A művészeti életben elindult diszkrimináció, illetve az oktatási szegregáció ellen szervezett demonstrációt a Humán Platform, 2013.május 18-án. „Add hozzá a hangod a változáshoz” címmel. Felkérésükre vállaltam, hogy beszélek a témáról, mivel a szegregációt szakmailag és emberileg is elfogadhatatlannak tartom.
A következőket mondtam:
Kedves jelenlevők!
Azért vagyok itt, hogy elmondjam, számomra a demokrácia és a szegregáció nem összeegyeztethető fogalmak. Hogy beszéljek a tapasztalataimról, melyet az integráció érdekében végzett munkám során szerzek. Mert én ebben hiszek. Az integrációban. Ebben hiszek, és ezért dolgozom munkatársaimmal együtt, az Igazgyöngy Alapítványnál, a 33 LHH kistérség egyikében.
Azért vagyok itt, mert azok, akik elszenvedik ezt az egészet, nem tudják elmondani. Értük vagyok itt. És mindannyiunkért is, hiszen az ő sorsuk meghatározza a mi jövőnket is. Nincs olyan, amiben a mi utunk és az ő útjuk külön kezelhető. Nincs olyan, hogy a mi iskolánk és az ő iskolájuk. Számomra nincs olyan, hogy „szeretetteljes szegregáció”.
Munkám során naponta megtapasztalom, hogy mit jelent egy szegregátumban élni. Mit lehet esélytelenül, reménytelenül, nulla mozgástérrel létezni családoknak, gyerekeknek. Átélem velük, hogy mit jelent a kirekesztettség, megtapasztalom a széteső közösségeket, küzdök azért, hogy a pozitív hatások gyökeret verhessenek.
Ma, Magyarországon ilyen szegregátumok sokasága van. Ma így hívják, nem cigánytelepnek, talán, mert a kifejezés így európaibb, modernebb, miközben tartalma mit sem változott az évtizedek során. Most ugyan, a TÁRKI kutatásai meglepő adatokkal szolgálnak a szegénységről, mégis, ha valaki átutazik az országon, végigmegy a főutcákon, a felújított szökőkutas köztereken, azt hiheti, minden rendben van. Ám ha letér az útról, és kimegy a kis falvak szélére, vagy a zsáktelepülésekre, meglátja, amit mindenki inkább eltitkolna. Meglátja a 21. századi Európába nem illő nyomort.
Az ilyen helyeken a nyomor újratermelődése folyik. Egy másik Magyarországé. Itt nincs pénz burkolt utakra, házfelújításokra, villanyra, a közkutak is minimalizálva, munkahelyeket ide senki sem visz, a közmunka is maximum 3 hónapos, és az sem jut mindenkinek. A nyomor szervezi itt az életet, a „nincs”, ez határozza meg a gyerekek gondolkodását is. A gyerekekét, akiknek megszületése, sőt talán már fogantatása pillanatában eldőlt a sorsa. Az ő életútjukban nem jutnak szerephez olyan dolgok, amelyek a gyerekek fejlődéséhez nélkülözhetetlenek.
Az intézményrendszer, az iskola pedig úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Igaz, ma már ez alig tartható. Az elvárások rendszerében eltűnt a gyerek, akiről azt tanultuk, hogy szociokulturális környezetével kellene értelmezni, megérteni, és segíteni. De ez csak a tanulmányok szövege marad.
A valóság másképp szerveződik. A problémák megoldása is. Sokáig az integrációt próbáltuk. Próbálhattuk. Nehezen ment persze, mitől ment volna könnyen, hiszen a probléma sem egy választási ciklus alatt alakult ki, és a próbált módszerek sem voltak a legmegfelelőbbek. Főleg, mert nem összehangoltan szerveződtek a hatások. És mert a probléma sokkal bonyolultabb annál, mint elsőre látszik.
Volt egy-két év, amikor a szegregált oktatás felszámolása is megindulhatott. Állami akarattal, állami segédlettel, uniós normákhoz igazodva. Amikor a pedagógiai paradigmaváltásra lehetőségek mutatkoztak.
Most visszarendeződünk. A problémás, mélyszegénységben élő, zömében roma, óriási szociokulturális szakadékkal behatárolt gyerekek oktatásában újra szabad utat kap a szegregáció. A külön nevelés. Külön iskolában, külön osztályokban. Ideológia gyártódik hozzá, a szeretetről, hiszen a példaiskola pont egyházi fenntartású, meg a szülői akaratról, hiszen ők mondják, hogy ott jobb nekik. Igen, ők mondják. Ők, akik csak annyit látnak, fognak ebből az egészből, hogy ott nem csúfolják a gyerekeiket. Ott rendesebbek velük. Akkor ez a megoldás? Elengedni a befogadást, megszüntetni az integráló lehetőséget, a toleráns többségi csoport kialakítását, a támogató pedagógiai környezetet, és őket külön tenni?
Sorolhatnék mérésekkel alátámasztott szakmai érveket, kutatási eredményeket arról, hogy a vegyes csoportokban mennyivel eredményesebb a tanulás. Hogy az egymástól tanulás mennyire fontos. Hogy a másság megtapasztalására minkét félnek szüksége van. Hogyha gyerekkorban megtanulják, felnőttként könnyebb lesz az együttélés.
De talán inkább arról beszélnék, hogy milyen a tanulás ott, ahol csak ők vannak. Ahol azok a magatartásformák erősödnek csak, és gyűrnek maguk alá mindent, ami a szegregátumoké. Ahol kicsiben lassan lemodellezik a gyerekek azt, ami nagyban, az otthoni közösségben van. Mindenben. Kommunikációban, konfliktuskezelésben, majd erőviszonyokban. Elég csak megnéznünk a leszakadó térségekben levő szakiskolákat, ahol a tanítás már rég nem az, amit annak hívunk. Ahol a tanárok tehetetlenek. Mindennel szemben.
Persze lehetne másképp. Ahol lehetőség van, mint a fővárosban, vagy a több iskolával rendelkező városokban, ott tartani kellene a megfelelő integrációs arányt. Nem engedni 30 % fölé egy tanulócsoportban a halmozottan hátrányos helyzetűek arányát, és megfelelő szakembergárdával segíteni az oktatást. Van rá példa, és működik is. Csak szervezés és akarat kérdése.
Nehezebb a helyzet ott, ahol a térség maga szegregálódik, iskolástól, mindenestől. Ahol a HHH-s arány meghaladja az 50%-ot, sőt, sok helyen eléri a 100%-ot is. Itt nem lehet integrációról beszélni. Ide más stratégia kell. Itt ki kell lépni az iskolán kívülre, komplex, egyidejű problémakezeléssel, innen vinni kell a gyerekeket, amennyit csak lehet, a többségi társadalomba, aztán visszavinni haza, velük a látott és megtapasztalt mintát, élményt, tudást. És vinni oda, hozzájuk a többségi társadalom tagjait, önkénteskedni, közös programokra. Itt meg kell teremtenünk az integrációs helyzeteket. Nekünk, a többségi társadalomnak. Mert ők önmaguktól ezt nem bírják megtenni. Mi, az Igazgyöngyben így próbáljuk, sikerrel.
Egyébként, érdekes ez az integráció….elviekben és messziről sokan egyetértenek vele. Kivéve, ha a saját gyerekéről, családjáról, szomszédságáról van szó. Azt gondolom, ez természetes emberi tulajdonság. Ám épp itt van az államnak a felelőssége. Mert az államnak messzebbre kellene néznie, mint egyetlen gyermek iskolaideje. Messzebbre, mint egy generációé. Következetes, stratégiaszerű gondolkodással kellene rendelkeznünk, de ez nem megy. Négyévenként más jövőkép rajzolódik. Sokszor épp ellenkező előjelekkel.
Amikor tanítani kezdtem, még a rendszerváltás előtt, tanítottam szegregált „C” osztályokban. Az „A” osztályokba jártak az okos gyerekek, és a „valakik” gyerekei, a „B”-be azok, akik nem voltak „valakik” gyerekei, a „C” be pedig a zömében túlkoros cigánygyerekek. Egyet sem tudok közülük, aki onnan, a „cések” közül valamire vitte volna.
Most újra erre haladunk. Persze kicsit másképp, mert most az egész oktatás még hatósági eszközökkel is kiegészülni látszik. A pedagógiai eszközök helyett. Mert a szegregált oktatáshoz kell majd ez is. A büntetés eszköztára.
Gyakorló szakemberként nehezen tudom eredményesnek elképzelni a centralizált tananyagra tervezett, szakfelügyelőkkel ellenőrzött oktatást ezekben a szegregált osztályokban. Azt gondolom, eleve kudarcra ítélt. És előre sajnálom az ott tanító pedagógusokat. Akiknek a rendőrség lesz munkájában az elsődleges partnere. Akik megvédik majd őket pl. azoktól, akikkel a legjobban együtt kellene működnie, a tanítványai szüleitől.
A szegregált oktatás szerintem a pedagógia kudarca. A demokrácia kudarca.
Nem akarom vizionálni a Spiró György Feleségversenyében leírtakat, megtették már többen. Csak azt szeretném itt is kihangosítani, hogy a ma az ország csaknem fele szegénységben él, és a szegények 28%-a gyermek. Akik közül sokan olyan körülmények között élnek, ahol a tehetségcsírák még fel sem fedezhetőek. Akiknek fel nem fedezett tehetségével értékeket tékozlunk el. Akiknek életéből a szegregált oktatással elvesszük a lehetőségét is annak, hogy felnőttként élhetőbb életet élhessenek. Akiket otthagyunk, a nyomor újratermelésére ítéltetve.
Miközben azt hisszük, etikusan járunk el. Áttoljuk a felelősséget rájuk. Személyes döntésként tüntetjük fel a szegénységüket, stigmatizálva őket. Megtesszük, meg kell tennünk, a ránk nézve is kötelező eljárásokkal. Ebbe a rendszerbe illik bele a szegregált oktatás is.
Ma a kirekesztés folyamatát éljük. Szakmai érveink hatástalanok. Új etika íródik a 21.századi Európa egy demokráciájában, Magyarországon.
Drága Nóra!
Én is a nincs-csel indítottam május legelején, gyermekvédelmi beszámolómban. igaz nem a szegregált oktatás kapcsán, de szervesen idekapcsolva: mi a nincs? mit jelent a nincsben felnőni?szocializálódni?
Máshol dolgozva, máshol szerzett tapasztalatokkal, de egy MEGHATÁROZOTTSÁGBÓL indítottuk a perspektívát, csak: egy értékeléshez. sajnos! sajnálom!
Nóra!
„A szegregált oktatás szerintem a pedagógia kudarca. A demokrácia kudarca.”
Nóra, biztos vagy ebben? Te csak a cigánygyerekek jövőjét nézed.
De az értelmi fogyatékos gyerekek szemszögéből is így látod?
Az integrált fogyatékos gyerekek az előkészítetlen áthelyezések miatt rettenetes helyzetben vannak. Csúfolják, megalázzák, háttérbe szorítják őket. Nem fejlődnek megfelelően, hiszen se a tanárok, se a gyerekek nincsenek felkészülve, felkészítve a befogadásukra.
Nem csoda, hogy a szülők visszahozzák őket (áthelyezésüket kérik), mindent megtesznek a szegregált oktatás érdekében. Ahol a gyerekeket elfogadják, szeretik, és a képességeiknek megfelelő fejlesztést, oktatást kapnak. Kiscsoportban, differenciálva, szeretetteljes légkörben, megalázás nélkül.
Az integráció fokozatos, speciális szakmai képzés során kerülnek ki az életbe, gyakorlatot szereznek, próbálnak elhelyezkedni. Sokaknak sikerül is.
Szerintem ezt a vonalat kellene támogatni!!!!!!
A szakmai lehetőségeket bővíteni, segítőket képezni, munkalehetőséget szervezni!!!!!
Kár tagadni, hogy vannak, akik speciális ellátásra, tanításra, nevelésre szorulnak. Az ő érdekükben a szegregált oktatás nem kudarc, hanem LEHETŐSÉG!!!!!
Talán a gyakorló gyógypedagógusokat is meg kellene kérdezni, mielőtt ráhúzzátok a vizes lepedőt a szegregációra.!!!!
Abban igazad van Dóri, hogy elsősorban a hátrányos helyzetűek (és leginkább a cigányok) szempontjából nézem a dolgot, a beszéd is erről szólt, és nem az SNI integrációról. A demonstráció, ahol elhangzott, az is erre fókuszált. Nyilván, a szóhasználat, hogy szegregáció, vonatkozhatna másokra is. Egyébként azt én is úgy látom, hogy a jelenlegi rendszer nem nyitott és nem felkészült a sérültek integrációjára. A jó példa (Gyermekek Háza) megfelelő aránnyal, megfelelő szakemberekkel, erre kidolgozott pedagógiai programmal és nyitott szülőkkel képes a sérült gyerekek megfelelő integrált oktatására. De ettől az ország többi része messze van….És külföldön is remek példákat látni. Ma, én nagyon sajnálom az SNI gyerekeket. Ez az oktatási rendszer csakugyan csak szenvedés nekik, és a pedagógusoknak is. Írj te is egy cikket, mutasd meg a szempontjaidat, problémáidat. Mert azt meg csak te, ti láthatod jól. Én maradnék a roma és HHH gyerekek szegregációja elleni hangnál.
Dórinek igaza van és egy nagyon fontos jelenségre? hívta fel a figyelmet: míg létezik roma integrációs politika (hogy hogyan működik, az egy másik kérdés), meg támogatjuk a cigány gyerekeket mindenfélével (nagyon helyesen), addig a fogyatékkal élőknek, elsősorban az értelmi sérülteknek már iskoláik se nagyon vannak, támogatást nem kapnak sehonnan. Ha vége a középiskolának, akkor nem lesz állásuk, munkájuk, ha a szülő elhal, akkor nincsenek otthonok, ahol segítenék őket stb. Ma Magyarországon a legelhanyagoltabb helyzetben ők vannak és nem a cigány gyerekek – gondoljunk csak az akadálymentesítés több éve lejárt végő határidejére vagy a kényszerrel beintegrált "befőttekre" a többségi iskolákban – ahogy egy kolléga fogalmazta meg találóan, de "gonoszul" a problémát stb. Természetesen ez nem enyhíti a Nóri által képviselt ügy nehézségeit, problémáit.
Köszönöm Karcsi, hogy megértettél.
Nálunk most fogják szétverni az Egymit.
A Szakszolgálatot "átcsoportosítják".
Marad a speciális általános iskola.
9-10. osztály? Ki tudja, mi lesz a sorsa.
Ha a kerületi integrált gyerekek egy része után nem jár az emelt normatíva, tuti visszajönnek (visszahelyezik őket).
A szegregált iskolába.
Végre nem alázzák meg őket nap mint nap, kapnak differenciált képzést, bánásmódot. És fejlődnek, jobb esélyekkel indulhatnak az életbe. És fokozatosan, a gyakorlat során fognak visszailleszkedni.
Az a szülő, aki a fogyatékos gyerekének a legjobbat akarja, nem tiltakozik a szegregált oktatás ellen. SőT!!!!
Azért ez jelent valamit!
A mai körülmények között utópia az integrált oktatás sikeressége.
Pedig egész életemben ezt tartottam etalonnak.
De a mai gyakorlat erre rácfolt.
Ha nem érett a társadalom az integrációra, nem szabadna eröltetni.
Tudom, már megint nem a cigánykérdésről írtam. Bocsi.
Rövid hozzászólás: nem marad a 9.-10 osztály, az új törvény "eltörölte" ezt is, illetve nem rendelkezik róla. A spec. általános után egyből szakmára megy az értelmi sérült, ha még lesznek ilyen intézmények, mert az ilyen sulik száma elenyésző, a gyakorlati helyeket meg most verik szét. Ennyi! A kör bezárult…miközben nő mind az SNI, mind a BTM szám…
Nórinak: tisztelem a munkádat, a "szent őrülteket" mindenhol becsülik, de szélmalomharcnak tartom sok minden miatt. Olyan iskolában dolgozom, amely utolsó esélyt adó suli, a gyerekek zöme cigány gyerek, az összlétszám ötöde e mellett SNI-s, majd fele BTM-es, szinte mindegyikük HHH, HH, nevelőotthonos stb. Ki merem mondani, hogy integrálásuk, felzárkóztatásuk legfőbb akadálya saját maguk: tanulóink nagyjából tizedét a beiratkozás után többet nem látjuk, kizárólag a családi pótlék miatt jönnek – mert mi még hittel felvesszük őket… Időnként felbukkannak egy-egy "hamis" orvosi igazolással, amit vesznek valahol, de mi kénytelenek vagyunk elfogadni, aztán megint eltünnek. A bejárók többsége nem akar semmit, bízik a csodában, hogy tanulás nélkül is szerez szakmát, érettségit. S mikor nem, akkor jön a szlogen: persze, mert én cigány vagyok. A maradék gyerek tisztességgel bejár, leérettségizik, szakmát szerez, elkezd dolgozni, de ez az összlétszám alig harmada évről évre.
Azt gondolom, hogy amíg maga a cigányság nem akarja a változást, a segítséget (nem csak pénz és adomány formájában), addig beleszakadhatunk, akkor sem fog változni semmi sem. Természetesen igaz ez az egyre szélesebb mélyszegénységben élő nem cigány gyerekekre is!
(Egyébként ezt az állítást egy cigány oktatási szakértő fogalmazta meg az Utolsó padban konferencián.) S ahogy Nóri írta, ez a réteg, a nyomor, a kirekesztettség újratermeli magát és a spirál nem kifelé vezet: minden felvételinél több fiatal szülőnek is magam töltöm ki a felvételi iratokat, mert se ők, se gyerekük nem tud írni vagy olvasni. Mi középiskola vagyunk, feltehető tehát kérdés: az előző iskolájukban nem tettek meg semmit értük, vagy ők nem tettek semmit magukért? A választ nem én akarom megadni, de elgondolkodni érdemes rajta. Ahogy azon is, hogy Lázár Péter hogyan tudott csodát csinálni szegregált környezetben és Nóri hogyan tud csodát tenni nap mint nap. Szerintem ez emberség kérdése…
Karcsi, tudod, én is nagyon tisztellek, szeretlek,de ez egy kicsit sztereotipra sikeredett kommented lett….
Megoldás pedig van, épp ezért mondom évek óta, hogy az iskola falain belül nem lehet megoldani az integrációt…sosem. Csak a családgondozással-közösségfejlesztéssel egybekötött széleskörű stratégia segít. Én sem lennék velük ilyen eredményes, ha nem mennék ki a terepre, nem keresném a családokat, nem próbálnám partnerré tenni őket…Attól, hogy mondjuk, hogy ők tehetnek róla, és nem akarnak, stb…nem változik semmi. Csak méginkább stigmatizáljuk őket, ráadásul általánosítva. Ma csodás napom volt kint velük…egy szergegátumban. Gyerekekkel, szülőkkel, kertekkel, mindennel. Boldogan jöttem haza. Azt hiszem, ők is. Lehet, hogy őrült vagyok, de én hiszek bennük. Ne azt keressük már, hogy ki a hibás, ők, az általános iskola, az óvoda, az apjuk, a törvények, a kormány….hanem csináljuk! És akkor megy. Mindenkinek.
Nóri, igazad van és az általánosítást is el akartam kerülni: csak a magam tapasztalatát írtam meg mindenféle szépítés, részrehajlás nélkül és minden szava igaz. Vállalom.
Jó lenne, ha Ritók Nóra munkáját nem csak egy blogon keresztül ismernék és egy-egy média eseményből, véleményét kikérnék és figyelembe is vennék.. És lehetne sorolni még tovább azokat az embereket, akik mindent megtesznek, mert vagyunk még néhányan,de … mikor jön el az az idő, amikor véleményünk, tapasztalatunk, működő projektjeink megfordítják a jelenlegi folyamatokat? Túl lassan és túl kicsiban megyünk, törtetünk előre, miközben a világ velünk ellenkező irányba rohan.
(Julival voltunk jó két éve, három is talán, az oktatási jogok biztosánál és több órán keresztül beszéltünk a fogyatékkal élő gyerekek problémáiról, mit kellene azonnal és sürgősen meglépni. Vittük a könyveinket, munkáinkat, érveltünk, terveztünk és… nem történt semmi. Közben te is tudod, hogy nagyságrendekkel romlott a helyzet az elmúlt néhány évben.)
Ezért gondolom, hogy szélmalomharc az egész, de hittel tesszük a dolgunkat, hátha egyszer…Addig meg kitartást és jó egészséget! 🙂
Ebben maximálisan egyetértek veled, Karcsi. A gyakorlati szakemberek véleménye, tapasztalata képtelen beépülni a problémamegoldások állami rendszerébe. Ebben érthetetlen módon hátul kullogunk. Más demokráciákban ez valahogy működik. És ez mindenre igaz. Fogyatékkal élőkre, cigányokra, oktatásra, egészségügyre..stb. Sokat gondolkodom ezen, hogy miért nem lehet nálunk ezeket a tudásokat becsatornázni. Gyanítom, hogy ebben az átpolitizált rendszernek alaposan van része. Mindenkit be kell sorolni valamelyik oldalra. A szakma oldala pedig nem lényeges.
Igen, sajnos Nóri írja a szomorú igazságot. Az átpolitizáltság megöli a szakmai érveket. Kicsiben sok mindent meg lehet oldani óriási erőfeszítéssel, helyi apró,bár egy-egy emberi sorsot döntően érintő eredményekkel, de a makrostruktúrákra nem sikerül hatást gyakorolni. Bár Nóri olykor átjön a rivaldán, legalábbis olyan mértékig, hogy nem lehet megkerülni. Csak ezt meddig lehet bírni energiával? Karesznak annyiban tökéletesen igaza van, hogy a fogyatékkal élők szempontjai már a deklarációkban sincsenek jelen, az őket segíteni szándékozók szinte egyáltalán nem kapnak figyelmet és segítséget. Két neuralgikus terület, halmozódó problémákkal. Dóri, igazad van, de sejtelmem sincs, hogy e téren mit lehet tenni.
Becsukjuk az ajtót mögöttünk, mikor belépünk a tanterembe és tesszük a dolgunkat! Nóri meg terepre megy, pályázik, mindent megtesz a kölyökért, mert nem tehet mást. És mi sem tehetünk mást! Tőlünk működik a rendszer…nem a gyerekekért és nem értünk…A gyerekek meg ott vannak, túl a Plútón…
2023.11.21. A pályakezdő pedagógusok mellett áll Balatoni Katalin
Maga is átélte, milyen érzés kezdő pedagógusnak lenni, ezért jól ismeri a pálya nehézségeit – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Balatoni Katalin, a Belügyminisztérium köznevel... (Forrás: Magyar Nemzet)
--
2023.11.21. Plakátkampányt indít a kormány az iskolákban
A védelem online is megillet! Kérdezz, szólj, jelezz! - ezek a legfontosabb üzenetei azoknak az iskolai plakátoknak, amelyeket a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) jogsegélyszolg... (Forrás: Eduline)
2023.07.15. Ilyen se volt még: 171 oktató állt ki a Zeneakadémia autonómiájáért
Alulírott előadó- és alkotóművészek, kutatók és zenepedagógusok, mint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem oktatói az alábbi közleményt kívánjuk a közvélemény és a fenntartó Kultur... (Forrás: Index)
Drága Nóra!
Én is a nincs-csel indítottam május legelején, gyermekvédelmi beszámolómban. igaz nem a szegregált oktatás kapcsán, de szervesen idekapcsolva: mi a nincs? mit jelent a nincsben felnőni?szocializálódni?
Máshol dolgozva, máshol szerzett tapasztalatokkal, de egy MEGHATÁROZOTTSÁGBÓL indítottuk a perspektívát, csak: egy értékeléshez. sajnos! sajnálom!
Nóra!
„A szegregált oktatás szerintem a pedagógia kudarca. A demokrácia kudarca.”
Nóra, biztos vagy ebben? Te csak a cigánygyerekek jövőjét nézed.
De az értelmi fogyatékos gyerekek szemszögéből is így látod?
Az integrált fogyatékos gyerekek az előkészítetlen áthelyezések miatt rettenetes helyzetben vannak. Csúfolják, megalázzák, háttérbe szorítják őket. Nem fejlődnek megfelelően, hiszen se a tanárok, se a gyerekek nincsenek felkészülve, felkészítve a befogadásukra.
Nem csoda, hogy a szülők visszahozzák őket (áthelyezésüket kérik), mindent megtesznek a szegregált oktatás érdekében. Ahol a gyerekeket elfogadják, szeretik, és a képességeiknek megfelelő fejlesztést, oktatást kapnak. Kiscsoportban, differenciálva, szeretetteljes légkörben, megalázás nélkül.
Az integráció fokozatos, speciális szakmai képzés során kerülnek ki az életbe, gyakorlatot szereznek, próbálnak elhelyezkedni. Sokaknak sikerül is.
Szerintem ezt a vonalat kellene támogatni!!!!!!
A szakmai lehetőségeket bővíteni, segítőket képezni, munkalehetőséget szervezni!!!!!
Kár tagadni, hogy vannak, akik speciális ellátásra, tanításra, nevelésre szorulnak. Az ő érdekükben a szegregált oktatás nem kudarc, hanem LEHETŐSÉG!!!!!
Talán a gyakorló gyógypedagógusokat is meg kellene kérdezni, mielőtt ráhúzzátok a vizes lepedőt a szegregációra.!!!!
Abban igazad van Dóri, hogy elsősorban a hátrányos helyzetűek (és leginkább a cigányok) szempontjából nézem a dolgot, a beszéd is erről szólt, és nem az SNI integrációról. A demonstráció, ahol elhangzott, az is erre fókuszált. Nyilván, a szóhasználat, hogy szegregáció, vonatkozhatna másokra is. Egyébként azt én is úgy látom, hogy a jelenlegi rendszer nem nyitott és nem felkészült a sérültek integrációjára. A jó példa (Gyermekek Háza) megfelelő aránnyal, megfelelő szakemberekkel, erre kidolgozott pedagógiai programmal és nyitott szülőkkel képes a sérült gyerekek megfelelő integrált oktatására. De ettől az ország többi része messze van….És külföldön is remek példákat látni. Ma, én nagyon sajnálom az SNI gyerekeket. Ez az oktatási rendszer csakugyan csak szenvedés nekik, és a pedagógusoknak is. Írj te is egy cikket, mutasd meg a szempontjaidat, problémáidat. Mert azt meg csak te, ti láthatod jól. Én maradnék a roma és HHH gyerekek szegregációja elleni hangnál.
Dórinek igaza van és egy nagyon fontos jelenségre? hívta fel a figyelmet: míg létezik roma integrációs politika (hogy hogyan működik, az egy másik kérdés), meg támogatjuk a cigány gyerekeket mindenfélével (nagyon helyesen), addig a fogyatékkal élőknek, elsősorban az értelmi sérülteknek már iskoláik se nagyon vannak, támogatást nem kapnak sehonnan. Ha vége a középiskolának, akkor nem lesz állásuk, munkájuk, ha a szülő elhal, akkor nincsenek otthonok, ahol segítenék őket stb. Ma Magyarországon a legelhanyagoltabb helyzetben ők vannak és nem a cigány gyerekek – gondoljunk csak az akadálymentesítés több éve lejárt végő határidejére vagy a kényszerrel beintegrált "befőttekre" a többségi iskolákban – ahogy egy kolléga fogalmazta meg találóan, de "gonoszul" a problémát stb. Természetesen ez nem enyhíti a Nóri által képviselt ügy nehézségeit, problémáit.
Köszönöm Karcsi, hogy megértettél.
Nálunk most fogják szétverni az Egymit.
A Szakszolgálatot "átcsoportosítják".
Marad a speciális általános iskola.
9-10. osztály? Ki tudja, mi lesz a sorsa.
Ha a kerületi integrált gyerekek egy része után nem jár az emelt normatíva, tuti visszajönnek (visszahelyezik őket).
A szegregált iskolába.
Végre nem alázzák meg őket nap mint nap, kapnak differenciált képzést, bánásmódot. És fejlődnek, jobb esélyekkel indulhatnak az életbe. És fokozatosan, a gyakorlat során fognak visszailleszkedni.
Az a szülő, aki a fogyatékos gyerekének a legjobbat akarja, nem tiltakozik a szegregált oktatás ellen. SőT!!!!
Azért ez jelent valamit!
A mai körülmények között utópia az integrált oktatás sikeressége.
Pedig egész életemben ezt tartottam etalonnak.
De a mai gyakorlat erre rácfolt.
Ha nem érett a társadalom az integrációra, nem szabadna eröltetni.
Tudom, már megint nem a cigánykérdésről írtam. Bocsi.
Rövid hozzászólás: nem marad a 9.-10 osztály, az új törvény "eltörölte" ezt is, illetve nem rendelkezik róla. A spec. általános után egyből szakmára megy az értelmi sérült, ha még lesznek ilyen intézmények, mert az ilyen sulik száma elenyésző, a gyakorlati helyeket meg most verik szét. Ennyi! A kör bezárult…miközben nő mind az SNI, mind a BTM szám…
Nórinak: tisztelem a munkádat, a "szent őrülteket" mindenhol becsülik, de szélmalomharcnak tartom sok minden miatt. Olyan iskolában dolgozom, amely utolsó esélyt adó suli, a gyerekek zöme cigány gyerek, az összlétszám ötöde e mellett SNI-s, majd fele BTM-es, szinte mindegyikük HHH, HH, nevelőotthonos stb. Ki merem mondani, hogy integrálásuk, felzárkóztatásuk legfőbb akadálya saját maguk: tanulóink nagyjából tizedét a beiratkozás után többet nem látjuk, kizárólag a családi pótlék miatt jönnek – mert mi még hittel felvesszük őket… Időnként felbukkannak egy-egy "hamis" orvosi igazolással, amit vesznek valahol, de mi kénytelenek vagyunk elfogadni, aztán megint eltünnek. A bejárók többsége nem akar semmit, bízik a csodában, hogy tanulás nélkül is szerez szakmát, érettségit. S mikor nem, akkor jön a szlogen: persze, mert én cigány vagyok. A maradék gyerek tisztességgel bejár, leérettségizik, szakmát szerez, elkezd dolgozni, de ez az összlétszám alig harmada évről évre.
Azt gondolom, hogy amíg maga a cigányság nem akarja a változást, a segítséget (nem csak pénz és adomány formájában), addig beleszakadhatunk, akkor sem fog változni semmi sem. Természetesen igaz ez az egyre szélesebb mélyszegénységben élő nem cigány gyerekekre is!
(Egyébként ezt az állítást egy cigány oktatási szakértő fogalmazta meg az Utolsó padban konferencián.) S ahogy Nóri írta, ez a réteg, a nyomor, a kirekesztettség újratermeli magát és a spirál nem kifelé vezet: minden felvételinél több fiatal szülőnek is magam töltöm ki a felvételi iratokat, mert se ők, se gyerekük nem tud írni vagy olvasni. Mi középiskola vagyunk, feltehető tehát kérdés: az előző iskolájukban nem tettek meg semmit értük, vagy ők nem tettek semmit magukért? A választ nem én akarom megadni, de elgondolkodni érdemes rajta. Ahogy azon is, hogy Lázár Péter hogyan tudott csodát csinálni szegregált környezetben és Nóri hogyan tud csodát tenni nap mint nap. Szerintem ez emberség kérdése…
Karcsi, tudod, én is nagyon tisztellek, szeretlek,de ez egy kicsit sztereotipra sikeredett kommented lett….
Megoldás pedig van, épp ezért mondom évek óta, hogy az iskola falain belül nem lehet megoldani az integrációt…sosem. Csak a családgondozással-közösségfejlesztéssel egybekötött széleskörű stratégia segít. Én sem lennék velük ilyen eredményes, ha nem mennék ki a terepre, nem keresném a családokat, nem próbálnám partnerré tenni őket…Attól, hogy mondjuk, hogy ők tehetnek róla, és nem akarnak, stb…nem változik semmi. Csak méginkább stigmatizáljuk őket, ráadásul általánosítva. Ma csodás napom volt kint velük…egy szergegátumban. Gyerekekkel, szülőkkel, kertekkel, mindennel. Boldogan jöttem haza. Azt hiszem, ők is. Lehet, hogy őrült vagyok, de én hiszek bennük. Ne azt keressük már, hogy ki a hibás, ők, az általános iskola, az óvoda, az apjuk, a törvények, a kormány….hanem csináljuk! És akkor megy. Mindenkinek.
Nóri, igazad van és az általánosítást is el akartam kerülni: csak a magam tapasztalatát írtam meg mindenféle szépítés, részrehajlás nélkül és minden szava igaz. Vállalom.
Jó lenne, ha Ritók Nóra munkáját nem csak egy blogon keresztül ismernék és egy-egy média eseményből, véleményét kikérnék és figyelembe is vennék.. És lehetne sorolni még tovább azokat az embereket, akik mindent megtesznek, mert vagyunk még néhányan,de … mikor jön el az az idő, amikor véleményünk, tapasztalatunk, működő projektjeink megfordítják a jelenlegi folyamatokat? Túl lassan és túl kicsiban megyünk, törtetünk előre, miközben a világ velünk ellenkező irányba rohan.
(Julival voltunk jó két éve, három is talán, az oktatási jogok biztosánál és több órán keresztül beszéltünk a fogyatékkal élő gyerekek problémáiról, mit kellene azonnal és sürgősen meglépni. Vittük a könyveinket, munkáinkat, érveltünk, terveztünk és… nem történt semmi. Közben te is tudod, hogy nagyságrendekkel romlott a helyzet az elmúlt néhány évben.)
Ezért gondolom, hogy szélmalomharc az egész, de hittel tesszük a dolgunkat, hátha egyszer…Addig meg kitartást és jó egészséget! 🙂
Ebben maximálisan egyetértek veled, Karcsi. A gyakorlati szakemberek véleménye, tapasztalata képtelen beépülni a problémamegoldások állami rendszerébe. Ebben érthetetlen módon hátul kullogunk. Más demokráciákban ez valahogy működik. És ez mindenre igaz. Fogyatékkal élőkre, cigányokra, oktatásra, egészségügyre..stb. Sokat gondolkodom ezen, hogy miért nem lehet nálunk ezeket a tudásokat becsatornázni. Gyanítom, hogy ebben az átpolitizált rendszernek alaposan van része. Mindenkit be kell sorolni valamelyik oldalra. A szakma oldala pedig nem lényeges.
Igen, sajnos Nóri írja a szomorú igazságot. Az átpolitizáltság megöli a szakmai érveket. Kicsiben sok mindent meg lehet oldani óriási erőfeszítéssel, helyi apró,bár egy-egy emberi sorsot döntően érintő eredményekkel, de a makrostruktúrákra nem sikerül hatást gyakorolni. Bár Nóri olykor átjön a rivaldán, legalábbis olyan mértékig, hogy nem lehet megkerülni. Csak ezt meddig lehet bírni energiával? Karesznak annyiban tökéletesen igaza van, hogy a fogyatékkal élők szempontjai már a deklarációkban sincsenek jelen, az őket segíteni szándékozók szinte egyáltalán nem kapnak figyelmet és segítséget. Két neuralgikus terület, halmozódó problémákkal. Dóri, igazad van, de sejtelmem sincs, hogy e téren mit lehet tenni.
Milyen szomorú!!!!
Nem tudunk mit tenni, mi, gyakorló gyógypedagógusok! Minket kérdez valaki?
Első a törvény, második a papír.
És hol a gyerek????
Becsukjuk az ajtót mögöttünk, mikor belépünk a tanterembe és tesszük a dolgunkat! Nóri meg terepre megy, pályázik, mindent megtesz a kölyökért, mert nem tehet mást. És mi sem tehetünk mást! Tőlünk működik a rendszer…nem a gyerekekért és nem értünk…A gyerekek meg ott vannak, túl a Plútón…