„Mert hogy az iskolaügy végtelen dimenziós”

A tizenöt évet első hallásra én is brutálisnak éreztem. Meg sokadikra is.

De.

Tizennyolcra felemelni vagy tizenötre lecsökkenteni ugyanaz a megoldás. Ugyanaz a szint. Ugyanaz a gondolat.

Mert hogy az iskolaügy végtelen dimenziós. Egyetlen paraméter megváltoztatásától bármit is várni ostobaság. Egyetlen paramétert megoldásként üdvözölni, katasztrófaként beállítani felszínesség. Egyetlen paramétert megváltoztatni úgy, hogy a többihez nem nyúlunk: katasztrófa.

Nézzük a tizennyolc évet.

Lehetett-e tizennyolc évre emelni a korhatárt akkor, ha:

• egy iszonyatos demográfiai szituációban az iskolák beiskolázási harcra vannak kényszerítve,
• évente megjelenik a középiskolák sorrendje egyetlen adatra, a továbbtanulási százalékra alapozva,
• ez a mutató ürügyet ad a fenntartónak újabb elvonásokra,
• az iskolák nem egyenlő feltételekkel dolgoznak (lásd: fenntartó szerinti különbségtétel),
• némely fenntartó iskolája következmény nélkül megteheti, hogy a cigánymentességére hivatkozva gyűjti magához a „legjobb” gyerekeket, aztán mutogat a másikra, hogy az mennyire gyengébb,
• a tudásnak nincs értéke,
• a munkának nincs igazi értéke,
• a boldogulás alig van összefüggésben az iskolázottsággal (legalább is sokak szemében, de a mi rétegünk, a tanárok szemében sem…),
• a gyerekeknek sem az érettségi, sem a diploma nem jelent igazi perspektívát,
• a felelősség fogalma majdhogynem ismeretlen,
• nincs segítő személyzet, nincs feltétel, nincs semmi,
• és így tovább még ezer pontban.

Hasonló szempontrendszert nyilván a tizenöttel szemben is fel lehetne állítani, a hozzászólók már megtették, megteszik.

Aki a legelesettebbek között dolgozik, nyilván azt szeretné, hogy minél tovább tartson az iskolában töltött idő. És teljesen jogosan. Ritók Nórának (szinte) mindent elhiszek, mert olvasom az írásait. Csillának (szinte) mindent elhiszek, mert ismerem.

De magamnak is (szinte) mindent elhiszek. Azt is tudom, hogy egyelőre egy másik szegmensét látom az iskolának. Olyan helyen dolgozom, ahol nem a legeslegperiféria, hanem csak a periféria és a perifériára való lecsúszástól rettegők gyerekei járnak. És a kollégáim közül pont azok érvelnek a terv mellett, akik a lelküket is kidolgozzák a gyerekekért. Örülnék, ha nem lennének beállítva szar alakoknak.

Egyikük (harminc éves, befestené az eget a gyerekekért, a gyerekek nagyon nagy része is érte) azt mondja: elképesztő, hogy a gyerekek tizennyolc éves korukig nem tapasztalják meg a felelősséget. Márpedig ez nekem is mániám: olyan helyzeteket teremteni, ahol a gyerek felelősen viselkedhet! Ebben a rétegben az egyik fő célkitűzés.

A tizenöt évet megdöbbentőnek tartom. De egy félórányi előnyét meg tudom említeni. Az elejtett információ adott lehetőséget, hogy végre keményen beolvassak. Ó, igen, néha az ember nem „dédelget”, hanem beolvas. És hónapok óta először tudtam félórányi elgondolkozós csöndet előidézni kilencedikben. Elég nyersen fogalmaztam, de van előzménye… Hogy a tizennyolc éves határnak az volt a következménye, amit ti csináltok: majdnem fekvő állapotig lecsúszva a széken, bal kezetek a genitálián, a jobb lóg a semmibe, jogot formáltok arra, hogy eldöntsétek, elég szórakoztató-e a matekóra, ha nem, akkor jogot formáltok saját magatok szórakoztatására, nem törődve senki mással, miközben két egyjegyű számot nem tudtok, de legfőképpen nem vagytok hajlandóak összeadni, mert minek is? – egyáltalán, semmi munkára nem vagytok hajlandóak. Nem vagytok hajlandóak drámázni sem. Sportolni sem (az egyik fiú például arra hivatkozva nem öltözött át tesiórára, hogy szűk a pulóvere nyaka, és szétzilálná a fél óra alatt belőtt haját). Az óra terhére a városban sétálni sem. Mert azt pontosan tudjátok: minden a tanáraitokra van ráhátékázva (bocs, de ez a katonai szó a legkifejezőbb). Most megváltozik az ügy: a felelősség rád is hárul, mehetsz haza, legalább egész nap lájkolhatod a csibefasz.hu-n megjelenő ürülékmintákat (létező honlap, tessék körülnézni rajta! – hozzá képest a napiszar.hu éteri tisztaságú költészet…), negyvenévesen is a szüleid tartanak majd el, persze a diszkóra még akkor is kiköveteled a pénzt, észre sem véve, hogy a szülők évek óta nem voltak sehol.

Hát persze, az ilyen szövegeknek semmi közük a korszerű pedagógiához, de azért néha csak el kell mondani őket, tán az így létrejövő igazi csend a bizonyíték minderre. (Ja, a szülők együtt vannak, dolgoznak, tehetetlenek, szégyellik a gyerek viselkedését – szóval más kategória, mint amiről sokan beszélnek.)

Persze, hogy nem akarom elzavarni őket. Csak fölvillantottam, hogy elképzelhető olyan világ is, amikor a felelősség jobban eloszlik.

Nyilván itt a válasz: korszerűbben kellene tanítani… Egyet is értek, de mikor és hol? Ha van heti harminc órám. Ha hat osztályban tanítok matematikát bármi remény nélkül, a kiégést megkísértve – mert égen-földön nincs matektanár, ha nem vállalnám, megdöglene a suli (így is meg fog). Pont tíz éve jósoltam meg a Népszabban, hogy így lesz. Hogyan legyek korszerű, ha heti tíz órában egy olyan teremben vagyok, ahol a tanári asztal és a tábla között 48 cm van (megmértem), így a táblára is csak kitekert, akrobatikus pózban tudok írni – bizony érdekes feladat lenne a csoportalakítás, a gyerekek közti sétálgatás…

Mellékesen elég jó dolgokat is csinálok évtizedek óta. Katasztrófa, hogy ezekre jobbára a harminc óra feletti fizetetlen időmben van lehetőségem. Mert az iskolaügy logikája ilyen.

És az is katasztrófa, hogy gondolkozom a menekülésen. Muszáj nekem a nyugdíj előtti utolsó éveimet ilyen teljes nihilben töltenem, amilyen most az iskola?

Szóval: először iskola kell. Iskolarendszer kell. Aztán érdekes lehet a tizenöt meg a tizenhat meg a tizenhét meg a tizennyolc.

Persze még egyszer: a tizenötöt brutálisnak tartom

(Egy kicsit elfáradtam, bocs…)

Achs Károly