A digitális én

Mi az egyáltalán, hogy digitális én? Azt sugallja, mintha lenne egy digitális meg egy nem digitális én… Egy facebook én, meg egy valóságos én? Vagyis lehet, hogy két éned van?

Bízom benne, hogy – főleg, ha jártál már a blogomon – szoktál saját magadon gondolkozni. Azon, hogy milyen ember is vagy, milyennek látszol, hogyan viselkedsz satöbbi. És azon szoktál-e gondolkozni, milyen vagy, milyennek látszol, hogyan viselkedsz online környezetben? Ugyanúgy? Máshogy? Vagy így külön még sosem gondoltad végig?

Én, személyiség, identitás a pszichológiában

Ha nem akarjuk végigelemezni a pszichológia száz évének személyiségdefinícióit, akkor nagyvonalúan azt mondhatjuk: a személyiség (az én*) az érzéseid, gondolataid, történeteid, tapasztalataid, viszonyulásaid, vágyaid csak Rád jellemző, egyedi halmaza. Plusz van benne valami állandó, egy mag, ami nem igazán, lassan, kicsit, vagy ritkán változik.

Mivel a személyiségünk (énünk) egy belső dolog, a külvilágban sosem jelenik meg közvetlenül, mindig csak valami által közvetítve. A pszichológusok személyiségtesztek és mélyinterjú által, mások pedig a viselkedésed révén tapasztalják meg, ismerik meg a személyiségedet. De akkor mondható-e egyáltalán bármi is a személyiségedről, ami nem jelenik meg a viselkedésedben? Lehet, hogy igazán nagylelkű személyiségnek tartod magad, miközben semmi nagylelkűt nem tettél még az életedben. Jó kérdés, hogy ki mondja meg, milyen vagy: Te, aki belülről látod, érzed, a nagylelkűségedet, vagy pedig a többiek, akik kívülről látják – néha éppen az ellenkezőjét…

Talán veled is úgy van, hogy az ügyfeleid egy kicsit (nagyon) mást mondanának a személyiségedről, mint az anyukád. Sőt, Te magad is máshogy viselkedsz a haverokkal, mint a beteg nagyiddal – és megint máshogy azzal, aki nem adja meg az elsőbbséget a kereszteződésben. Vagyis: a különböző helyzetekben kiszámíthatóan másképp viselkedsz, aszerint, hogy az adott szituáció milyen szerepviselkedést kíván meg. Akkor valójában különböző személyiségek lennél? Nyilván nem, sőt! A szerepteoretikusok azt mondják, minél több ilyen szerepet tudsz hitelesen – és a helyzetnek megfelelően – megjeleníteni, annál gazdagabb, érettebb, rugalmasabb személyiség vagy, wow!

Igazából élettörténetünk, identitásunk sem egy van, hanem több: máshogy mesélsz magadról egy People interjúban, és máshogy, ha a kisfiad kérdez. A szerepek, az élettörténetek és az identitások megjelenítenek, közvetítenek valamit: az állandó énedet, a személyiségedet. (Vannak, akik szerint az én olyannyira egyenlő a megjelenített én-nel, hogy valójában nincs is olyan, hogy én. Szerintem viszont van.)

A digitális én

Az én, az adott szituáció és a viselkedés kapcsolata önmagában is elég összetett, pedig még be sem hoztuk a digitális elemet. A pszichológia / pszichiátria ismeri a többszörös személyiség fogalmát (ami nem azonos a skizofréniával), és mint patológiát tartja számon. Ha nem akarjuk az online eszközöket használók felét mindjárt betegesnek nyilvánítani, akkor jobban járunk, ha azt mondjuk: a digitális én – normál körülmények között – pszichológiai értelemben nem egy külön én. Sokkal inkább egy (sőt, több) helyzet, amiben esetleg megváltozott viselkedést tanúsítunk, és lehet, hogy ebben a környezetben kicsit másképp mutatjuk be az énünket, mint az offline környezetben. Nevezzük ezt online (környezetben való) viselkedésnek. A normalitás pedig nagyjából addig tart, míg a két helyzet között van emlékezeti átjárás – tehát offline is emlékszel, mit csináltál a neten és fordítva.

Ahogy az offline helyzetek nem egységesek, úgy az online helyzetek csoportja sem homogén kategória, és nehéz olyan jelzőket találni, ami egyértelműen különbséget tesz a két csoport között. Az egyik ilyen megkülönböztető jegy talán az, hogy (egyelőre, 2013-ban) az online környezet valamilyen “testetlenséggel” jár. Persze online környezetben is van testünk: a gép előtt ül, vagy vannak olyan online környezetek, ahol a testünket egy avatar reprezentálja, megint más helyzetekben a kezünkben egy kontroller van stb – szóval igyekszem óvatosan fogalmazni… Ebből a “testetlenségből” / fizikai jelenlét hiányából adódik valamiféle anonimitás. Ez – az online helyzetek sokfélesége miatt – megint egészen sokféle dolgot jelenthet. Az egyik véglet például az, ha egy TOR kliens mögül böngészed egy ismerősöd (vagy idegen) facebook profilját, egy másik pedig az, ha saját fotóval, saját névvel és adatokkal vagy jelen, de a viselkedésedről szóló társas visszajelzések annyira közvetettek, és időben eltolódottak, hogy sajátmagadat névtelennek, a viselkedésedet pedig következmények nélkülinek érzékeled. (Ez utóbbi a kognitív anonimitás jelensége.)

Az interneten senki sem tudja, hogy kutya vagy…

Az anonimitás szabadságából fakadóan kis erőfeszítéssel, egyszerűen kísérletezhetsz újfajta környezetek és viselkedések kipróbálásával. Puszta kíváncsiságból például csak kevesen mennénk el egy extrém testmódosító csoport találkozójára, viszont egyáltalán nem kell bevállalósnak lennünk ahhoz, hogy egy lájkkal csatlakozzunk a facebook csoportunkhoz.

Az offline helyzetek között is akadnak anonim jellegűek, például a gyónás vagy a pszichoterápia, de ezek közel sem érhetők el olyan kis erőfeszítéssel, olyan “olcsón”, mint az online anonimitás állapota. Viszont lefogadom, hogy ha egy tréner vagy terapauta meghallaná a fenti leírást az anonimitásról (következmények nélküliség, szabad kísérletezés, viselkedések kipróbálása), egyből az önismereti vagy tréningcsoportokra gondolna. A készségfejlesztő tréningek során egy csomó eszköz szolgálja azt, hogy a résztvevők új viselkedéseket próbáljanak ki, amiket később, gyakorlás révén esetleg beépíthetnek a személyiségükbe. Az online helyzetek viszont szinte erőfeszítés nélkül kínálnak fantasztikus lehetőséget a személyiségünkkel, viselkedésünkkel való, társas szankcióktól mentes kísérletezésre.

Légy önmagad! – csak ne a neten

Érdekes különbség, hogy míg az offline viselkedéssel, személyiséggel** kapcsolatban a társadalmi közbeszéd az önmegvalósításról, a spontán önkifejezésről, a belső iránytű használatáról – vagyis mások véleményétől való függetlenedésről -, a maszkok, pajzsok és egyéb énvédő praktikák levetkőzéséről szól (be yourself!), addig az online énünkkel kapcsolatban pont ezek ellenkezőjét halljuk. Ennek a diskurzusnak a középpontjában az online énünk védelme, az adataink biztonsága, a privát szféránk, az énünk menedzselése, vagy optimális megjelenítése áll.

Vagyis: fontos, hogy úgy alakítsuk az online viselkedésünket, személyiségünk digitális megjelenítését, hogy az megfeleljen, tetsszen másoknak.

Elgondolkodtató kettősség, nem? Vajon egyszer eljön az az idő, amikor a trénerek, terapauták és életvezetési megmondóemberek az online énünkkel kapcsolatban is önfeltárásra, spontaneitásra és az intimitás alapját jelentő őszinteségre buzdítanak majd? Lehet. Mindenesetre a biztonsági intelmek mellett egyelőre kevéssé szoktunk ilyesmit hallani.

Önismereti csoport a zsebedben

Az optimális énbemutatás sokszor az egyes online fórumokhoz igazított énbemutatást is jelent: ha a legtöbb lájkot, megosztást, pozitív visszajelzést akarjuk kapni, igazodnunk kell az adott digitális fórum, online helyzet követelményeihez. Van, aki ebben veszélyeket lát: “ha mindig a médiumhoz igazítod a viselkedésedet, végül elfelejted majd, ki vagy valójában”. Szerintem viszont az alkalmazkodás jelensége (a megfelelő szerepviselkedés) egyáltalán nem az online környezetek sajátja. Ahogy az instagramon, úgy egy fotószakkörön is azt várják tőled, hogy fotózz, egy punkkoncerten pedig azt, hogy piros hajjal ugrálj. Furcsa, és bizonyára mások elismerésére kevéssé méltó dolog, ha az instagramon osztod meg a szakmai eredményeidet, és ugyanígy furcsa, ha a festőszakkörön piros hajjal ugrálsz…

Az online környezet sajátossága viszont, hogy a személyiség különböző kontextusban történő megnyilvánulásai külön-külön elérhetőek, és mind-mind rögzítettek. A pszichológiában rengeteg diagnosztikai eszköz – és tulajdonképpen maga a terápia is – abban segít, hogy ami belső, az külsővé, tudatos feldolgozás tárgyává váljon. Az online környezetben erőfeszítések nélkül – mintegy melléktermékként – valósítjuk meg ezt a pszichológiai munkát. Ráadásul énünk lenyomatai felbontva, részeiben érhetők el. Valamennyi rész a személyiségünk, énünk tanulmányozásának, az önismeretünk fejlesztésének alapja lehet. Egy kis egosurfing (a saját magad által gyártott tartalmak áttekintése) után megkérdezheted magadtól: valóban ez vagyok én? Tetszik nekem, amit látok? Miért posztoltam ezt annak idején? Vajon hogyan látnak ez alapján mások? A digitális lábnyomod ebből a szempontból egy napló. Egy állandóan a zsebedben lévő önismereti eszköz.

A facebook-éned

A digitális lábnyom és napló kifejezések viszont azt sugallják, mintha a neten hagyott nyomaid, a személyiséged megjelenítése statikus dolgok lennének. A digitális tetoválás megfogalmazás sem sokkal jobb ilyen szempontból. Persze maguk a kiposztolt szövegek vagy képek valóban nem változnak, a kontextusuk viszont igen. Átalakulhat a digitális környezet, a saját környezeted, vagy éppen Te magad. Egy megváltozott környezetben ugyanaz a tartalom mást jelenthet. Épp ezért lehet hasznos olykor az egosurfing, amit némi önreflexióra is felhasználhatsz. A vizsgálat során megteheted, hogy az előnytelen, elavult, kínosnak látszó tartalmakat egyszerűen törlöd vagy titkosítod. És megteheted azt is, hogy ha ilyesmit találsz, akkor megállsz, és elgondolkozol: miért nem tetszik ez már? Miért írtam ezt anno? Mi változott? Megteheted, hogy megpróbálod elfogadni, amit írtál, ami voltál, és megpróbálod nem titkolni, hanem felvállalni mások előtt… Nos?

Társas értelemben minden én: megjelenített, közvetített én, akár online, akár offline helyzetekről beszélünk. Az online és offline én megkülönböztetése szerintem olyan tévedés, ami akár veszélyes is lehet. Ha valakit megbántok online, nem mentegetőzhetek azzal, hogy az csak a “facebook-énem” volt, nem én! Hiszen az online konfliktusokból adódó fájdalom sem csak a “facebook-énünket” érinti. Pláne veszélyes ez a felfogás akkor, amikor az online helyzetek egy jó része egyáltalán nem anonim. A legközelebbi barátainkkal (munkatársainkkal, családunkkal, diákjainkkal) folytatott online párbeszédek gyakran folytatódnak offline. Hogy az online én külön én-e, vagy sem, az túlmutat a digitális kérdéseken, sokkal inkább a fentiekben felvetett (filozófiai) kérdéshez vezet vissza bennünket: különválasztható-e a viselkedésünk a személyiségünktől? Ha igen, akkor fennáll a lehetősége, hogy a facebook énem sem én vagyok.

Fejlesztési célból egyébként kifejezetten hasznos e kettőről – a viselkedésről és a személyiségről – külön-külön gondolkodnunk. Ha nem azonosítod magadat a viselkedéseddel, lehetőséged nyílik arra, hogy kudarcok, tévedések esetén is értékelni tudd önmagad: „Ma így viselkedtem, holnap majd másként fogok – de bármelyiktől függetlenül értékes személy vagyok”. Coachingban, terápiában gyakori az ilyen gondolatkísérlet, de a hétköznapokban azért általában nem így gondolkodunk magunkról és egymásról, ugye?

Ha sikerült felbíztatnom Téged egy kis egosurfingre, akkor úgyis eldöntöd majd magad: amit látsz, az valóban Te vagy-e? Vagy csak a facebook-éned…

* a személyiség és én terminusokat ebben az írásban szinonímákként használom
** offline személyiség alatt innentől csupán a személyiség offline helyzetben való megjelenését értem

Szabó Orsi