Vadas Gyula

Nevelési probléma megoldása pedagógiai Bálint-csoporttal

1982-ben vagyunk, a tanév elején. Balázs ötödik osztályos tanuló. Hanyag, szemtelen, társait bántalmazza, a tanítás, az óravezetés lehetetlen a jelenlétében. A tanárok tehetetlenek, képtelenek kezelni. Osztálytársai sem viselik el, a szülők egyhangúan követelik, hogy az igazgató távolítsa el őt az osztályból, sőt az iskolából.

Balázs szülei elváltak. Apja vendéglői zenész, aki rendszeresen részegen ment éjjelente haza, és ilyenkor általában elverte az anyját és őt is. Anyja adminisztrátor egy vállalatnál. Új házasságából egy testvére született Balázsnak, akit ki nem állhat, nevelőapját szintén utálja. Az ötödik osztályt már ismételte egyszer. Egyedül az osztályfőnökével jobb a kapcsolata, aki egy serény, pályakezdő férfi.

Október végére a kedélyek már igencsak magasra csaptak az iskolában. A november elejei nevelési értekezleten az egész tantestület Balázst szidta. A tanárok az iskolarendszerben elszenvedett összes sikertelenségüket rávetítették. Láttam, hogy tehetetlenek, reményvesztettek. Egyébként is azt tapasztalom, hogy a tanulók személyiségét nem mindig tudják szakmailag megfelelően megítélni a kollégák, s az egyes jellemzőket szignifikáns különbséggel értelmezik. A normálpedagógia értékrendszerével, elvárásaival, attitűdjeivel bíró pedagógusok deviánsnak minősítenek minden olyan tanulót, aki ebbe az értékrendszerbe – a középosztálybelibe – nem illeszthető normákkal, magatartásmintákkal lép be az iskolába.

Elhatároztam, hogy új módszert ajánlok a viselkedészavarosnak címkézett gyerekek kezelésére. Mivel akkoriban mentem az iskolába, a kollégákat óvatosan kellett megközelítenem. Vártam a kedvező alkalmat. Majd azt javasoltam néhányuknak, hogy a Balázs osztályában tanító tanárok részvételével alakítsunk pedagógiai esetelemző csoportot. Természetesen ellenállásba ütköztem: „Minek ez? Csak az időnket fecséreljük!” – hallottam az elkeseredett, lemondó megnyilatkozásokat. Lassan-lassan beleegyeztek a pedagógiai Bálint-csoport megalakításába. Először hoztunk létre iskolai környezetben, egy osztályban tanító tanárokkal pedagógiai Bálint-csoportot.

Mivel a módszer az iskolában merőben másnak számított, mint az addigiak, és gyanakvás is övezte a kezdeményezést, a főnökségnek „pedagógiai kísérletként” kellett beadni. A kísérletet úgy terveztem, hogy túlmutasson az akkori és ottani helyi nevelési rendszer szervezeti keretein. A kutató-fejlesztő tevékenység kiterjedt a nevelés tartalmi megújítására, a pedagógiai beavatkozások esetlegességének kiküszöbölésére, újfajta személyészlelési és személyiségfejlesztési eljárások bevezetésére és a csoportban dolgozó tanárok pedagógiai kulturáltságának a fejlesztésére.

Az egységes nevelési eljárásokról meg az életkori sajátosságokhoz igazodó nevelésről sokat beszéltek már akkoriban is, csakhogy ezek mindig megmaradtak a tárgyról való „elmélkedés” szintjén. Azt hiszem, az iskolarendszerben ma sincs olyan intézmény, ahol az egy tanulócsoporttal (osztállyal) foglalkozó pedagógusoknak kifejezetten csak arra az egy csoportra vonatkozó nevelési-oktatási tervei és eljárásai lennének, akár még személyre szabva is. Ebből pedig az következik, hogy az oktatás-nevelés sikere esetleges.

Megalakítottuk hát a pedagógiai Bálint-csoportot: 11 tanár, 3 pszichológus és két családgondozó vett részt a csoportmunkában. Üléseinket havi két alkalommal, egy-másfél órában tartottuk. A szóbeli történéseket magnetofonnal rögzítettük, a megnyilatkozásokat elemeztük.

Karácsonyra csoda történt. Nem hirtelen jött, és nem is a karácsony miatt, hanem akkorra vált egyértelműen érzékelhetővé, hogy Balázs magatartásában és a pedagógusok vele kapcsolatos viszonyában igen kedvező fordulat állt be. Ezenkívül javult a tantestület légköre, a kollégák nagyobb bizalommal, megértéssel fordultak egymás felé, nevelési kérdésekben szakszerűbben, megalapozottabban, a megfelelő szakkifejezéseket használva nyilatkoztak. Egészséges versengés alakult ki közöttük lélektani ismereteiket bizonyítandó, és szakirodalmat is kezdtek olvasni. Csökkent a testületben az elégedetlenség, a tehetetlenség érzése, általánossá vált az egymás iránti őszintébb, barátságosabb viselkedés, a nyílt véleménycsere.

Balázs személyre szabott feladatokat kapott az osztályon belül, amiket lelkesen teljesített, és örömmel számolt be osztályfőnökének és tanárainak a sikereiről. Meglelte a helyét az osztályban. Az év végén egyetlen tantárgyból sem bukott meg, és átléphetett a hatodik osztályba.

* * *

A tanulók fejlesztése vesződséges, fáradságos és felelősségteljes beavatkozás, ami igencsak megterheli a pedagógusok mentális egészségét. Az életmódjukból is eredő pszichés feszültségeket növeli ama tény is, hogy a képzésükből kimaradtak a viselkedéstudományi ismeretek és módszerek (T-csoport, encounter, önismereti csoport és a többi). Az effajta tudást – amelynek a birtoklása lényegesen megkönnyítené munkájukat – később, az iskolai gyakorlatban sem szerzik meg, s a továbbképzések sem foglalkoznak kellő rendszerességgel ezzel. Pedig a tanulók iskolában tanúsított viselkedésének a megértéséhez, a problémáik kezeléséhez, a személyiségük fejlesztéséhez e tudományágak ismerete nélkülözhetetlen.

Nem azt állítom, hogy a „problémás, nehezen nevelhető” gyerekek pszichohigiénés vezetését csak a tanároknak kellene végezniük. Hanem azt, hogy a pedagógia és a mentálhigiéné elsődleges prevenciója célkitűzései egybeesnek, s a lelki betegségek, a deviáns magatartásfajták, a pszichoszomatikus kórképek, a pedasthéniás tünetek kialakulásának megelőzésében a pedagógusok hasznosíthatnák magukat, és e tudással saját elaborációs mechanizmusukat is javíthatnák. Ugyan a mentálhigiéné elsősorban nem pedagógiai kérdés, de pedagógiai feladatok tömkelegének forrása.

Égetően szükség van tehát arra, hogy a pedagógusképzésben (a hagyományosan és unalmasan oktatott neveléspszichológiai, neveléselméleti ismereteken kívül) és a továbbképzéseken foglalkozzunk mentálhigiéniai alapfogalmak, csoportelméleti, pszichoanalitikai ismeretek, pszichoterápiás és tanácsadási alapelvek és eljárások rendszeres elsajátíttatásával, tréningeztetésével.

Az oktató-nevelő munkában – több eredményes módszer használatával egyetemben – azt is célravezetőnek tartom, hogy Bálint Mihály módszerét is (mutatis mutandis) alkalmazzuk. Kívánatos, hogy ezeknek a csoportoknak a vezetésére pedagógusokat is kiképezzünk. A pedagógiai Bálint-csoport arra is jó, hogy a tanárok beállítódásait, előítéleteit, érzelmi viszonyulásait az esetmegbeszélések kapcsán felszínre hozza, ezzel az önismeretet, az énképet fejlessze, és a hivatásbeli kiégési szindróma kialakulását megakadályozza.

A pedagógusok szakmai érettségének ismérvei szociális és pszichés oldalról is megközelíthetőek, e két szempont azonban nem választható el élesen egymástól. A társas kapcsolatok felől lényeges a mások tudatának és a csoporttudatnak a felismerése és megértése, empátiás és segítőkészség, felelősségérzet és döntési képesség, tolerancia, együttműködési készség, a pedagógus szerepből adódó konfliktusok építő, alkotó megoldásnak képessége stb. A pszichés szempontoknál a tudatosság és önismeret, előítélet-mentesség, nyitottság és tanulékonyság, önkritika, az autoritáshoz való helyes viszony és a megszerzett ismeretek alkotó alkalmazása a nélkülözhetetlenek.

A pedagógusok lélektani kulturáltsága színvonalának emelése az iskolák működési elégtelensége miatt nehezen valósítható meg. Az egész magyar közoktatás alaposan el van maradva a fegyelmezett, korszerű iskolai gyakorlattól. Az iskolákban jelentkező és megoldhatatlannak látszó nevelési problémák a tanárokban elégtelenség érzést váltanak ki, és ennek tartós fennállása és mélyülése neurózishoz, megcsömörléshez, elszikesedéshez, kiégéshez vezet körükben.

Most is – 2010 januárjában – csak azt javasolhatom az alsó és középfokú oktatási intézmények egyazon tanulócsoporttal foglalkozó pedagógusainak (az ún. osztályos tanároknak), hogy – munkájuk esetlegességének kiküszöbölése, egy magasan pedagogizált iskolai környezet megteremtése, az elaborációs mechanizmusok javítása, a nevelési konfliktusok alkotó megoldása érdekében – alakítsanak konzultatív, lege artis pedagógiai esetmegbeszélő csoportokat. Ahhoz azonban, hogy ezeknek a csoportoknak a szakmai feltételeit megteremthessék, elsősorban az igazgatókat kell ilyen irányban ösztönözni, támogatásukat megnyerni; és hogy feltétlenül vonjanak be olyan külső szakembert a csoportozásba, akinek a csoportdinamikai folyamatok kezelésében megfelelő jártassága van.

Pedagógiai Bálint-csoportok szervezése némi nehézséggel jár ugyan, de jelentős anyagi ráfordítást nem igényelnek, ám szellemit és lelkit, szervezeti változtatást és szemléletváltást viszont igen. A Bálint-csoportban való munka „nyereségének” értéke magas. A pedagógusoknak ez a fajta csoportmunka is biztosítja a pszichés és a közösségi képességeik fejlesztését, és növeli a dinamikusan értelmezett pedagógus szereppel való azonosulási szabadságot.

Vadas Gyula

—

Az esettanulmány beküldője pályázatunk keretében elnyerte a
Mindennapi Pszichológia egyéves előfizetését.

Továbbra is várjuk az esettanulmány-pályázatra érkező írásokat!