Az emberek többségében még mindig jelen van a szolidaritás

Interjú Tasnádi Zsófival

Önkéntes feladatként indult, aztán fokozatosan keretei lettek annak az ifjúságsegítő munkának, amelyet Tasnádi Zsófia végez munkatársaival Pécs egyik peremkerületében. A szakember által vezetett civil szervezet tíz éve segíti a hátrányos helyzetű fiatalokat többek között a tanulásban úgy, hogy közben a szervezetüket és az általuk működtetett közösségi teret folyamatosan próbálják életben tartani. Interjúnkban arról is beszélgettünk, hogy szolidárisabbak lettünk-e az elmúlt évtizedben.

Mit kell tudni erről a városrészről, ahol már ennyi idő után elmondható, hogy beágyazottan működik szervezetük?

Ahol mi dolgozunk érdekes környéke a városnak, mert elég heterogén. Vannak középosztálybeli családok, de beékelődnek itt mikroszegregátumok is. Ezek a korábbi bányászlakások környékén vannak leginkább. Azt látjuk, hogy az itt élők, ha nem is mélyszegénységben élnek, de folyamatosan csúsznak lefelé. A városrészt, ahol most beszélgetünk, úgy hívják Gyárváros. Itt a korábban működő iparból és a munkahelyekből mára igazából semmi nem maradt. Többgenerációs családokkal is foglalkozunk, ezekben még vannak, akik emlékeznek erre az időszakra. Az önkéntes munkát 2012 előtt kezdtük, akkor még az Emberség Erejével Alapítvánnyal a háttérben. Ekkor a városrészben még számos szolgáltatás jelen volt, egy kollégium is működött, de ifjúsági szempontból már akkor is szolgáltatáshiányos volt a környék, közösségi ház például egyáltalán nem volt. Induláskor a városrész egykori Zenész Ifjúsági Otthonának épülete biztosított teret a fiataloknak és ez a hely kezdte betölteni az űrt az ifiklub működésével.

A lényegében az alapoktól indított önkéntes ifjúságsegítő munka aztán egy idő után formális keretek között folytatódott. 

Így van, fontos elmondani, hogy azt már az elején láttuk, hogy akik ezen a környéken élnek, azoknak arra sincs lehetőségük például, hogy egy buszjegyet megvegyenek, hogy bejussanak a városba, de főleg nem rendszeresen. A fiatalokat úgy kezdtük el elérni, hogy bekopogtattunk a családokhoz, elmondtuk a terveinket. Aztán sokszor szerveztünk kitelepüléseket, játékokat ezekben a mikroszegregátumokban, lényegében megmutatva, hogy mit csinálhatnánk egy fiataloknak helyet adó közösségi helyen. Kezdetben heti egyszer szerveztük meg a programokat, közben az önkénteseink száma nőtt. Aztán a heti alkalmak száma is növekedni kezdett és egy idő után nyitottá tettük ezeket az alkalmakat, majd ifjúsági irodaként működtünk az említett épületben, ahonnan 2012-ben költöztünk el. Szerencsére a közelben találtunk egy helyet, ahol jelenleg is működünk. Megalapítottuk az egyesületünket és kíváncsiak voltuk, hogy ez így formálisan is működik-e. Működött. 

A munka során kapcsolatba kerültek a városrész iskolájával, hogy fogadták a kezdeményezést, az önkéntes csapat folyamatos jelenlétét?

Kezdetben még ifiklubként nem volt kapcsolatunk az iskolával, viszont amikor később elkezdtünk tanodaként működni, már felvettük az iskolával a kapcsolatot. Az elején nem igazán vettek komolyan bennünket. Nyilván más egy oktatási intézmény szigorú keretei között dolgozni, mint egy tanodában. Foglalkozásainkkal sok gyereknek tudtunk segíteni, olyanoknak, akik a suliban nem igazán haladtak a többiekkel. Munkatársainkkal például közösen házi feladatokat oldottunk meg velük vagy gyakoroltuk a hangos olvasást. Sokaknál otthon ezek a közös tanulások sajnos nem voltak meg. A gyerekek javuló eredményei után már partnerként tekintettek ránk, jelenleg pedig már kidolgozott együttműködési rendszerünk van az iskolával. Félévente van nálunk beiratkozási időszak és a tanárok már rendszeresen javasolnak fiatalokat, akikkel szerintük foglalkozni kell majd. Sokszor pedig nekünk vannak háttérinfomációnk a szóba kerülő gyerekekről és a családokról, néha így többet tudunk róluk, mint a pedagógusok. Egyébként mi sokszor családlátogatásokat is tartunk, sőt a szülőknek is szervezünk közösségi programokat. A napirendünk az, hogy a mentorok minden nap átmennek a gyerekekért az iskolába, ez pedig jó alkalom arra, hogy a kollégák a tanárokkal pár szót váltsanak. Ha a családok és a suli között van valamilyen konfliktus, akár mediátorként is segítünk a folyamatban, de sokszor nálunk, a tanoda épületében is zajlanak ilyen feloldó beszélgetések. A családsegítő központtal mindig jó kapcsolatunk volt, velük szintén kölcsönösen segítjük egymást.

A tanodában szerzett élmények miben tudnak segíteni az ide érkező fiataloknak?

Azt erősítjük, hogy minél több olyan helyzetbe kerülhessenek a gyerekek, amelyekben élmények érik őket, nálunk olyan dolgokban vehetnek részt, amelyeket egyébként a családjaik az anyagi korlátok miatt nem engedhetnek meg maguknak. De itt ne gondoljunk nagy dolgokra. Vannak műhelyeink, ezekkel igyekszünk megtalálni mindig az aktuális érdeklődési köröket. Most épp digitális kompetenciafejlesztő foglalkozásokat tartunk, de akad, akit a mozgás érdekel vagy a művészetek. Rendszeresen vannak nálunk külföldi önkéntesek, ami például azért jó, mert ők megint más perspektívát mutatnak, máshogy bontják ki a fiataloknak a világot. Szervezünk tanodán kívüli szabadidős programokat is, hogy legyenek színházi, bábszínházi élményeik. A programok megvalósulásához sokszor szervezünk közösségi gyűjtést, az évenkénti nyári balatoni táborunk is így valósulhat meg. Azt gondolom, rendkívül sokat számít majd a felnőtt létben, hogy a gyerekeknél vannak élményszerű tapasztalások, ezekből lehet a későbbiekben motivációjuk. Sokszor tapasztaljuk egyébként, hogy mostanában a központilag szervezett Erzsébet táborokba viszik a gyerekeket, ami persze jó, de sokkal többre mennénk, ha nem lennének szegregált iskolák, ha az intézményrendszer integráltabb lenne és akkor nem merülne fel, hogy most egy hátrányos helyzetű iskolából visszük a gyerekeket mondjuk Zánkára.

Pár hete a Facebook oldalukra tették ki a hírt, hogy a következő tanévhez szükséges forrásuk még nincs meg és ezért közösségi gyűjtést indítanak. Ebben a bizonytalanságban mit hozhat a jövő?

Jelenleg négy mentort foglalkoztatunk, akik nagyon sok energiát tesznek bele a foglalkozásokba, keddtől péntekig vagyunk nyitva, és sokszor dolgozunk hétvégén is. Sok idő megy el a tervezésre, jelentős háttérmunka jár ezzel, és a működés feltételeit is meg kell teremteni, főleg én foglalkozom a menedzsmenttel. A tanodák országos intézményrendszerébe már nem pályáztunk évek óta. Sokkal szabadabb elgondolásunk van az ilyen jellegű tevékenységről, és ezt szerettünk volna megvalósítani, így inkább megpróbálunk több lábon állni. Az egyik ilyen láb a pályázatok, a másik a közösségi és céges adománygyűjtések, illetve van még egy társadalmi vállalkozásunk, és az ehhez kapcsolódó szolgáltatások. Ezek például csapatépítő programokat és iskolák számára szervezett érzékenyítő foglalkozásokat takarnak, de a saját közösségi tereinket is bérbe adjuk. Nagy kihívás jelent, hogy évről évre szűkülnek a források, a finanszírozási rendszer már nem ugyanaz, mint mondjuk az uniós csatlakozás idején, de az sem lehet, hogy mindig megkérjük az embereket, hogy adjanak nekünk pénzt. A szolgáltatásokban sok lehetőséget látunk, hiszen ez egy jó érzékenyítő vonal lehet. Szerintem ezen keresztül azt a társadalmi problémát, amivel mi foglalkozunk, meg lehet mutatni annak a rétegnek, amely erre nem lát rá és nincs is erről tudása. Így teremthetünk akár párbeszédet a különböző társadalmi csoportok között. A helyzetre jó példa, hogy a barátaim egy része, akik persze tudják, hogy mivel foglalkozom, sem tudják elképzelni, hogy a pécsi belvárostól három kilométerre milyen körülmények között élhetnek ma emberek.

Az eltelt egy évtizedben érzékenyebbek lettünk a szervezetük által is képviselt ügyekben?

Úgy látom, hogy ma akkora szakadék van a különböző társadalmi rétegek között, hogy sokan nem igazán tudják elképzelni a szegénységet, de amikor jobban megismerik a helyzetet, akkor az emberek nagy többségében azért még mindig jelen van a szolidaritás. Sokat kell még dolgozni, rengeteg kommunikáció kell egymás élethelyzeteinek megértéséhez. Mondhatnám, hogy egyik napról a másikra, de inkább úgy fogalmazom meg, hogy egyik évtizedről a másikra ez nem fog megváltozni. Egyébként nagyon hiszek a gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan elgondolásban. Mi a helyi közösségeket igyekszünk erősíteni, és ezeket próbáljuk megteremteni itt a városrészünkben, de ez nagyon küzdelmes folyamat. Eközben itthon a nagy rendszerekben egyáltalán nincs meg a szándék és az akarat arra, amit mi szeretnénk, hogy jobban odafordulhassunk egymáshoz, mert jelenleg nagyon el vannak szeparálva egymástól az emberek. 

Az interjút Szeifer Csaba készítette

Kép: Kovács Zoltán

Az Élmény Tár elérhetőségei:

Web: https://elmenytartanoda.hu/

Facebook: https://www.facebook.com/MenedekPecs