Levélváltás a tanárképzésről

Kedves Listatagok!^*

A tanárképzés témája iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom Kell-e nekünk sok jó kémiatanár? című vitaindító cikkemet, amely látszólag csak a kémiatanárok képzéséről szól, de az állítások többségét általános érvényűnek gondolom. Azóta számos vita zajlott ez ügyben különféle szakmai és nem szakmai fórumokon, de konkrét előrelépésről még nem tudok beszámolni (így a 2009-ben írott cikkben foglaltak aktualitása sajnos fennáll).

Közben annyi azért történt, hogy a cikk 7. pontjában leírtak megjelentek a Bölcsek Tanácsa által összeállított Szárny és teher háttéranyagaként. (Ennek a résznek az írásához ugyanis épp Csermely Péter felkérésére fogtam hozzá.)

Némi óvatos optimizmusra adhat okot az is, hogy már folyik a nemzetközi gyakorlat áttekintése a 6. pontban említett, a tanári munka valódi (!) minőségbiztosításához kidolgozandó kritériumrendszer ügyében. (A médiában néhány héttel ezelőtt erről folyó vitához azt szeretném hozzátenni, hogy valóban létezik jelenleg is egy minőségbiztosítási rendszer, de ez a tanári munka szakmai színvonalát effektíve nem ellenőrzi. Mint 15 éven
keresztül gyakorló középiskolai tanár elmondhatom, hogy ezalatt mindössze háromszor látogatták meg az óráimat minőségbiztosítási célból. Aki ma Magyarországon jól tanít, az kizárólag belső késztetésből teszi azt. Az igénytelen, rossz tanári munkára is leginkább csak néhány nagyobb botrány során derül fény. (Mindkettő borzasztó nagy baj.)

Üdvözlettel
Szalay Luca

Kedves Luca!

Azt hiszem, kezdő fizetésnek elegendő egy, az értelmiségi életmódot lehetővé
tevő minimálbér, ami jelenleg kb. (nettó) 250 eFt. Az ösztönzést maga a kihívás, a képességek teljes kihasználása, a „flow élmény” kell, hogy adja a kreativitást igénylő szakmákban (különben mi sem lennénk ott, ahol vagyunk).

Helyes politikai döntés esetén is az a kérdés, hogy hogyan valósítható meg
az átmenet, hiszen – gondolom – mindannyiunknak jobbnál jobb ötletei lennének
a tökéletes társadalomra.

Csak a természettudományos tárgyak tanárait emeljük ki? Az irodalom és a történelem
nem fontos? És akik a tanárokat képezik? Az egészségüggyel mi legyen? A
többi diplomás közalkalmazottal? Gyere vissza Medgyessy, minden meg van
bocsátva, ha most nem 50, hanem 200% lesz a béremelés?

Nagyon jó ötletnek tartom a kollégák óráinak kötelező látogatását, akár
eltérő szakokon, akár iskolán belül is, időpont-egyeztetés nélkül.

A színvonalemelést pedig talán a vezetőknél kellene kezdeni. Az
önkormányzatok helyett az „elitiskolák” igazgatóira bízni a kinevezéseket,
pályázatok és bizottsági meghallgatások alapján.

Üdvözlettel
Czap Zoltán

Kedves Zoltán!

Teljesen egyetértek azzal, hogy az önmegvalósítás lehetősége szárnyakat ad. Magam is megtapasztaltam ezt az érzést, amikor néhány általam szervezett, sikeres külföldi csereprogram után rám bízták az iskolám nemzetközi kapcsolatait. Számos Leonardo- és Comenius-pályázatot nyertem meg és vittem végig sikeresen (közöttük két nagy
pilot projektet is). Szerettem utazni, emberekkel találkozni, új
dolgokat megismerni és kitalálni. Némelyik projektből (a tanári
fizetéshez képest nagyon sok) pénz is lett, de nem azért csináltam.
Hanem pont az motivált, amiről az alábbi linken szó van: úgy éreztem,
valami fontosat csinálok és jól csinálom. Amikor felajánlották, hogy
ha megszerzem a PhD-t, akkor esetleg taníthatok módszertant az ELTE-n, azonnal belevágtam és végigvittem.

DE!!! (és most derül ki, hogy nem dicsekvésből írtam le a fentieket!) soha nem lettem volna képes minderre, ha valaha is a tanári fizetésből
kellett volna megélnem. Eddigi életemben abban a szerencsés helyzetben
voltam, hogy HOBBIBÓL csináltam/csinálom a munkámat. Volt úgy, hogy
majdnem a teljes havi keresetemet fizettük ki a szomszéd néninek, hogy
vigyázzon a beteg gyerekeimre, mert én nem akartam hiányozni az
iskolából…

Azt kell azonban mondanom, hogy ezzel a pozícióval csak a szerencsés
kivételek közé tartoztam a tanártársadalomban. Láttam kollégákat a tanítás mellett taxizásból, fenyőfaárulásból stb. megélni. A késő
estig és hétvégén is a végkimerülésig adott magánórák ezekhez képest
még konszolidált esetnek számítottak. A tankönyvírás és hasonló
szakmai jellegű kreatív tevékenység pedig csak egy vékony elitrétegnek
adatott meg. Szembesültem azzal, hogy egy osztályfőnök azon
morfondírozik, milyen szép búcsúajándékot is tudna adni a
tanítványainak ballagáskor, ami csak fillérekbe kerül, mert különben nem tudja kifizetni… Én persze megengedhettem magamnak, hogy
mindenféle összejöveteleket szervezzek nálunk otthon, mert ez nem nyomta agyon a családi kasszát. De miért kell a többi kollégának olyan
megalázóan gyalázatos anyagi helyzetben nyomorogni és küzdeni, ami
megöli a lelket, és már nem marad energiájuk arra, hogy jól végezzék a
munkájukat? Ráadásul a tanítványaik is látják ezt, és arra gondolnak, még ha szívesen tanítanának is: tényleg felvállalom én ezt? Tényleg így akarok élni?

Sosem sírtam vissza a Medgyessy-féle 50%-ot. Ugyanis megéltem, hogy senkinek sem kellett attól a tantestületben jobban dolgoznia. Legfeljebb egy darabig kevesebb volt a pályaelhagyó tanár. Most azonban a természettudományos képzésben akkora a baj, hogy muszáj valamit tenni. (Az egészségügyben is, de az nem az én asztalom. Személy szerint sajnálom a magyar- és történelemtanárokat is, de tény, hogy belőlük még van elég. A természettudományi tanárhiány viszont társadalmi katasztrófához vezet, mert szellemi alárendeltségbe és a fejlett világ perifériájára kerül az ország – vagy ott marad, ahogy tetszik.)

Annyi pénz nincs, hogy az összes létező tanár fizetését
olyan magasra emeljük, hogy ezentúl tömegek verjék az egyetemek
kapuit, akik mind tanári pályára szeretnének lépni. A kollégák azonban olyan rossz anyagi helyzetben vannak, hogy egy megfelelő pályáztatási rendszerrel viszonylag kevés pénzből biztosítani lehetne, hogy legalább a vállalkozó szellemű és kreatív természettudományi szakos tanároknak ne mindenféle másodállásból legyen elegendő jövedelmük, hanem abból, ami a dolguk: felzárkóztatásból, tehetséggondozásból,
tudománynépszerűsítésből, innovációból, önképzésből stb.

Tudom, ezt nem lenne egyszerű megvalósítani, de más lehetőséget – sajnos – nem látok.

Szalay Luca

—

Jegyzet