokban olvastam újra Mesterházinak a Prométheusz-rejtélyét. A könyv alaptémája, hogy mi lett Prométheusszal. A sztorit mindenki ismeri odáig – és nem is nagyon van tovább a mitológiában sem –, hogy lehozta a tüzet nekünk embereknek, majd emiatt kikötözik, és a humán májjal végez ornitológiai longitudinális dietetikai vizsgálatot a megszabadításáig. No de mi lett utána vele?

Prométheusznak minden más istennel ellentétben nincs utóélete. Egy igazi isten egyetlen szentélyecske nélkül. Miközben Hellász-szerte nevenincs, fénykorukban is lényegtelen félistenkéknek hatalmas templomokat építettek, ezerszám áldoztak embert és állatot és mindenféle átmeneti lényt, eközben Prométheusz nyomtalanul eltűnik, egy véka búzát sem áldoz neki senki, még egy ócska rabszolgát sem, mondjuk egy paidagogoszt. A rejtély lényege, hogy a nagy sztori után senki sem törődik többé Prométheusszal. Vajon miért?

Valami Prométheuszhoz hasonló van a Zöldkönyvvel is, nyomtalanul eltűnt, és nem áldoz neki senki semmit. Mindeközben teljesen jelentéktelen félisteneknek építenek szentélyeket. Itt kilométerhosszú felsorolás következhetne multimédiákkal, sulinettel, kompetenciaméréssel, egyebekkel. Ahogy Csapó Benő fogalmaz: a sebességváltó üresben van.

Mindazonáltal az analógia kissé sántít, ahogy az analógiák szokták. Eleve a Zöldkönyvből hiányzik a tűz. Ez elvégre nem feltétlen baj, de azért mégiscsak sokat mond. Másodszor, hiányzik a párhuzam egyik fontos vonala. Elvártam volna a pedagógiai közvéleménytől, ha létezne (tanárok, tanárjelöltek, politikusok, közszereplők, szülők, szülőjelöltek, volt diákok, jelenlegi diákok, szakújságírók, oktatáselmélészek, illetve akiknek még fontos az oktatás ügye), hogy naponta tépje a máját ennek a tanulmánynak. Lehet vele nem egyetérteni, egyetérteni. Véleményt kellene mondani róla fejezetenként, bekezdésenként, összességében. A pedagógus, aki gerince kellene, hogy legyen a szakmai közvéleménynek, hallgat. Betanított szellemi segédmunkásnak kezelték, és annak is képezték, aszerint is válogatták, aszerint is motiválták, aszerint is fizetik, úgy is bántak vele évtizedeken keresztül, sőt még most is. Hát most úgy is viselkedik. Az OKM meg hallgat, mint a sír. Már előre félek, mi lesz az a félmondat a háromszáz oldalból, amit megértenek és meglovagolnak.

Érdemi vitának, továbbgondolásnak halvány nyomocskáit találni csak. Egy Stafétatáborban a MPT talán megvitatott valamit (az internetre még fel nem tették), az OKNT az üléseinek a jegyzőkönyveiben időnként hivatkozgat rá. De vajon mekkora tényleges tartalommal? Még az OKM oldalán is találtam olyan hivatkozást, ami alapján nyilvánvaló, hogy aki írta, biztosan nem olvasta a Zöldkönyvet.

Talán bársonyajtók mögött éjszakába nyúló, hol Virág-elvtársas kimerült-gyomorbajos, hol ordítozós, késhegyre menő Szegizbajev–Tanabaj viták zajlanak azóta is. Például, hogy a tanár személyisége fontos része-e az oktatásnak, vagy tényleg a tananyag-e a fontos. De lehet, hogy senki sem vitatkozik róla, senki sem gondolja tovább. Ahogy a nevelésügyi fantasztikus hetedik kongresszusunkról sem vitatkozik senki. Miért is vitatkozna. És ki?

Egyáltalán jó lenne tudni, hogy hányan olvasták vagy legalább futották át. Egyébként egy nagyon alacsony szám sem baj önmagában. Gondoljunk Kepler vagy Darwin munkáira, melyek olvashatatlanok, és ezért szinte senki nem is olvasta őket. Kepler életének főművét (ami röviden összefoglalva arról szól, hogy mégsem a Nap kering a Föld körül, hanem pont fordítva) háromszor adták ki. Összesen párezer példányban készült el, utoljára valamikor 1800-ban adták ki valahol Németországban. De mi van a Zöldkönyvvel? Nem olvashatatlan. Egyhuzamban olvasni mondjuk tömény, meg kissé unalmas, de nem olvashatatlan. Vagy legalábbis nem az egész olvashatatlan.

Hogy a Zöldkönyv szakmailag milyen? Az általam vizsgált szempontok szerint teljesen mindegy, hogy milyen. Egyébként végül is nem rossz. Nem egyenszilárdságú, de nem is rossz. Legalábbis a benne szereplő közhelyesen nyilvánvaló állítások döntően igazak. Ahogy ez közhelyekkel lenni szokott. A szerzők közül, aki sosem látott iskolát belülről, az sem mond túl sok butaságot.

Igaz például az is, hogy a tanár személye, ad abszurdum „személyisége” fontos. Ennél persze ezerszer szebben van megírva. Tudományos-szakmaiul, tele nagyszerű trendszavakkal. De a tartalom egy része olyan, amit az ókori Egyiptomban már kevesen vitattak volna. Vagy hát az ógörög iskolamodellben ez már javában nem lett volna újdonság. Azóta is kevesen vitatkoznának vele olyanok, akik jártak már iskolába vagy iskolában. Persze a tervgazdálkodás alatt kicsit feledésbe merültek ezek a dolgok, és most megint újak. Természetesen van benne vadonatújdonság is, amit korábbi korok nem tapasztalhattak. Például a teljes iskoláztatottság kérdése körüli problémák. Tényleg új gondolatok. De nem sok. Mondjuk, nem is kéne sok.

Ezenkívül számos olyan megfigyelés van még, mely az adott szakterületen dolgozók számára közhely, de talán mégiscsak jó így összefoglalva. A Zöldkönyvben megtudjuk az oktatásunkról, hogy pontosan melyik az az ezer seb, ahonnan vérzik.

• Hogy például oktatásunk szegregációs hatékonysága alig marad el a Taigetosz-tól. Eddig is tudtuk, hogy amilyennek elkönyvelnek egy gyereket a tanárok első osztályban, és amilyennek a gyerek is elkönyveli magát ez alapján, az megmarad nyolc évig legalább, de gyakran azután is. Hogy tenni kéne valamit, eddig is tudtuk. Hogy szemléletváltás kéne, azt is tudtuk.
• Tudtuk azt is, hogy a pályakezdők ritka esetben engedhetik meg maguknak, hogy a pedagóguspályát válasszák. A tanulmány nem emeli így ki, de mindannyian tudjuk, hogy Budapesten, albérletben, egyedülállóként tanári fizetésből indulni és családot vállalni gyakorlatilag lehetetlen. És később sem tud a tanárpályára csatlakozni, aki nem azzal kezdi, mert az ilyen kihagyást kegyetlenül bünteti a közalkalmazotti bértábla.
• Tudtuk azt is, hogy a tanárképzés minősége botrányos. Végeláthatatlanul lehet sorolni azokat a szavakat, szóösszetételeket, amelyek nem hangzottak el több tanári diplomám megszerzése során, sem neveléstudományi doktori képzésben nem hallottam: napló, utolsó pad, alkoholista szülő, problémás gyerek, hiperaktív, introvertált, osztályozás, értékelés, szülői értekezlet, fogadóóra, családlátogatás, nevelési tanácsadó, kommunikáció a szülővel, rendzavarás, önismeret, gyámügy, hátrányos helyzet, agresszió, tanulási nehézség, satöbbi. Tény, hogy pont az én hajdani egyetememen van ebben jelentős előrelépés, de még mindig bátran merem állítani, hogy a tényleges tanári munkára való felkészítés gyerekcipőben jár. Például döntő többségben olyanok képeznek tanárokat, akik iskolát utoljára padban ülve láttak, és igen gyakran még pedagógiai képzettségük sincs. Mindeközben akarva akaratlanul mintaként fognak működni a tanárjelöltek későbbi munkája során. Az én generációm az egyetemekről magas szintű tantárgyi, és szinte nulla egyéb tudással már kikerült. És egy része most is dolgozik iskolákban.
• Tudjuk azt is, hogy abszurdum, hogy a közoktatás gyengébb szereplőit irányítjuk szakiskolákba, miközben egy jó asztalosnak, egy jó szakácsnak vagy egy jó kőművesnek semmivel sem kéne gyengébben szerepelnie a közoktatásunkban, nem alacsonyabb rendű ember, és nem is keres kevesebbet sokunknál. Pláne a pedagógusoknál.
• Azt is tudtuk, és még nagyobb abszurdum, hogy a tanárképzésben messze felül vannak reprezentálva a felsőoktatást csak társadalmi nyomásra vállalók. Tényleges elhivatottság vagy minimális rátermettség nélkül lesznek sokan tanári diplomások, és később hatalmas sebet ejtenek életük munkásságával a hazai közoktatás beteg testén.

Bizonyára még ki-ki hozzá tudna tenni párat. Én is. Engem például zavar, hogy nincs válasz arra a kérdésre, és szemlátomást nem is nagyon keressük, hogy mi végre az iskola. Filozófiainak tűnő kérdés, no de eredményességet mérni vagy összehasonlítani, jutalmazni, büntetni, stratégiai tervet készíteni vagy módosítani konkrét, elfogadott és operacionalizálható célkitűzés nélkül abszurdum. Vannak mindenféle méréseink már, de számomra kevéssé legitimek. Például nem derül ki belőlük, hogy a diák képes-e szeretetet adni és elfogadni. Ennél pedig mi lehet fontosabb? Az sem tiszta, hogy meddig tart az iskola feladatköre, vagy hogy meddig kéne tartania.

Vannak még benne néha filozófiai, néha egészen konkrét megoldási javaslatok is minden fejezet végén. Javarészt logikusak, értelmesek. Vannak például szemléletváltást sürgető javaslatok. Ezek azok, amelyekkel nem nagyon lehet mit kezdeni. Gyakran szoktuk mondani, hogy „Dehiszen ez csak (!) szemléletváltás kérdése!”. Miközben felsorolhatatlan mennyiségű dolgot lehetne a világban „csak” egyszerű szemléletváltással megoldani. Csakhogy a szemléletváltás a világ egyik legdrágább és leglassabban beszerezhető árucikke. Éppen ezért minden olyan javaslat, ami „csak” szemléletváltást sürget, az számomra kevéssé hiteles. Ahhoz is „csak” szemléletváltás kéne, hogy a tapasztalt vagy változtatni kívánó pedagógusok valamilyen módon érdemben részt vehessenek az oktatásirányításban.

Szívesen elolvastam volna „A minisztérium válasza a Zöldkönyvre” című tanulmányt, vagy akár egy ,,Ein Blick auf den anonymen Rückblick” stílusú, nem egyetértő művet is. Sehol semmi érdemi. Mindenütt annyit lehet olvasni, hogy ,,hát igen-igen, ezek valóban nagyon égető problémák”. No de lépni nem lép senki. Az OKM oldalán még a törvénytervezetek között sem találni semmit, ami kapcsolatba hozható lenne a Zöldkönyvvel. Azt tudnám, hogy mi az égnek rendelték meg.

Talán már előtte is tudták, ami benne van? Mondjuk tudhatták volna, az tény. De már előre tudták, hogy nem fognak foglalkozni vele? Pláne a görög hasonlat miatt különösen bosszant, hogy ez a Zöldkönyv is úgy születik meg, ahogy. Hol volt a társadalmi (!) vita, ami megelőzte? Állítólag volt az interneten valahol az OKA oldalán. De hát elég kezdetleges kommunikációval történt mindez. Én például az egész munkáról utólag értesültem, pedig eléggé figyelem a hazai közoktatás mindenféle reformjával foglalkozó munkákat, és 2008 tavaszáig még a tanárképzésben, hazánk egyik legnagyobb egyetemén dolgoztam. Ha én nem tudtam róla, akkor még nagyon-nagyon sokan nem tudtak róla. Mi alapján választották ki a szakértőket? Hová tették fel a tanulmányokat, ahol érdemben hozzá lehetett volna szólni mielőtt kinyomtatják és hagyják megkövesedni? Bizonyára fent volt az OKA oldalán, de hát az megfelelő kommunikáció nélkül mit sem ér. Mely tanulmányok nem kerültek bele? Mely civilszervezeteket kérték fel arra, hogy tapasztalataikat osszák meg? Biztos megtalálom egy jegyzőkönyvben valahol, de tapasztalatból tudom, hogy a felkérés korántsem lehetett teljes körű.

Az egészről az jut eszembe, ahogyan a galaxis útikalauzban a nagy hiperűr-autópályát építik, és ezért le kell törölni egy jobbára ártalmatlan bolygót az útból. Valamelyik távoli galaxisban ott volt, hogy nemsokára eltörlik. Hát a kommunikáció, az nem volt túl jó. Egyébként ez lehet, hogy nem csak az OKA hibája. Bizonyára több pedagógiai folyóiratban is írtak róla, hogy min dolgoznak. Csakhogy azokat sokan nem olvassuk. És nem véletlenül nem olvassuk ezeket a folyóiratokat. Nehéz helyzet. Nincs jól szervezett vagy legalább megszólítható pedagógiai gondolkodó közélet. Pláne olyan nincs, amelyiknek gyakorlati iskolai relevanciája lenne. Ezért van a pedagógiai közéletben ez a nagy kettősség. Vannak az elmélészek meg a gyakorlászok, akik nem is nagyon értik egymást, és nem is nagyon beszélnek egymással. És ami miatt Prométheuszhoz hasonlítom a Zöldkönyvet, az éppen az, hogy most a pedagógia elmélészei olyat alkottak, aminek talán volna tényleges relevanciája még a krétaporos kezű pedagógus gyakorlászok számára is. Csakhogy ez még mindig kevés, mert az OKM számára úgy tűnik az egész iskolaügy, úgy ahogy van, tökmindegy.

,,A kötet tanulmányait az Oktatás és Gyermekesély Kerekasztal megvitatta, és azokat többségi szavazással elfogadta.” Csakhogy ez még kevés. Rajtuk kívül ebben az országban még nagyon sokan lettek volna, akik érdemben hozzá tudtak volna ehhez a munkához tenni, vagy akár ki lehetett volna kérni a véleményüket. Akár ingyen is. Engem ez nagyon zavar. Jól jellemzi az egész pedagógiai ún. elitet.

Közhely, hogy ahogy az étterem-tulajdonos beszél a főszakáccsal, ugyanúgy beszél a főszakács a pincérekkel, és persze ugyanúgy bánik a pincér a végén vendégekkel. Hát, ahogy bánnak a neveléselmélész ,,nagyok” a neveléselmélész ,,kicsikkel”, ugyanúgy bánnak a sor végén a pedagógusok a gyerekekkel. Az egyszerű pedagógus a sor végén nem véletlenül mondja, hogy ,,Kuss legyen! Én vagyok, aki tudom, hogy mi a tananyag! Te meg fogd be! Vagy fogadd be! Nekem mindegy! Vitatkozni akarsz? Szemtelen rohadt kölke!”. Ez ilyen végtelenül egyszerű.

A könyvnek tartalmilag biztosan jót tett volna, ha nem így születik. De az igazán nagy baj nem is ez. Néhány gondolkodó jegyzete helyett születhetett volna egy széles körű társadalmi támogatással bíró, változást sürgető tanulmány. Akár olyan, amiért a pedagógusok hajlandók lennének sztrájkolni vagy tenni valamit. A „tenni” az igen nagy szó, kevesen értik. Így meg belezuhant a Zöldkönyv a nagy légüres térbe. Ahol még a hang sem terjed. Korunk nagynevű pedagógiai szakértői leadták az anyagot. Mi meg megtanulhatjuk, ha akarjuk. Miközben a Zöldkönyv arról is szól, hogy nem nagyon van értelme csak úgy leadni az anyagot. Ettől nem hiteles. Persze kicsit igazságtalan vagyok, mert a programban is benne van, hogy az OKA (p12) „minél szélesebb körű megvitatását kezdeményezi”, csakhogy ezt én nem láttam megvalósulni.

Egy ismerősöm, aki nagynevű szoftveres cég vezető fejlesztője (korábban az MTA alkalmazottja) tette közzé az alábbi hirdetést: ,,Felajánlom egy évi jövedelmemet, egy a tudomány fejlődését gátló és hátráltató intézmény, az MTA megszüntetésére.” Egyébként egészen jelentős összegről van szó, csak nem tudom, hogy hogyan fogjak hozzá.

Ahogy a Zöldkönyv kialakult, abban tükröződik az akadémiai ,,vitakultúra”. Ez akadémiai körökben, hazánkban így szokás. Tavasszal voltam az Akadémiánkon egy egynapos konferencián, ahol a programba is bele volt nyomtatva, hogy a nap végén ,,Vita 15:40-től 15:50-ig, vitaindító: XY”. A tizenkét perces expozé után nem alakult ki érdemi párbeszéd, sem vita. De ez rajtam kívül senkit sem zavart. Hiszen ez akadémiai körökben, úgy látszik, így szokás.

Örömteli, hogy a Zöldkönyv már nem reformban gondolkodik. Ez a mostani oktatási reform egészen biztosan legalább száz éve tart, de harminc biztos. Sajnos nem jegyezte fel még a történelem, hogy hogyan kezdődött. Kellene egy kiadós defenesztráció most már nyitánynak.

Valamikor az 1800-as évek végén kezdtek el írni egyre többen arról a Magyar Paedagogia hasábjain, hogy nem jó a tananyagközpontú oktatás. És most, íme, a Zöldkönyvben ez megint megtalálható. És minden bizonnyal száz év múlva is le lehet írni majd az akkori államreform.hu oldalra, hogy nem jó a tananyagközpontú oktatás. Alighanem, ha küld-fény-post-köbüki formában megkapnánk a 2100-as magy-ped folyóirat aktuális számát, abban sem lenne nagyon más.

Jól jellemzi egyébként az államreform.hu-t, hogy nincs fenn a Zöldkönyv, és ha fenn lenne, sem lehet kommentelni. Ez egy cárista ország. Még amikor reformról van szó, még akkor is. Nohát ez a cárista ország megrendelt néhány tanulmányt, hogy milyen az egészségügy, milyen az oktatásügy, meg hogy hogyan kéne felzárkóznunk. És mi történt? Semmi.

A tüzet majdnem százezer éve használták már elődeink, amikor Prométheusz a trójai háború környékén (kb. 3200 éve), ellopta állítólag. Talán a Zöldkönyvvel is ez a baj. Olyan, mintha 96800 év késében lenne. Ez egyébként nem az ő hibája. Elképzelek egy párbeszédet 3200 évvel ezelőttre. Trójában vagyunk. Két halmozottan hátrányos helyzetű városszéli senki az árnyékban könyökölve bámulja a máglyát, amin majd feláldozzák őket valami számukra ismeretlen és érdektelen istennek, és makkot ropogtatnak.

Van pár dolog, amivel nem értek egyet, de ez a könyv lényegén nem változtat. Én például nem értek egyet azzal, hogy felülről találják ki egy iskola értékelését, és arra építsék a tanárok motivációit. De az állítások jelentős részével csak egyetérteni lehet. Háromezer éve is csak egyetérteni lehetett vele.

Jó lenne tudni, hogy hol van az a szellemi műhely, ahol a nagy oktatásirányítási döntések megalapozást nyernek. Ilyen műhely, egyre gyanúsabb, hogy nincs. Ez a baj. Vagy ha van ilyen szellemi műhely, de közel egy év kevés arra, hogy bármire reagáljon, akkor még nagyobb a baj. Az oktatásügy alighanem meghalt. Ezt azért gondolom, mert némi egészségügyi tapasztalatom van. Ha egy beteghez konzíliumot hívnak, az már általában nagy bajt jelent. Na mármost, a konzílium nagynevű professzorokkal összeült, születtek javaslatok is, de nem történt azóta sem semmi. Általában akkor nem történik semmi konzílium után, ha már nincs értelme. További jó elfekvést kívánok az oktatásügynek a hospice osztályon.

Hanczár Gergely