2012. február 26. vasárnap, 22:40

Mit nem teszek egy tanteremben?

10. Nem tekintem a gyerekeket alárendelteknek, ők társaim a pedagógiai folyamatban

„Úgy éreztem, hogy kicsúszott a kezemből a saját életem. Semmiben nem én döntöttem. Mindenben mások utasításait kellett követnem. Ezért kellett bizonyos tekintetben lerombolnom az addigi karrieremet, hogy újraépíthessem.”
Heath Ledger

Ha figyelemmel voltunk az előbbiekre, akkor a gyerekek nem „beosztottaink” lesznek az iskolában, hanem igazi partnereink abban a folyamatban, amelyben ők is és mi is megtaláljuk a megfelelő helyünket úgy, hogy mindannyian jól érezzük magunkat. Úgy, hogy mindannyiunknak örömet okoz a felfedezés, a tanulás.

Ha kimozdulunk a tanári asztal biztonságából, akkor esélyünk van felfedezni tanítványaink világát. Megláthatjuk a táskáikra rajzolt graffitiket, a padjaikba rejtett titkos levelezést, az alatta olvasott újságokat. De megismerhetjük igazi valójukat is, ha belépünk az ő világukba. Megismerhetjük valódi személyiségüket, amely egyébként sokáig, akár évekig, egészen az iskolába járás végéig rejtve maradna előttünk. Közvetlen kapcsolatot alakíthatunk ki szellemi és testi síkon is. Megérinthetjük a vállukat, ha bíztatásra van szükségük, kisebbeknek megsimogathatjuk a fejét, ha jól tett valamit. A tanítványaink a társainkká válhatnak az oktatás és nevelés folyamatában, ha tiszteljük őket és közeledni akarunk feléjük. Ha a tisztelet kölcsönösen megvan, akkor feltételezhetően megvan a bizalom is, és akkor a gyerekek befogadnak maguk közé. Mint a Holt költők társaságában, ahol az új irodalomtanárnak sikerül a gyerekek társává, választott szellemi vezetőjévé válnia és távozásakor a tanítványai Walt Whitman egyik versének részletével búcsúztatják az asztal tetejére állva:

„Ó Kapitány, Kapitányom! Szörnyű utunkat már teljesítettük,
A kínzott meggyötört, a győzelem a miénk, mit kerestünk.”¹

A jelenet megható és valamennyi pedagógusnak álma egy ilyen csoport, osztály vezetőjének lenni. Ez csak akkor lehetséges, ha a gyerekeket nem alérendeltünkként, hanem partnerünkként kezeljük. Egyenrangú felek vagyunk abban a folyamatban, amiben ugyan mi többet tudunk, de ezzel a fölénnyel nem kellene élnünk, visszaélnünk. Az „én mindent tudok”, „minden helyes, mit teszek”, „én vagyok az osztály Főnöke” attitűd csak vesztes pozíció lehet. De lehet-e valóban partner egy gyerek? Természetesen.

Próbáljuk ki! Az amerikai iskolákban és egyes itthoni reformpedagógiai iskolákban is hagyománya van a rövidebb, hosszabb idejű projektmunkának, melyet a tanulók a pedagógus segítségével (ha kérik), de önállóan dolgoznak ki. Ezzel tehetnek bizonyosságot gondolkodásuk fejlettségéről, szellemi alkotóvágyukról, manuális ügyességükről, kreativitásukról stb. A projekttémákat maguk választhatják meg a megadott műveltségi területen belül – azt választják, ami érdekli őket. A projektben írhatnak esszét, készíthetnek makettet, prezentációt – bármit, ami az adott témakörhöz kapcsolódhat. Az erre való készülésben diák és pedagógus együtt dolgozik, társak kell, hogy legyenek a siker érdekében. Nem gondolom, hogy jó megoldás lenne a gyerek helyett kitalálni a projektet, a megoldás mikéntjét. Beszéljék meg, ha szükséges még ötleteket is adhatunk a megoldás felé vezető úthoz, de ennél tovább ne menjünk. Végezzük azt, ami a feladatunk, a mentori munkát!

Az SNI-s kisfiú a fizika témakörei közül a mágneses taszítást választotta, mert felkeltette érdeklődését az órán általam ismertetett jelenség: „Ég és föld között lebeg, mint Mohamed koporsója.”. Elgondolkodtatta, hogyan lehetséges ez. A megegyező pólusú mágnesek taszítását látta az órán, bemutattam több kísérletben is, megnézte animációkon. Az alapot tudta hát, de neki egyszerű eszközökkel a maga módján kellett lebegtetnie a koporsót.

Próbálkozott. A mágnes állandó jelleggel félrecsúszott, kimozdult a szimmetriatengelyből és leesett. Akkor megpróbálta a vízszintesen elhelyezett téglatestet keretbe zárni, ám ekkor meg „felfordult és hozzáragadt” – mondta.

Hagytam, hadd törje a fejét, jöjjön rá maga valamilyen megoldásra. Azt már tudta, hogy a „koporsó nem mozdulhat oldalra, nem billenhet meg. A megbeszéléseinken próbáltam arra terelgetni, hogy a mágneses mezőt is ismerje meg, és annak ismeretében „szülje meg” a megoldást.

Megtörtént. A bemutató remekül sikerült.

Ebben a történetben társak voltunk, együtt hajoltunk tizedszer is a félresikló mágnes fölé, együtt kísérleteztünk hosszú időn keresztül, együtt nevettünk és búslakodtunk, ha a dolog nem sikerült. És közös volt az öröm is: ő a sikernek örült, én meg annak, hogy nem adta fel, és megoldotta a problémát. Történhetett volna úgyis, hogy elárulom fiúnak a megoldást, ám ezzel elvettem volna az örömét. Akkor belőlem a tanár beszélt volna.

A lány minden nap bejött a fejlesztő szobába. Látszólag nem akart mást, mint beszélgetni, megosztani örömét vagy bánatát. Sokszor nem is beszélt. Ránéztem, hogy segíthetek-e valamiben és csak azt láttam, hogy jólesik neki leülni kicsit, hallgatni, nézelődni, belelapozni valamilyen fejlesztő anyagba. De ugyanakkor sokszor beszélgettünk arról, ami az életében gondot jelentett vagy örömet adott. Nem úgy beszélgettünk, mint tanár és diák, hanem mint társak az iskolában. Gyakran elfelejtette még a magázódást is a bizalmas beszélgetések során. Szüksége volt valakire. Látszott, hogy a nevelőotthonos pedagógusok minden igyekezete ellenére ez a gyerek magányos. Kellett valaki, akiben megbízott, akivel megoszthatta a gondolatait. Akihez ragaszkodhatott. Ez már régen nem tanár-diák kapcsolat volt. Társak voltunk minden helyzetben. Az osztályban is, a tanítási órán is. Ám ennek a kapcsolatnak megvoltak a szabályai, amiket be kellett tartania.

A szabályok nélkülözhetetlenek minden kapcsolatban. A fenntartások nélküli szeretetben, a szerelemben, a barátságban és a haverok között is megvannak azok a szabályok, amelyek működtetik a kapcsolatokat. És megvannak a célok is, amiért ilyen kapcsolatokat keresünk és kiépítünk. Szerelemben egy olyan társra vágyunk, aki majd egyszer gyerekeink anyja-apja lehet, akivel le tudjuk élni életünket Az iskolában általában azt szeretnénk, hogy a tudás megszerzésével esélyt kapjunk önálló életünk megszervezésére, elkezdésére, megélésére.

Ez pedig parancsra nem megy! A parancsot többnyire végrehajtja a gyerek, ha elég jól szocializált, de nem feltétlenül ért egyet vele, és de ezt nem árulja el. Ha mégis kibukik belőle, akkor már olyan nagy fokú bizalomvesztés áll fenn, amely nagy valószínűséggel tönkreteszi az egész kapcsolatot.

Parancsra nem megy, mert a parancs nem fejleszti azt, amire pedig nevelni szeretnénk őket: az öntudatot, az önállóságot, a büszkeséget, a tudatosságot. A parancsolás olyan kommunikációs gát, amelyet nagyon nehéz feloldani. Olyan, mint a prédikálás (majd én megmondom a tutit), a fenyegetés (ha holnapra sem lesz kész a leckéd, beírom az egyest), a szidás (már megint…). Ez az eszközök általában hatástalanok, illetve pontosan az ellenkezőjét érjük el vele annak, amit szeretnénk.

Legyen a gyerek társunk. Olyan ember, aki kellően motivált, aki ha szükségét érzi, kéri és elfogadja a támogatásunkat annak érdekében, hogy minél többet tanuljon, és jobb ember legyen. Ez csak mellérendelt viszonyban működhet.

„Nem az a feladatunk, hogy a felnövekvő generációnak meggyőződéseket közvetítsünk. Hozzá kell segítenünk, hogy a saját ítélő erejét, a saját felfogóképességét használja. Tanuljon meg a saját szemével nézni a világban. (…) A mi vélekedéseink és meggyőződéseink csak a mi számunkra érvényesek. Az ifjúság elé tárjuk őket, hogy azt mondjuk: így látjuk mi a világot. Nézzétek meg most már ti is, milyennek mutatja magát nektek. Képességeket ébresszünk fel, és ne meggyőződéseket közvetítsünk. Ne a mi igazságainkban higgyen az ifjúság, hanem a mi személyiségünkben. Azt vegyék észre a felnövekvők, hogy mi keresők vagyunk, és őket is a keresők útjára kell vezetnünk.”
Rudolf Steiner