Rozsonits Erika

„Egyszer lent, máskor fent…”

Mindig különleges élmény új osztályt kapni, a régi jól működő közösséget ballagtatni. Az emberre sokféle érzelem hat ilyenkor. Ez így működött régen is, amikor óvodapedagógusként dolgoztam, s ma középiskolai tanárként mit sem változott a helyzet.

A következőkben bemutatom a jelenlegi osztályomba járó diákommal kapcsolatos problémaszituációk rövid történetét, valamint azon megoldási módokat, melyek hatékonyak voltak a mindennapokban.

A mi iskolánkban hagyomány, hogy a leendő osztályfőnökök tevékenyen részt vesznek a beiratkozásnál, hiszen ez az első – sok gyermek esetében sajnos az utolsó – alkalom arra, hogy a családról, a szülő-gyermek interakciókról valamit megtudjon a pedagógus. A kb. 15-15 perc a személyes adatok felvétele alatt én szeretek bepillantást nyerni a szülő–gyermek, testvér–testvér kapcsolatokba.(hangnem, stílus, nyitottság, zárkózottság).

Jelenlegi osztályom 10. évfolyamos. A két év elteltével semmit nem kopott a következő szituáció emléke.

Kicsit késve, kicsit hangosan lépett az osztályba egy 40 év körüli édesanya és hatalmas túlsúllyal rendelkező lánya. Feltűnő volt a szülő izgatottsága, félelme. A kislány egyértelműen utálta a helyzetet, azt, hogy neki is itt kell lennie. Mikor megszólítottam, egy-egy szóval, de válaszolgatott. Amint a gólyatábori lehetőség tájékoztatásához értem, azonnal kikelt magából. Iskolába nem illő modorban kiabálta, hogy ez már mindennek a teteje, felejtsem el, és kész.

Az anyuka ijedten, szinte alázatosan kérlelte, térjen észhez, de a gyerek belelovalta magát a helyzetbe. Jól látszott, hogy nem ritka ez a dühkitörés, és az anyuka egyáltalán nem ura a kialakult helyzetnek. „Mit ígértél? Ne mutatkozzál be!” – kérte a gyermekét.

A többi asztalnál kollégáim, más osztályok tanulói, az őket elkísérő szülők döbbenten várták a fejleményeket.

Az első reakció, az első néhány mondat döntő lesz, ezt jól tudtam, s azt is, hogy meg kell szólalnom. A pillanat tört része alatt számtalan gondolat járt a fejemben: mennyi problémám lesz ezzel a gyerekkel, ha már most ilyen cirkuszt mer rendezni; mi lehet a háttérben, mennyi sérelmet cipelhet, hogy így reagál; vajon én 14 évesen szerettem volna ilyen testalkattal gólyatáborozni?

Mivel felmértem, hogy az anyuka nem tudja megoldani a helyzetet, felálltam, s a tanulót is utasítottam erre. Bemutatkoztam neki, közöltem vele, hogy nem tűröm ezt a viselkedést.

Röviden elmondtam, miért tartom fontosnak a gólyatábor szervezését. Majd közöltem, hogy ez nem kötelező, hanem választható program, s én felajánlom azt a lehetőséget, hogy este hazautazhat, hiszen a bent alvás sem kötelező.
A legnagyobb meglepetésemre elfogadta a javaslatomat, esetlen, erőtlen kézfogása megerősített komoly önértékelési zavarairól. Itt kezdődött az a tudatos pedagógiai munka, amely a mai napig tartogat új és új kihívásokat, sok esetben sikereket, sok esetben kudarcokat.

Az induláskor természetesen az együttnevelés formáira nagy szükség volt. Mára a szülőkkel való kapcsolattartás szinte naprakész, sikerült bürokratikusságtól mentes kapcsolatot kialakítanunk. A megoldások keresésében a család és a gyermek pozitívumaira támaszkodom. Szerencsére az édesapa korrekt, együttműködő, a nehézséget az édesanya engedékenysége jelenti folyamatosan.

A kezdetektől fogva ez a kislány folyamatosan, majd minden tanítási órán kipróbálta a határait. Napi szinten jelezték a kollégák a kisebb-nagyobb megoldásra váró helyzeteket.
Ekkor szinte kizárólag fekete ruhákba öltözött a gyerek, a halált, az elmúlást verseiben egyetlen célként jelölte meg. Ezeket az írásokat szívesen mutatta meg az érdeklődőknek, s szinte várta a megbotránkozást.

A folyamatos problémák miatt az általános iskola alatt elküldték pszichológushoz, aki azt mondta a szülőknek, hogy nem tud eredményt elérni a gyerekkel, amíg ennyire elutasító és nem hajlandó együttműködni.

Az egyetlen járható út az őszinteség volt, minden résztvevővel. Beszélgetéseket, nemcsak a kislánnyal, hanem az osztállyal, a többi szülővel megtettem s teszem a mai napig. Az osztályprogramok, az alaposan megtervezett osztályfőnöki órák, elszámoltatások, szerződések büntetések, egész sora van már a hátunk mögött. Tudatosan említem a büntetést utolsóként a sorban. Ennél a tanulónál csak nagyon indokolt esetekben tartom hatékonynak.

Ahogy már említettem, az első időkben sorra kerestek meg a kollégák vele kapcsolatban, én minden esetben a diákkal és az adott kollégával, esetenként a szülővel együtt kerestem a megoldásokat. Szerencsére mostanában lényegesen ritkábban kerül sor ilyen jellegű beszélgetésekre.

Én úgy gondolom, a tanuló egyéniségéhez igazodva, de a vezető szerepet végig megőrizve, viselkedésére folyamatosan reflektálva, enyhe humort alkalmazva sikerült a kislányt egy kicsit közelebb hozni önmagához, az osztályhoz és hozzám, osztályfőnökhöz.
Miközben telt-múlt az idő, az érzelmi kötődések szövevényes szálai barátságokat, szeretetkapcsolatokat alakítottak ki, s az első tanév végére az is kiderült, hogy az értelmi képességei sem rosszak, csak mivel otthon mindent megkap, kiszolgálják, jó adag lustaság kondicionálódott nála.

Az élet úgy rendezte, hogy kisebb műtétre került sor nála sora az elmúlt tanév végén. Ekkor az osztály valamennyi tagjával készíttettem egy szív alakú lapot, melyen minden mondat így kezdődött: „Azt szeretem benned, hogy…”. Az édesanyától tudom, hogy kincsként őrzi a lapocskákat a mai napig.

Ebben a tanévben érdeklődésének, képességének megfelelő, apró feladatokat folyamatosan bíztam rá, ügyelve arra, hogy mindig ellenőrizzem, értékeljem a teljesítményét. Egyszer sem hagytam kibúvót. A rábízott dolgokért keményen felelősséget kellett vállalnia. Egyre többször jutott apróbb-nagyobb sikerélményekhez.

Sokat gondolkodtam, mi lehetne az az átütő siker, amit végre ő maga is igazi sikernek könyvel el. Szerencsére iskolánk folyamatosan sokféle szabadidős programot ajánl, ilyen volt az „Alternatív pingpongbajnokság” is. Minden osztályból minimum három jelentkezőt vártak a versenyre, amelyre bármilyen kreatív ütővel lehetett nevezni.

Úgy gondoltam, megszólítom a két legjobb barátnőjét, s kérem, keressenek egy harmadik jelentkezőt. Tudtam, hogy nyomban őt ajánlják majd a lányok. Azért nekem is figyelnem kellett a meggyőzés mértékére; végül közöltem, nem szeretném, ha cserbenhagyna minket. Az osztály helyeselt.

Megtört a jég, a kislány ott, az órán tervezgetni kezdett. Kitalálta, hogy édesapjával készíttet egy nagyobb méretű plexi lóherét… és megnyerte az iskolai bajnokságot. Ebben az időben én éppen szülői értekezletet tartottam. Bekopogott, és illedelmesen bejött a terembe, elújságolva a történteket. Mikor gratuláltam, megkérdeztem, szabad-e megölelni. Őszinte örömmel engedte meg. Nagy örömömre kiérdemelte az első osztályfőnöki dicséretét.

Ettől az időtől fogva egyre színesedett a ruhatára, sokat és szívesen vesz részt a legtöbb osztályprogramban. Kollégáim visszajelzései alapján tudom, hogy sok esetben tud olyan intelligensen viselkedni, megszólítani, kérni, köszönni, ahogyan azt a párbeszédekben, a sok-sok szituációs játékban látta, megtapasztalta az óráimon.

Mindezek ellenére azóta is folyamatos „kötéltánc” a legtöbb találkozás. Néha szeretném, ha türelmesebb, megértőbb, kevésbé önző lenne, de olyankor mindig arra gondolok, hogy honnét is indítottam a vele kapcsolatos nevelőmunkámat.

Most zárul a második tanév, a mi intézményünkben töltött tanulmányainak éppen a fele. Őszintén remélem, hogy a nehezén már túljutottunk.

Rozsonits Erika