Volt egyszer egy iskola

Részletek Szabó Ildikó írásából

A képzés

A Kálvineumban a képzés egésze a néptanító szerepének komplex felfogásán alapult. Ezt így fejezte ki Arany Irma pedagógiatanárnő: „A tanító lakásának falai üvegből vannak.”¹

A képzés célja valóban az volt, hogy a néptanító az élet és az iskola szerves egészében találja meg a helyét, és hogy a legkülönbözőbb helyzetekben tudjon helyt állni. Ennek a képzésnek a sajátosságait a következőkben látom:

1. Az általános, a szakmai és a pedagógiai képzés, valamint az iskola saját gyakorlata és belső világa szerves egységet alkottak. A tanítónőjelöltek az általános ismereteket és a szaktudást, a tudás közlésének módszertanát és a pedagógiai lélektant nem csak elméletben sajátíthatták el, hanem az intézet „iskolapéldáján” keresztül is. Ebben a sajátos életforma és az alkotó szellemű tanárok egyaránt szerepet játszottak.

„Mai szemmel nézve is modern volt iskolánk. Nyitott a világ felé, az új szellemi áramlatokkal, irodalmi művekkel, ha nem is volt tananyag, megismertette a diákságot. (…) A nagy tudású Irmus néni – Arany Irma – a nevelési tárgyakat saját jegyzeteiből tanította.”²

2. Az iskolai nyelvtudás hétköznapi nyelvhasználattal egészült ki. A diákok jól megtanultak németül (volt lehetőségük franciát is tanulni), mivel anyanyelvi nevelőjük is volt, aki az iskolán kívül, az internátusban csak németül beszélt velük.

3. Az iskolai és az iskolán kívüli tevékenységek egymásra épülő rendszere széles általános műveltség megalapozását tette lehetővé. „Mivel a tanító a város, a falu, a tanya kulturális életének vezetője is egyben – írja az Emlékkönyv –, ennek az intézetnek (…) sokkal többet kellett nyújtania a kulturális nevelés terén, mint más iskoláknak. Nemcsak elméletben, de gyakorlatban is el kellett sajátíttatni a növendékekkel minden olyan tevékenységet, amely ehhez a területhez tartozott.”³

Az intézet életében fontos szerepet játszott az önképzőkör, amelynek kezdetben irodalmi, pedagógiai, természettudományi, német nyelvi és irodalmi, később pedig történelmi, művészeti, testnevelési, ének, gyülekezeti munkára előkészítő és kisebbségi szakosztálya is volt. Az önképzőkör éves összejöveteleit nyilvános előadásokkal fejezték be. Működött az iskolában sakk-, báb- és táncszakkör is.

„A szabadidős foglalkozások, amiket ma szakköröknek neveznénk, gyakorlatiasságunkat segítették.”⁴

„Az önképzőkörben értelmeztük, elemeztük a verseket. Sokat szavaltunk, gyakoroltuk az önálló fellépést. Versengtünk.”⁵

4. A művészeti nevelés a személyes közreműködésen alapult. Sokszínű kulturális élet folyt. Kitüntetett szerepe volt az irodalomnak, a zenének, a képzőművészetnek, a népművészetnek. Ezeket nemcsak magas szinten tanították, hanem művelték is őket. A művészeti nevelés olvasást, zenehallgatást, színházba járást – tehát passzív műélvezést – is jelentett, de aktív művészi tevékenységet is.

A művészeti tárgyakat kiváló művész-pedagógusok tanították. Az „élet- és szépségszerető”⁶

Tóth Ilona és Boross Géza festőművészek voltak a rajztanárok. Ez utóbbi tanította a művészettörténetet is, és vezette a művészeti szakosztályt is. Maga is ismert festő volt, képeivel egyéni és csoportos kiállításokon lehetett találkozni, emlékét és munkásságát ma is megbecsülik. Sok tanítványa tehetségének kibontakozásához járult hozzá. A szakköri beszélgetéseket így idézte fel egyik tanítványa:

„Mikor már elkészültünk a művel, mesélt nekünk a művészetről, festőkről és képekről. Óra után égő füllel és kipirult arccal rohantam haza, és sokszor éjfélig bújtam a művészeti albumokat. Neki köszönhetem, hogy mikor később, híres múzeumokban járván megláthattam a sokszor megbeszélt képeket, már ismerősként üdvözöltem őket.”⁷

Ének- és zenetanáraik is művész-tanárok voltak: Vikár Sándor és Ághné Bocskay Ibolya, mindketten Kodály-tanítványok. Vikár Sándor zeneszerző és kórusvezető is volt. Ő vezette a fellépéseivel és önálló koncertjeivel széles körben ismertté vált énekkart. Az intézet több kórus részvételével rendezett hangversenyein Kodály- és Bartók-műveket is megszólaltattak. Maga Kodály is közreműködött két koncertjükön. Emellett minden osztálynak volt saját „kis kórusa” is, amelyet egy növendék vezetett.

A diákok jó klasszikus és népzenei képzést kaptak, megtanultak valamilyen hangszeren játszani, a népdalversenyek pedig az egyéni éneklésre is lehetőséget biztosítottak. Szavaló-, ének- és zenei versenyeket rendeztek. Nyulasi Imréné olyan szavalóversenyt is rendezett, amelyben – minél több vers könyv nélküli megtanulása lett a cél. Írtak verseket és színdarabot, részt vettek az énekkarban, a szavalókórusban és a színjátszó körökben, előadtak egész estés színdarabokat, szerepeltek tánccal, ritmikus tornával, balettel és talajtornával, és megtanulták, hogyan kell műsorokat összeállítani. A színdarabokat, előadásokat az iskolában vagy a városi színházban mutatták be, de alkalmanként „tájoltak” is.

5. Megtanították a hagyományos női tevékenységeket. A kézimunka egyenlő értékű tárgy volt a többivel, mert igen fontosnak tartották ismeretét a népművelési és tanítói munka érdekében, írja az Emlékkönyv.⁸

Minden tájrész hímzését és kézimunkáit megtanulták a diákok. Tudtak ruhát varrni, kötni, horgolni is. Természetesen megtanultak főzni is.

6. A sport érték volt. Arany Irmának köszönhetően (ő tanította a pedagógiai tárgyakat és a lélektant is), aki dániai tanulmányútján szerzett tapasztalatait kamatoztatta, a Leánykálvineumban modern testnevelés folyt. A hagyományos szabadgyakorlatok és szer-, valamint talajtorna mellett labdajátékok, ritmikus gyakorlatok és táncok is szerepeltek a tevékenységek között. Az év végi, nyilvános tornabemutatók a város jelentős eseményei voltak.

7. Megtanulták a természet, a történelem, a népi kultúra értékeit közösen felfedezni. Az iskola sokat tett azért, hogy a diákok ismerjék és szeressék az ország különböző tájait, a hagyományokat, ezen belül a népművészetet és a népi kultúrát is. Saját néprajzi gyűjteménye is volt. A népművészetet tanították a kézimunka órákon.

A néprajz megszerettetésében nagy szerepe volt Makay László hittan- és történelemtanárnak. Ő tervezte, szervezte és vezette a szaktárgyi kirándulásokat, múzeumlátogatásokat, gyűjtőkörutakat, gyalogtúrákat, természetjárásokat is. Segített abban is, hogy azok is elmehessenek a kirándulásokra, akik nem tudták volna kifizetni a részvételi díjat. Szép példája a Kálvineum együttes élményekre épülő pedagógiájának, hogy az ötödéves képzősök minden évben három hetet töltöttek a bükkszentléleki turistaházban, és ott készültek fel a képesítő vizsgára. Utolsó közös élményükben így kapcsolódott össze az iskolai és az iskolán kívüli tanulás, a társas és a szakmai élet.

8. A diákok megtanultak örömet szerezni másoknak. Rendszeresen részt vettek az egyház jótékonysági karácsonyi vásáraiban, úgynevezett filléres perselyezéssel támogatták az iskolájukat is fenntartó Szeretetszövetséget, bekapcsolódtak a Soli Deo Gloria mozgalomba, segítették „a helybeli szegényház lakóit, a nyomorék gyermekek otthonát, a Vakok Intézetét, adakoztak a Külmissziónak. (…) Bekapcsolódtak a saját árva mozgalomba, mely szerint egy árva költségeit a növendékek, egy másikét a tanárok adták össze.”⁹

Az árva osztálytársakat tanáraikhoz hasonlóan meghívták magukhoz a nagy ünnepekre. A karitatív tevékenységeknek különös jelentőséget adott, hogy sokan maguk is árvák voltak.

„Volt egy hálótársunk, aki teljesen árva volt, zsebpénz nélkül, szegényes ruházattal, csomagot sohasem kapott. Elhatároztuk, hogy kevés kis zsebpénzünkkel úgy takarékoskodunk év elejétől, hogy karácsonyra egy sötétkék rakott szoknyát és egy fehér matrózblúzt tudjunk neki csináltatni. Sikerült, és nagy volt az öröm és a meghatottság nemcsak az ő, de a mi részünkről is!”¹⁰

9. A diákokat felkészítették a társadalmi élet hétköznapi problémáira. Ezt a következőképpen írja le egyikük:

„Igen gyakorlatias nevelést kaptunk, amibe belefért a szakorvos bevonásával az egészségi ellátás oktatásától a gazdasági ismeretek leadásáig minden, ami a hétköznapi élet szempontjából fontos. Pl. történelemórán alkotmánnyal foglalkoztunk, de ugyanakkor megismertük az adásvételi szerződés, kérvények és egyéb hivatalos papírok megszerkesztésének módját. Valóban a nép oktatására készítettek fel bennünket.”¹¹

10. Felkészítették a diákokat arra, hogy részesei és szervezői legyenek a helyi társadalom életének. Kezdettől fogva megrendezték a „szerda délutánokat” a tornateremben vagy a gyülekezeti teremben, amely ilyenkor megtelt a városból érkezett hallgatósággal. Vallásos és kulturális témájú előadások, „énekkar, szavalat, felolvasás, szóló ének, zongoraszámok, rövidebb színdarabok stb. szerepeltek a műsorban (…). Itt hangzottak el először a még akkor szokatlan hangzású Bartók- és Kodály-szerzemények, ismeretlen, fiatal költők új stílusú versei.”¹²

„Iskolánk nagy érdeme volt, hogy a képző életét, az oktató-nevelő munkát és a diákságot közel hozta a helyi társadalomhoz. Ezt szolgálták a különböző előadások, ünnepségek és az évzáró sporteseményei (talaj-, szer- és művészitorna-bemutatók, amiket a tornatanárnő szervezett), amelyek kivétel nélkül megmozgatták a város nagyközönségét.”¹³

„Micsoda önállóságot kaptunk! Emlékszem, egyik évben a városszerte híres kálvineumi előadásra mi, néhányan készítettük el a díszletet és festettük a színfalakat. Nagy munka volt, éjszakára is benn kellett maradnunk. Internátusi zsíros kenyéren és teán hajnalig dolgoztunk.”¹⁴

A Kálvineum szellemétől nem voltak idegenek a – mai szóhasználattal élve – civil szerveződések. 1942-ben megalakították a Volt Iskolatársak Szövetségét az iskolával és az iskolatársakkal való kapcsolat ápolására.¹⁵

Figyelemre méltó, ahogy az önszerveződés hagyományai a rendszerváltás után életre keltek. A volt növendékek megszervezték 1998-as világtalálkozójukat, kiadták a Jubileumi évkönyvet, és a Leánykálvineum emlékére tanítójelölteket segítő és jutalmazó alapítványt hoztak létre.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a Leánykálvineum korszerű, sokrétű, jó alapokat biztosító tudást adott. Ez a tudás használhatónak bizonyult a legkülönbözőbb politikai kurzusok oktatáspolitikája idején is, a világ más részein is. Egyedülállósága – már csak szociális körülményei folytán is – a tanulás, a szakmai szocializáció és a személyes élet összefonódásában és kiegyensúlyozott viszonyában rejlett. Ennek értékét így foglalta össze az egyik volt diák:

„Huszonhat éven át az Egyesült Államokban a tanári pályámon Nyulasi Erzsike néni módszerét alkalmaztam a tanításban. Én éppen olyan igazságos, különbséget nem tevő, szigorú és magas színvonalat követelő tanár próbáltam lenni, mint ő volt. (…) Egy új élet kialakítása és tanári diploma megszerzése (öt éven belül érkezésem után) lehetetlen lett volna egy idegen országban, melynek se nyelvét, se szokásait nem ismertem, hogyha a Kálvineum nem adott volna kitűnő felkészültséget, és nem öntött volna belém teljes önbizalmat a kilenc év alatt, amíg a tanulók asztalánál ültem a polgári iskolában és a tanítóképző intézetben. Ezért én örök szeretettel gondolok vissza a Kálvineumra, annak igazgatójára, Porzsolt Istvánra, a teljes tanári karra, akik egyengették életutamat, és hozzájárultak egyéniségem kialakításához, világnézetem megformálásához.”¹⁶

—

Jegyzetek

(A cikk megjelent a Pedagógusképzés című folyóiratban.)