Rajzlap karácsonyfa

Maga sem tudta, hogy miért, de ezen a szürke, téli délutánon nagyon vágyott arra, hogy egyedül bámészkodjon a városban. A szülei semmi rendkívülit nem találtak abban, hogy lemegy, s a sötétedésig hátralévő szűk egy órát a szabadban, az utcán tölti. Apja újságot olvasott, s egyébként is ritkán ment el vele sétálni. Az anyja és a nagyanyja a konyhában az esti vacsorával foglalatoskodtak. Az egész lakásban bejgli- és kocsonyaillat terjengett. Amint az előszobában a kabátját vette, nagyanyja egy kanálból mákos töltelékkel kínálta. „Kóstold meg, mennyei finom.”

Szó nélkül bekapta a falatnyi tölteléket, szájában szétáradt a mák, a mazsola és a belefőzött alma édes íze. A konyhából jövő ételek illata azt sejtette, hogy azért náluk is ünnep lesz, ha nem is olyan, mint az osztálytársai legtöbbjénél. Apja majd a szobában, a dohányzóasztalnál eszi a frissen megdermedt kocsonyát, s ő egy-egy falatért odaszalad hozzá. Anyja behoz a diós és mákos bejgliből, s nem lesz baj, ha leesik a morzsa a szőnyegre. Nagyanyja beszámol arról, hogy a szemközti bérházban kinél mekkora a karácsonyfa, kinél van izzókból fűzér, és kinél égnek igazi gyertyák a fenyőn.

Gyors léptekkel elindult a November 7-e tér felé. Először a Jókai téri fenyőfaárushoz ment. Délután három felé járt az idő. Még sokan válogattak a fák között. Hosszan nézte, amint az árus felesége épp összekötözött egy jó kétméteres, üdezöld fát. Egy öreg nénike olcsó, kicsi fenyőcskét vagy néhány szép formás ágat keresett. Az árus mondta, hogy öt forintért odaad három szép ágat. Az öregasszony alkudni próbált, a fiatal, pirospozsgás, kucsmát, bekecset viselő férfi nem engedett.

Megtapogatta a nadrágzsebét, megnézte, hogy mennyi pénze van. Egy papír tízese és négy egyforintosa volt. Még nem mert költeni, meg egyébként sem volt igazán mersze ahhoz, hogy fenyőágat vigyen haza, pedig nagyon vágyott a fa illatára, arra, hogy otthon is karácsonyi hangulat legyen. Egy darabig még ott álldogált az árus előtt, aztán elindult a tér felé, ahol a Savoy Kávéháztól egészen a földalatti korlátjáig s még azon túl is tákolt asztalokon karácsonyfadíszeket, apró játékokat árultak. Az elmúlt héten szinte mindennap órákat töltött el a csillogó üveggömbök, arany- és ezüstszálacskákból készített füzérek, színes gyertyák előtt, nézegette az apró ajándékokat is. Különösen egy kicsi katonai autó meg egy fényképezőgép formájú nézőke tetszett neki, amelyben pesti látképeket lehetett látni.

Minden reménytelenül drága volt. Igazában nem is a játékok izgatták, hanem díszeket szeretett volna venni. Az ünnepet megelőző aranyvasárnapon szülei már megvásárolták és oda is adták az ajándékát, a bowdennel irányítható lendkerekes Moszkvicsot. Szintén karácsonyi ajándék gyanánt kapott egy barna, slicces, nem kantáros düftinnadrágot is, amelyet télen a vékony, kék, hajtókás ünneplő helyett kell hordania. A kék már különben is csak a bokájáig ért, sokat nőtt nyár óta. Másnap az iskolában örömmel újságolta Siskának, a padtársának, hogy milyen autót kapott karácsonyra. Siska nem értette, hogy miért adták oda a szülei a csütörtöki szenteste helyett már aranyvasárnap.

– Nálatok nem a fa alatt van becsomagolva az ajándék?

– Nem, nálunk előre odaadják, nálunk nincs… – és itt elharapta a mondatot. Azzal akarta folytatni, hogy náluk soha nincs karácsonyfa, de szerencsére észbe kapott. Ez már tavaly is kínos volt az osztályban. Baráti körének tagjai a téli szünet utáni első tanítási napon a karácsonyi eseményeket mesélték. Mindenki az ajándékaival és a fenyőfájuk magasságával, díszességével dicsekedett. A társai feljártak hozzájuk, ismerték a szüleit, a nagyanyját. El sem tudták volna képzelni, hogy egy ilyen normális, rendes családban nincs karácsonyfa, gyertyagyújtás és csillagszóró.

Állt az egyik díszekkel megrakott asztal előtt, titokban megérintett egyet-egyet, kézbe fogott egy angyalkával díszített tükrös üvegcsúcsot. A foncsorozott gömbben egy pillanatra meglátta magát: vékonynak és hosszúkásnak mutatta az arcát, a szemüvegét, ám hatalmasnak a kötött jumbó sapkáját. Nagyon szívesen megvette volna, mindössze öt forintért adták, s olyan szépnek látta. Ezt ugyanúgy félt volna hazavinni, mint a fenyőfát. Tudta, hogy különösen az anyja haragudna érte. Az apja talán megbocsátaná. Úgy venné, mint amikor a Ligetben megvette azt a felhúzható repülőkereket. Az anyja értelmetlennek tartotta az ilyesmit, ő meg szerette nézni, amint felrepül a kékes, pörgő műanyag karika, és viszi a szél. Az apja is szerette vele nézni a karika repülését.

Az anyja mindentől irtózott, ami valamilyen módon a valláshoz, az Istenhez kötődött. Az utcájuk egy templom közelében volt, a húsvéti és az úrnapi körmenet mindig az ablakaik előtt vonult el. Fentről nézték a kereszteket, szentképeket, baldachint vivő sokaságot. A nyitott ablakokon keresztül érezni lehetett a tömjénfüst illatát, behallatszott az egyházi énekek hangja. Anyja ilyenkor gyakorta tett megjegyzéseket az imádkozókra. A nagyanyja és az apja nem volt ilyen ellenséges. Csendben nézték a tömeget. Néha felfedezte egy-egy osztály- vagy iskolatársát. Kicsit irigyelte is őket, főleg Hengl Lacit, aki egyszer hosszú piros ministránsruhában vitt egy nagy keresztet. De ebbe az irigységbe vegyült némi megvetés és félelem is. A kor meg az anyja mintha azt sugallták volna, hogy értelmes ember nem hisz Istenben, vallásban, babonákban. Jó ideig azt hitte, anyja azért ilyen ellenséges a keresztényekkel, mert ők zsidók. Aztán apró jelekből megértette, hogy az anyja éppúgy megveti a vallásos zsidókat is. Gúnyosan beszél a nagynénjéről, aki ha vidékről feljön hozzájuk, péntek esténként egy gyertya mellett valami furcsa, idegen nyelven imádkozik.

Ha a körmenetben nem is feltétlenül szeretett volna keresztet vinni, de a karácsonyfáért nagyon fájt a szíve. Ebben a kényszerű helyzetben már egy-két olyan ág is jó lett volna, mint amilyet az öreg néni vett a Jókai téren. A lelke mélyén persze egy igazi karácsonyfára vágyott, amelynek a tetejére rá lehet tenni azt a tükrös, angyalkás, csillogó csúcsot, s amelyen színes, fénylő üveggömbök lógnak, és apró gyertyák lobognak rajta, amelyek fénye a sötét szobában megvilágítja a családtagjait.

Azért nem mert sem fenyőágat, sem díszt venni, mert amikor az anyja sokadszorra mondta el, hogy milyen ostobaság és pazarlás ez a jézuskázós karácsony esti felhajtás, akkor ő maga is azt mondta, hogy neki nem is kellene fa. Mint annyiszor, akkor is alakoskodott. Egyre erősebb lett benne ez a mimikri, ez a megfelelési kényszer. Így volt a nagynénjénél eltöltött hetek után is, amikor először lelkesen mesélte anyjának, milyen jó volt a templomban a péntek esti áldás után ivott pár korty bor, s milyen szépen imádkoztak a tóránál az újdonsült, pajeszos barátai. Őket is irigyelte. Maga sem tudta, miért. Valamit megérzett abból a védő-óvó közegből, amit ott az a kicsinyke imaház, a benne imádkozó közösség jelentett, s tízéves gyereklelke azt is megérezte, hogy van valami megmagyarázhatatlanul jó abban, ahogy péntek délután mindenki készül a szombatra. Anyja elképedve hallgatta. „Na, csak ez kell még! – mondta ingerülten. – Nem tudod, hogy értelmes ember nem hisz ilyesmiben?” Ő nem válaszolt, nem akart rossz fiú, buta gyerek lenni. Nem beszélt többet a mindig kipát hordó Egri Gabiról, akit otthon csak Smilunak hívtak, meg arról sem, hogy az öreg nagybátyja milyen érdekes történetet mesélt egy bizonyos Józsefről, aki az egyiptomi fáraó palotájában élt, és egyszer beállítottak hozzá azok a testvérei, akik eladták. Hogy ne legyen otthon vita, szép lassan elfelejtette Józsefet, a péntek esti gyertyát, de a szombati friss mákos barchesz illata sokszor eszébe jutott, ha bement a Mozsár utcai pékségbe.

Állt a November 7-e téren, nézte a díszárusok asztalait, a gömbök, csúcsok között válogató embereket, s megpróbálta elnyomni magában a karácsonyfa iránti vágyát. Arra gondolt, hogy milyen jó is az a lendkerekes, irányítható, igazi gumikerekes Moszkvics, meg a nemrég kapott fémépítő, amelyből vagy garázst, vagy egy másik autót próbál majd csinálni.

Sötétedett, még élénk volt a forgalom, a csomagokat, fenyőket cipelő emberek jöttek-mentek. Lassan tejszerű köd szállt a városra, nehézzé téve a levegőt. Az utcai lámpák körül a köd mintha kis fénygömböket formált volna. Mintha az utca maga is készült volna a karácsonyra. A Jókai téren még egy pillanatra odament a Fenyőfavásár feliratú transzparenshez, és onnan, szinte rejtőzködve, figyelte a fákra alkudozókat. Majd hazafelé vette az útját.

A Népköztársaság úti nagy papírbolt még nyitva volt. Bement, végignézte a drága tollakat, körzőkészleteket, dátumos bélyegzőket. Az önkiszolgáló résznél meglátott egy rövid színes ceruzákat tartalmazó kis dobozt. Nyolc forintért megvette, és vásárolt hozzá egy csomag rajzlapot is.

Otthon a nagyanyja épp a kocsonyás tálakat tette ki a konyhájuk előtti gangra, hogy vacsoráig kellően megdermedjenek. Anyja egy töredezett diósbejgli-szeletkét tömött a szájába, miután megcsókolta a hidegtől kipirosodott arcát. Híreket hallgattak, aztán apja folytatta az újságolvasást. Anyja a kocsonya- és süteményszagú tréningruhájában leült a megszokott foteljébe, már rátette hajára azt a hálót, amelytől mindig ijesztővé vált az egyébként szép arca. Rendületlenül szívta a cigarettáit, s keresztrejtvényt fejtett. Nagyanyja ki-be járkált, felügyelte a kocsonyát.

Egy ideig a játékai között szemlélődött, majd leült a régi, nagy, fekete íróasztalukhoz, szinte elveszett a hatalmas támlás, karfás székben. A zsebpénzéből imént vásárolt színesekkel egy rajzlapra kicsit ügyetlenül egy karácsonyfát kezdett rajzolni. Díszekkel, gyertyákkal, tetején csúccsal, még egy angyal is került az aránytalanul nagyra sikeredett csúcs közepébe. Szárnyai mintha egy kicsit kilógtak volna a hosszúkásra rajzolt dísz kontúrjából.

Amikor készen lett a rajzzal, helyet keresett a képnek, pontosabban a „fának”. Egy nagy ólomkristály vázához támasztotta a rajzot a sarokban lévő kisasztalkán, elé tette a dobozába visszahelyezett lendkerekes Moszkvicsot és a múlt vasárnap kapott barna düftinnadrágot. Porcelántálkába rakta azt a néhány szem szaloncukrot, amely az apja munkahelyéről hozott karácsonyi csomagból maradt meg.

Hosszan állt a rajzlap előtt. A szobában senki nem vette észre, hogy halkan dúdolja a „Kiskarácsony, nagy karácsony” kezdetű dalt. A szemközti lakásban épp elsötétedett, csak a fán lobogó gyertyák világítottak, és az egyik ágon felvillant egy éles fényű csillagszóró.