Gondolataim Az osztály című filmről

Ahogy a címe, a film maga is megengedi, hogy a magunk módján viszonyuljunk az egyes helyzetekhez. Nem mutat ugyanis többet annál, mint amennyi ahhoz elég, hogy gondolatokat ébresszen bennünk. Nem adja készen az értelmezést, és nem véd meg a valóságtól. Provokál a csenddel, a hirtelen nézőpontváltásokkal, az árnyékok és hangok játékával, de mindez szépen rácseng a saját gondolataink zajára, és a végén úgyis csak azt a kérdést tesszük fel magunknak, amit meg merünk fogalmazni.

A film alatt folyton késztetést éreztem arra, hogy hozzászóljak egy-egy szereplőhöz. Nőtt bennem a feszültség, és hagytam, hogy hozzám is beszéljenek a 13-14 éves diákok. Ugyanakkor szorongtam, hogy nekem is, az én gondolatomra is pont olyan nyersen és találóan fognak beszólni, mint a tanáraiknak vagy egymásnak. Jól esne azt mondanom, hogy igen, tudom, mi lett volna megoldás az egymásnak feszülő érzéseikre, de sajnos fogalmam sincs róla.

Olyan helyzetekkel találkozunk a filmben, amelyekre nem érvényesek a szépen megfogalmazott, de merevre csiszolt bölcsességeink. Miről is beszélek? Az én szemszögemből egy színes, élettel teli gyerekcsapatról, akik egymás anyanyelvét nem beszélik ugyan, de viszonylag jól megértik azt a nyelvet, amit bevándorlóként az utcákon, vagy ki tudja, hogy hol sajátítottak el. Ami révén egyszerre idegenek és közeli ismerősök. Ezek a gyerekek egy osztályban tanulnak, de ahogy ez gyakran lenni szokott, nem partnerei sem a tanáraiknak, sem egymásnak. Csak megadják magukat a kötelező oktatás rendszerének.

A tanárok okítani akarnak, embert faragni, elviselik a mindennapok harcait és kudarcait, s ami nem megy, azt nem erőltetik. A fiatal francia nyelvtanár keresi a kapcsolódási pontokat, ő maga sem mindig tudja, hogy milyen utat járjon. Mennyire engedheti el a hatalmi szerep kapaszkodóit, és milyen pontokon kapcsolódhat őszintén a diákok mindennapi életeseményeihez? Próbálja kézben tartani a tanórákat, fegyelmezni a szemtelenségig szabados gyerekeket, de adott pontokon érezhetően kicsúszik a kezéből az irányítás, és olyasmiket mond, vagy tesz, amit később ő maga sem érez helyénvalónak.

A gyerekek természetesen a maguk világát élik, szórakoztatják egymást és önmagukat, minden lehetőséget kihasználnak arra, hogy a tanárt kellemetlen helyzetbe hozzák, szembesítsék ellentmondásos magatartásával.

Ha vissza merünk emlékezni saját iskola élményeinkre, és nem távolodtunk el túlságosan az akkori önmagunktól, akkor bizony ismerősnek tűnhet ez az érzés. Hogy nem értjük egymást, a tanárt, mindannak a célját, ami velünk történik. De ettől még nem áll meg az élet. Nem lehet sokáig töprengeni, ki kell deríteni, hogy ki mond igazat, kiben bízhatunk, meg kell védeni magunkat, meg kell tudni, hogy kik is vagyunk, és mire vagyunk képesek. Hogy normálisak vagyunk-e, ha szégyent, vagy szerelmet élünk át? Ezek valódi kihívások és annak a felnőttnek, tanárnak, aki arra vállalkozik, hogy megismerjen, ki kell állnia a hitelesség próbáját.

A filmben szereplő tanárnak nem mindig sikerült a kritikus pontokon vállalnia önmagát, olyan eszközökhöz folyamodik segítségért, amivel szemben védtelenek a gyerekek, a szigorral, elutasítással, fegyelmi bizottsággal igyekszik a rendet megteremteni, és ennek bizony ára van. Ez az a pont, amikor kedvünk lenne elítélni őt, vagy azt mondani, hogy ne így akarja megoldani a problémákat. Ne adja még fel, vállalja a saját gyengeségét az adott helyzetben, és minden jóra fordul. Ne engedje, hogy kicsapják a gyereket az iskolából! Higgyen az intuíciójának, és nézzen a felszín alá. Ehhez bizony bátorság kellene, de milyen erőforrásai vannak egy tanárnak? Tehetetlennek érzi magát, és végül a józan eszére hallgatva dönt. Elítélhetjük emiatt? Mi lenne hasonló helyzetben a lelkünk igazsága?

Azt gondolom, hogy tanárként, de szerep nélkül is a legfontosabb hitelesnek lenni, felelősséggel vállalni fel önmagunkat. Ha egy órán kimondtam valamit, amit nem kellett volna, akkor merjek bocsánatot kérni, és ne a tanári tekintélyt hívjam segítségül. Ha túllőttem a célon a fegyelmezésben, ha nem figyeltem eléggé a diákok igényeire, akkor merjem ezt beismerni, és nem felfelé mutogatni, vagy az oktatási rendszerre hárítani a felelősséget. Talán ennyi is elég lenne. Ez a lehetőség mindentől függetlenül létezik.

És most diadalmasan kivonulhatnék ki e sorok közül azzal, hogy mégiscsak találtam valamiféle megoldást az osztálytermi problémákra, de önkéntelenül is felmerül a kérdés: vajon rá lehet-e nézni erre a helyzetre más módon is? Igen, máshonnan nézve talán nem így áll össze a kép. Az utolsó képsorok hangulatát idézve, az élet megy tovább a jól, rosszul meghozott döntéseinkkel együtt, az osztály kiürül, majd megtelik ismét.

A filmben szereplő gyerekek szociálisan hátrányos helyzetben élnek. A szülők alig beszélik az ország nyelvét, és a kiszolgáltatottság minden oldalon érezhető. A tanárok a merev oktatási rendszeren túl a saját határaiknak, a gyerekek a tanári döntéseknek, csoportnyomásnak, a szülők a rájuk nehezedő létfenntartási kötelezettségnek vannak kiszolgáltatva.

Az osztály olyan film, amiben nincs a szenvedésnek egyértelmű oka, nincs egyetlen néven nevezhető gonosz, de tele van kihívással és meglepetéssel. Bőven ad teret az érzéseknek és gondolatoknak, s mint ezt magunk is tapasztalhattuk: kiváló ösztönző egy tartalmas beszélgetéshez.

Kiss Orsolya