Gergely Kinga

Karácsony az iskolában

A mi osztályunk évről évre ugyanúgy ünnepli a karácsonyt. Úgy másfél hónappal az iskolai karácsonyra kitűzött nap előtt bejön az osztályfőnök az órára egy sapkával a kezében. Már mindegyikünk előre tudja, hogy mi fog történni: most fogjuk kihúzni annak a társunknak a nevét, akit majd megajándékozunk.

A tanár szemszögéből

A diákok láthatóan izgatottan várják, hogy megtudják: kinek kell majd ajándékot venniük. Látszólag minden simán zajlik, de hiába a figyelmeztetés, a gyerekek megint képtelenek titokban tartani, hogy ki kinek a nevét húzta. Nem telik el hosszú idő, megindul a pusmogás, az eredmények egyeztetése. Tehát meglepetésre semmiképpen nem lehet majd számítani. Hogy elkerüljék a versengést és megelőzzék az irigykedést, az osztályfőnök megkéri a gyerekeket, hogy az ajándék vásárlásakor tartsák be a 2000 forintos felső határt.

Eljön a várva várt nap. Szépen feldíszített terem, mindenki ünneplőben, ajándékzacskóval a kezében. A tanár megígéri, hogy ha az osztály csendesen és fegyelmezetten viselkedik, egy órával hamarabb hazamehet.

Elkezdődik az ajándékozás, azaz mindenki odamegy az egyik társához, és átadja a csomagot, amiben általában a jól bevált csoki és zokni rejlik. Mosoly dereng minden gyerek arcán, miközben a Mennyből az angyalt hallgatja. Azért, mert ilyen jól viselkedtek, a tanárnő tartja az ígéretét: egy órával hamarabb hazaengedi őket.

A diák szemszögéből

„Oh, ne! Már megint ez a parádé!” Osztálytársaim unott arcát látva biztosan tudom, hogy csak azért mosolyognak az osztályfőnökre, hogy végre túlessenek a húzáson. Valamilyen furcsa okból a fél osztály magát húzza ki először. Természetesen visszadobják a cédulát, másikat választanak. Nem is értem, hogy ez a sorozat miért nem tűnik fel a tanárnőnek. Lehet, hogy látja, de egyszerűbb figyelmen kívül hagynia?

És hogy miért van ez így? Nagyon egyszerű. Minden osztályban vannak klikkek, s a különböző csoportokba tartozó gyerekek nem kedvelik egymás. Akit pedig nem kedvel az ember, annak esze ágában sincs ajándékot venni. Arra hivatkozunk tehát, hogy saját magunkat húztuk ki, és újra próbálkozunk. Ezt a megoldást sajnos csak egyszer lehet alkalmazni, ezért szükség van más lépésekre is. Megindul tehát a nyomozás: ki kit húzott. Ez persze nem azért történik, mert annyira kíváncsiak lennénk, hanem azért, hogy megtaláljuk azt, aki a legjobb barátunkat húzta, és némi cserebere árán sikerüljön hozzájutni az ő nevéhez. Persze ez nem mindig sikerül, és az osztály nagy részének fogalma sincs, hogy mit vegyen annak az osztálytársának, akit meg kell ajándékoznia.

Az iskolai karácsony napján, általában az utolsó percben megvásárolt csomaggal a kezünkben állunk a teremben, és várjuk a tanárnőt. Az arcunkról leolvasható az öröm és izgalom, ami nem a karácsonyi ajándékozásnak, hanem a téli szünet előtti utolsó tanítási napnak szól.

Alig tudjuk visszafojtani a nevetést, amikor a tanárnő elkezdi a magnóval együtt dúdolni a jól ismert karácsonyi nótát. Túlesünk az ajándékozáson, és kizárólag a tanárnő kedvéért igyekszünk némi derűt és boldogságot varázsolni az arcunkra. Végül is valóban boldogok vagyunk, hiszen egy órával korábban elmehetünk az iskolából.

Ahogy én látom

Én személy szerint megszüntetném az iskolai karácsonyi felhajtást. A legtöbb diák ugyanis egyáltalán nem örül annak, hogy olyan emberre kell költenie a zsebpénzét, akit nem is ismer igazán, akihez semmi köze sincs, sőt aki talán még ellenszenves is neki. És ráadásul még meg is kell játszania, mennyire boldoggá teszi őt ez az egész.

A tanárok jogosan tartanak az irigykedéstől, a versengéstől, és érthető, hogy meghatározzák, milyen értékűek legyenek az ajándékok. Ha az ember azonban olyan társa nevét húzza ki, akinek szívesen vesz ajándékot, és elég pénze is van rá, nem fog megállni 5-6 ezer forint alatt. Ha viszont nem így van ezzel, még 500 forintot is sajnál. Így hát mégiscsak lesz olyan, akire irigykedni lehet.

Akiknek nincs annyi barátjuk, hogy külön karácsonyozást szervezzenek maguknak, nyilván rosszulesik, hogy nem igazán tartoznak sehová. Én elég népszerű vagyok az osztályban, ezért ilyet még sosem éreztem, de amikor észreveszem néhány társam arcán az elkeseredést, nagyon sajnálom őket.

A karácsony a szeretet ünnepe. Miért van szükség arra, hogy ezt az iskolában is megünnepeljük? A diákok nem feltétlenül szeretik egymást és tanáraikat sem, általában egy-egy szűk körön belül alakulhat ki meghittebb kapcsolat. Ez nem azt jelenti persze, hogy haragszanak egymásra, esetleg nem járnak el együtt szórakozni, de a szeretet ennél többet jelent. Akiket szeretünk, azokat úgyis megajándékozzuk, s tudjuk is, hogy azoknak mit adjunk.

Ezzel a kötelező iskolai ajándékozással mintha ránk akarnák erőltetni, hogy szeressük egymást. A névhúzás gyakorlata meg azért alakult ki, hogy senki se maradjon ki az ajándékozásból. Ez elmegy még a kicsiknél, talán az általános iskolában is, de a gimnáziumban felesleges. Olyan hagyomány ez, aminek már nincs valódi tartalma, nem kellene tehát mindenáron ragaszkodni hozzá.

Kisebb felhajtással persze meg lehetne ünnepelni a karácsonyt az iskolában is. Meggyújthatnánk például az utolsó adventi gyertyát, és mindenki adhatna a másiknak egy puszit…

Gergely Kinga

(A szerző gimnáziumi diák.)