Miért nem érti egymást szülő és pedagógus?

(Részlet Lannert Judit és Szekszárdi Júlia Iskolakultúrában megjelent tanulmányából)

Az Iskolakultúra 2015/1. számában olvasható Lannert Judit és Szekszárdi Júlia Miért nem érti egymást szülő és pedagógus? című tanulmánya Az írás a 2013 nyarán végzett online kutatás eredményeit foglalja össze. Honlapunkon a vizsgálat adataiból levont főbb következtetéseket tesszük közzé azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ezzel kedvet csinálunk a teljes tanulmány elolvasásához.

Az iskola és a család közötti kapcsolatra rányomja a bélyegét a társadalmi szinten is érzékelhető általános bizalmatlanság, amelynek a megfelelő kezelése nyilván a pedagógusok feladata lenne, hiszen ebben a kapcsolatrendszerben ők hordozzák a szakmai felelősséget. Vajon miért mélyül a szakadék a nevelés két legfőbb tényezője között egy olyan időszakban, amikor a gyerekekkel és fiatalokkal kapcsolatos hagyományos és a digitalizálódó világban megjelenő újabb problémák megoldásának alapvető feltétele lenne a két fél partneri együttműködése?

A szülők iskola iránti bizalmát nyilván megrendíti az is, hogy az iskola elvesztette a tudás átadásának kizárólagos szerepét, tehát már nem csupán, sőt nem is elsősorban az iskolán múlik a fiatalok jövőjének az alakulása. A helyzet viszonylag új a pedagógusoknak, de a szülőknek is, olykor a két oldalról érkező bizonytalanság összeadódik, és még ingoványosabbá teszi a helyzetet. Pedig ebben a nagy korszakváltásban, amiben élünk fontos lenne, ha a gyerekek sorsát egyengető két főszereplő konszenzusra törekedne, és együttesen alakítaná ki a legeredményesebb stratégiát. Gyakran úgy tűnik, mintha fal épült volna az iskola és a szülők között, ami megnehezíti a kommunikációt és számtalan nehezen megoldható konfliktust generál.

A felmerülő problémák kezelésére, az általános bizalmatlanság eloszlatására, a szülőkkel (és nyilván a diákokkal) való megfelelő kapcsolat kialakítására azonban csak az a pedagógus lehet képes, aki megfelelő önismerettel, stabil énképpel rendelkezik, tisztában van saját belső lehetőségeivel és korlátaival, képes feltétel nélkül elfogadni a rábízott tanulókat, empátiát érezni irántuk és szüleik iránt. Szülők és pedagógusok akkor válhatnak egyenrangú partnerré a nevelésben, ha a pedagógus kész és képes a kooperációra, ha vállalja a felelősséget tanítványáért, és képes ezt a felelősséget megosztani a szülőkkel, és bizalmi alapon együttműködni, a felmerülő konfliktusokban közös problémát látva és láttatva konstruktív módon kezelni ezeket.

A hazai tanárképzés erre a feladatra legalábbis intézményesen nem készíti fel a pedagógusjelölteket. A szükségesnél kevesebb hangsúlyt helyez a jövendő pedagógusok személyes és szociális kompetenciáinak a fejlesztésére, s ez mind a diákokkal, mind a kollégákkal, mind a szülőkkel kialakuló kapcsolaton érződik.

Igaza van Vekerdy Tamásnak, amikor azt állítja, hogy iskoláink többsége megőrizte feudális jellegét, még mindig erősen él a hierarchia, amelyben a szülőnél csupán a gyereke van alárendeltebb helyzetben. S bár a hagyományos poroszos hierarchiát alaposan kikezdték az elmúlt évtizedek, a pedagógusok egy része éppen az önbizalomhiány, a gyorsan változó világban való talajvesztés miatt előszeretettel él a rendelkezésre álló hatalmi eszközökkel: osztályzás, büntetés, egyre súlyosabb szankciók. A szülők nagy része igen rosszul éli meg, ha a számára az élete központját jelentő gyereket az iskolában nem fogadják el, alaptalanul büntetik, beskatulyázzák, és nem munkálkodnak olyan intenzíven a jövőjén, ahogyan ő elvárná.

Persze a képlet nem ennyire egyszerű, hiszen szép számmal akadnak olyan szülők is, akik figyelmen kívül hagyva gyerekük valódi szükségleteit, képességeit, többet, esetleg mást követelnek tőle, mint amire képes, és ha a várt siker elmarad, az iskolát, a pedagógust vádolják értetlenséggel, túlzott engedékenységgel vagy éppen merevséggel.

Az itt felvázolt jelenségek a középosztálybeli szülőkre jellemzők, a hátrányos helyzetű családok esetében a problémák és ezek megoldása egészen más irányú. De a szülő bizalmának a megnyerése, a gyerek fejlesztése, jövőjére való felkészítése iránti felelősség vállalása minden esetben is professzionalizmust igénylő kötelesség. Sok esetben a szülők maguk is súlyos hátrányokkal kezdik meg a családi életet, a gyermeknevelést, és nagy szükségük lenne arra, hogy ennek során támogatást, segítséget kapjanak szakemberektől. S ki lenne megfelelőbb segítő, mint a gyereket jól ismerő, az ő nevelését, oktatását ellátó pedagógus?

A kölcsönös bizalmatlanság megszüntetését erősen gátolja a főként a középiskolákban érzékelhető szinte általános személytelenség. Az osztályfőnöki tevékenység egyre súlytalanabbá válását először egy 1998-ban végzett országos kutatás adatai jelezték, és azóta a helyzet tovább romlott. Az osztályfőnök hagyományos teendői közé tartozott és tartozik a családokkal való kapcsolat kiépítése, az iskola és a szülők közötti közvetítés. Az ő feladata a szülői értekezletek tartása, a szülők folyamatos tájékoztatása gyermekük tanulmányi és magatartási helyzetéről. A szülői értekezlet vizsgálatunkból is kiderülő népszerűtlensége arra kellene sarkallja a pedagógusokat, mindenek előtt az osztályfőnököket, hogy érdemivé tegyék ezeket a találkozókat, változtassanak a rossz tradíciókon.

A vizsgálatunkból is kirajzolódó negatív helyzetképet erősíti meg az a tendencia, hogy a szülők egyre többen igyekeznek kimenteni a gyereküket a hivatalos iskolarendszerből. A módosabb szülői réteg alternatív iskolák alapításába fog (több Waldorf-iskola is szerveződik, az alternatív iskolákban sohasem látott túljelentkezés van). Egyre több szülő dönt úgy, hogy gyermeke magántanulóként folytassa tanulmányait, s indokolja ezt az iskola terméketlen túlterhelése, a pedagógusokkal kapcsolatos problémák halmozódása mellett a kortárscsoport ellensúlyozhatatlan negatív hatásával. Erről a jelenségről nem állnak rendelkezésünkre kutatási adatok, de a tendencia jól érzékelhető, és feltétlenül után kellene nézni az okoknak, az ezt kiváltó problémáknak. Meggyőződésünk, hogy az egyik magyarázat éppen a szülők és pedagógusok közötti kommunikáció anomáliáiban keresendő.

Tanulmányunkban a rendkívül komplex és ellentmondásos problémakör egyetlen, bár szerintünk nagyon fontos szegmensével foglalkoztunk. Ezzel is csak korlátozottan, az online elérhető és aktivizálható, feltételezhetően túlnyomórészt középosztálybeli szülők véleményeire támaszkodva. Ezért kevés szó esett a hátrányos helyzetű családok gyermekeiről, a mélyszegénységben élők sajátos problémáiról és a pedagógusok ez irányú gondjairól, teendőiről. Ezen a területen további kutatásokra lenne szükség.

A teljes tanulmány letölthető innen.