OFOE Filmklub – A vadászat

A Budapest Film Zrt-vel közösen szervezett filmklubunk első találkozóján A vadászat című dán filmet nézzük meg.

Időpont: október 1., kedd, 17.30

Helyszín: KINO CAFÉ, 1137 Budapest, Szent István krt. 16.

Jegyár: 700 Ft, 5 alkalomra szóló bérlet ára: 2500 Ft

Szeretettel várunk minden érdeklődőt.

A nemrég elvált Lucas egy vidám baráti társaság megbecsült tagja, gondoskodó apa, megbízható munkatárs. Egy óvodában dolgozik asszisztensként, szereti a munkáját, és a gyerekek, kollégák is kedvelik őt. Egyik kolléganőjével randizni kezd, és úgy tűnik, magánélete is mederbe kerül. A harmonikus hétköznapok azonban egy pillanat alatt omlanak össze egy apró füllentés hatására: az egyik kislány, legjobb barátja gyermeke az óvodában azt mondja, hogy Lucas tett vele valamit. A gyermeki hazugság visszafordíthatatlan károkat okozva szabadul el, a magára maradó, védtelen Lucas pedig értetlenül áll az események előtt.

Az élénk képzeletű gyerekek olyan édesek, amikor füllentenek, de persze komoly dolgokban sosem hazudnának – A vadászat című dán pszichológiai dráma főhőse eme tévhit áldozatává válik.

Thomas Vinterberg (Születésnap) társ-forgatókönyvíróként és rendezőként egyaránt bátran nyúlt egy igen kényes témához, a gyerekek ellen elkövetett szexuális bűncselekmények kérdéséhez, ráadásul nem a szokványos módon közelítette meg azt. Sokszor láttunk már olyan sajnálatos eseményeket feldolgozó történetet, melyben egy vagy több gyermek esett áldozatául beteg lelkű felnőtteknek, és kénytelen volt elszenvedni ennek minden szörnyű következményét. Feltehetően azonban az sem példa nélkül való, hogy valakit ártatlanul vádolnak meg hasonló tettek elkövetésével, akár butaságból, tudatlanságból, akár bosszúból, ezért nem haszontalan hát, ha egy film ebből a szemszögből is megvilágítja a kérdést. (Apró hazugságok, port.hu, 2013. február 10.)

Létezik egy általánosan elfogadott tény, miszerint a gyerekek sohasem hazudnak. A rendező Thomas Vinterberg ennek az ellenkezőjét boncolgatja az alkotásában. Egy ártatlan gyermek szavát állítja szembe egy felnőttével, amiből a zárt közösség nagyon hamar leszűri a végkövetkeztetést. A film egy kislány dacból elkövetett füllentésének következményeit mutaja be, a kisváros nem tudja feldolgozni, sem megbocsátani Lucasnak az álítólagosan elkövetett bűnöket. A szülők féltik a családjukat, a gyerekek fejét pedig annyira telebeszélték, hogy lassacskán igazi tömeghisztéria veszi kezdetét. A békés polgárokból feldühödött, bosszúszomjas csőcselék lesz, akik nem riadnak vissza semmilyen eszköztől sem, hogy megbüntessék Lucast. (A gyerekek sohasem hazudnak? Filmpont, 2013. február 19.)

Vinterberg néhány pontos vonallal rajzolja meg a szimpatikus átlagember portréját, akivel zökkenőmentesen azonosulhatunk, ezért is hat erősen, amikor „hősünk” társas kapcsolatrendszere egy ostoba pedofíliagyanú miatt megrendül. A film első harmadának miliő- és jellemfestő jelenetei után az igaztalan vád robbantja drámaivá a sztorit, majd a történet gerincét a páriává válás ecsetelése teszi ki. Lucas előbb a főnökével, majd munkatársaival, barátnőjével, barátaival, végül szinte a teljes lakossággal kerül szembe, lényegében kiközösítik. A film egyszerre fókuszál a kitaszított és a kitaszítók lelki folyamataira, amelyek jobbára kevés szóval vagy kimondatlanul zajlanak le. Inkább a szereplők arca, mozgása, időnként fizikai erőszakba torkolló testi kontaktusai árulkodnak a belső változásokról. A főszerepet játszó Mads Mikkelsen − aki alakításáért Cannes-ban megkapta a Legjobb színész díját – végig karizmatikusan van jelen a vásznon. (Vadászjelenetek Dániából. Kortárs Online, 2013. március 6.)

A film témája pedig sokkal aktuálisabb, mint azt első blikkre gondolnánk. Alaptézis, hogy a gyermek tisztalelkű, ezáltal nem hazudik. Ezt a feltevést a huszonegyedik században azonban új alapokra kell helyeznünk, és észrevenni benne a logikai zavart. Sajnos a töménytelen információáradat, amit tudatosan észre sem veszünk, ugyanúgy lesújt a kisgyermekekre is, mint ránk, felnőttekre; a média pedig valósággal tobzódik az erőszakban, és ebbe manapság sajnos bárhol és bármikor belebotolhat a kisgyerek is. Aminek sajnos nemcsak saját maga felé irányuló következményei lehetnek, hanem a környezetében is rombolást okozhat. (A gyerekek márpedig hazudnak. Kultúra és Kritika, 2013. május 6.)

Közel húsz év telt el azóta, hogy Vinterberg cimborájával, Lars von Trierrel karöltve megalapította a Dogma-mozgalmat, mely alaposan megzavarta az európai filmesek nyugodt életét. Bár a Dogma-filmeket oly jellegzetessé tevő összetevőket manapság már inkább mellőzik, a műfaj szülőatyja még mindig lazán tartja magát a mozgalom íratlan szabályaihoz, egy amolyan modernebb verzióként. Minden művészieskedés nélkül, minimalista elveket követve, Vinterberg ezúttal is meghúzódik a film hátterében, és hagyja, hogy az a maga természetességében bontakozzon ki. A drámaian egyszerű történet és a zseniális alakítások tagadhatatlanul fontos szerepet játszanak a film mechanizmusában, ami anekdota módjára az emberek manipuláltságát, „társadalmiasult egyéniségét” mutatja be, mely közel sem azonos az „személyes egyéniségükkel”. Nem társadalomkritika, csak egyszerűen tény, melyet kéretlenül is az orrunk alá dörgöl. (Pedagógia. Filmtett, 2013. március 21.)