Szabó Ildikó – Szekszárdi Ferencné

Szegények vagyunk

A szegénység élménye

Az itt következő beszélgetésből elsősorban az derül
ki, hogy a szegénység már gyermekkorban a világról alkotott kép rendező elvévé
válhat. A budapesti XVII. Kerületi Ferihegyi úti iskola 7.b. osztályába járó
gyerekeknek – akikkel 1990. március 28-án beszélgettünk – a szegénység a
legalapvetőbb társadalmi és politikai élménye.

Figyelemre méltó, hogy ők a szegénységet nem valamiféle természeti adottságnak,
nem is az ember személyes felelősségétől függő állapotnak tekintik, hanem egy
politikai rendszer logikus és mindenütt jelen lévő következményének. A
rendszertudatnak ez a megnyilvánulása önmagában is érdekes. De azért is kell
jelentőséget tulajdonítanunk neki, mert egészen a legutóbbi időkig olyan rendszerben
éltünk, amelyben a szegénység egyfajta devianciának számított, amely mintegy a
rendszer lényege ellenére válhatott valakinek a sorsává. A nyilvános értelmezések
szintjén ezekért a „kivételekért” elsősorban maguk az érintettek a
felelősek, rendszerint az derül ki, hogy nem szeretnek dolgozni, elisszák a pénzüket
stb. Feltehetően ennek hatására a közgondolkodás is elsősorban őket hibáztatta
sorsukért. A szegénység szégyellnivalóvá vált, és akinek ez jutott
osztályrészül, nemegyszer maga is bűntudatott érzett.

A nyilvánosság tágulása azzal az eredménnyel is járt, hogy megdőlt a mítosz,
hogy „a rendszer jó, csak a végrehajtók (a megvalósítások, a részletek stb.)
nem”. Ez a társadalom egy részében (főként a fiatalok körében, akik kevésbé
rendelkeztek az élet valamennyi jelenségére érvényes, készértelmezési sémákkal)
szertefoszlatta azt az illúziót, hogy mindenki maga tehet a sorsáról.

A Ferihegyi úti iskola hetedikesei annál is inkább a magukévá tehették az egyéni
életsorsok és a társadalmi rendszer milyensége közötti összefüggések
felismerését, mert maguk is olyan családokban élnek, amelyek naponta megküzdenek a
megélhetés gondjaival. Ilyen személyes tapasztalatokon keresztül kétségtelenül
másnak látják a rendszert, mint például a budapesti XII. kerületi Diana úti iskola
hatodikosai, akik a diplomás budai közép- vagy még inkább felsőközéposztály
optikáján keresztül elsősorban a rendszer intellektuálisan megismerhető, elvontabb
sajátosságait érzékelik.

A felső tagozatos gyerekekkel folytatott beszélgetéssorozatunk minden darabja
megannyi pillanatfelvétel a közgondolkodás adott állapotáról. Ez a pillanatfelvétel
a szegénységtudatot képezi le valamennyi következményével együtt. Az osztállyal
való ismerkedés első perceiben a vitavezető, a szociológus munkájáról mondott
néhány szót. Kérdésére, hogy „tud-e valaki mondani valamilyen súlyos
társadalmi problémát?”, az első válasz ez volt: „az anyagi lét”.

A szóba kerülő témáknak elsősorban a szegénységgel összefüggő dimenzióit
érzékelik. Az új kormánytól azt várják, hogy mielőbb oldja meg az áremelések és
az államadósság problémáját: Itt van ez a sok áremelés. Ez az előző kormánytól
származik. A sok adósságba megy a sok áremelés.” A magyar-szovjet kapcsolatoknak
is elsősorban a pénzügyi vonatkozásait érzékelik: „A legnagyobb probléma, hogy
az oroszok nem vehettek fel kölcsönt, mi meg felvehettünk. Mivel mi egy hatalmas
kommunista ország voltunk, felvettük a pénzt, és az oroszoknak adtuk. Tőlük meg
rubelben kaptuk vissza.” A szovjetek kivonulásáról is az jut eszükbe, hogy
segíthet a lakásproblémán. Többek között anyagi okok miatt nem értenek egyet
Románia megsegítésével: „a (kulturális) programokból befolyt pénzt
hasznosíthattuk volna a magyar nyugdíjasoknál”, vagy „azoktól kellene
elvenni (és Romániának adni), akiknek 45 ezer forint nyugdíjuk van. A nagymamámnak
csak háromezer.” A két német állam egyesítése ellen is az az egyik érvük,
hogy „az NSZK most majd az NDK-t támogatja és nem minket”. Bár a
szolidaritással kapcsolatos vélekedéseikre külön is ki szeretnénk térni, már itt
megemlítjük, hogy ezeknek is van egy „szegénységdimenziója: Ha Amerika segít
(egy országot), és nem kapja vissza, az neki nem baj. De nekünk baj.” Egy másik
vélemény szerint „Amerika is lehetett volna első Románia megsegítésében. De
keresett valami kibúvót. Panamában keresett éppen valakit.” A felnőtt
közvéleményből ismert „segítsenek a gazdagok” típusú vélemény,
amelytől az sem áll távol, hogy mások megsegítése egyenesen kötelessége a gazdag
országoknak, a beszélgetés résztvevői között is egyetértésre talált. Ugyanakkor
kétségtelen, hogy nemcsak a szegénység nézőpontjából ítélték meg Románia
megsegítését. A „nagypolitikáról” való beszélgetés minduntalan a
személyesen megélt szegénység taglalásába torkollt – ez adja az interjú egészének
sajátos dinamikáját.

A beszélgetés gyöngyszemei a szegénység apró, szociografikus történetei.
Epikailag kerek egészként villantják fel 1990 tavaszának magyar valóságát úgy,
ahogy ez a külvárosi tizenhárom évesek tudatában él. „Ahogy jöttem az
iskolába, láttam öreg néniket, akik a szó szoros értelmében a kukában kerestek
ennivalót, meg mezítlábas gyerekeket.” A közértben azt mondta egy néni:
„Van húsz forintom, vettem már egy zsemlét, a többiért adjon annyi húst,
amennyi belefér.” „A nagymamámnak 3300 Ft a nyugdíja. Ebből 130 forint a
gyógyszer, a nagybátyám ad neki kétezer forintot, hogy főzzön rá. Az OTP-tartozás
4000 forint. Marad ezer forint egy hónapra. Háziállat is van, amit etetni kell.
Szegény papa meghalt, de jobb is, legalább nem látja ezt.” Szociográfia hat
mondatban – egy család költségvetéséről.

Elképesztően pontosak. Ami a fantáziájukat megragadja, azt alaposan tudják. És
elsősorban a szegénységgel kapcsolatos adatokat ismerik, meg természetesen
ellenpólusával, a gazdagsággal kapcsolatosakat: a miniszterek fizetését, Czinege
Lajos vagyoni viszonyait, a vezetők prémiumait és nyaralóit, a Ceaussescu svájci
bankszámláján lévő összeget. Nem először tapasztaljuk a felső tagozatos
gyerekekkel folytatott beszélgetéseink során, hogy a gyerekek érdeklődése a
legerőteljesebb motiváció tárgyi ismereteik megszerzéséhez. Esetünkben ezt a
motivációt a szegénység-gazdagság dimenziójának frusztráló tényei jelentik,
legyen szó nagypolitikáról vagy a mindennapi élet kis pillanatairól.

Külpolitikai pragmatizmus

A gyerekekben a külpolitikai események erős nyomokat hagytak. Ezek közül az
események közül az interjúban három jelenik meg élesen: a Szovjetunióhoz való
viszony, illetve a szovjet csapatok kivonulása Magyarországról, a két Németország
egyesítésének kérdése és a magyar-román viszony, ezen belül is Erdély és az
erdélyi magyarok helyzete.

A szegénység szemüvegén keresztül a szovjet csapatok kivonulásával kapcsolatos
problémák egyrészt úgy is jelennek meg, mint amelyeknek hátterében a szovjetek
itteni életszínvonala áll: „Miért vannak úgy felháborodva, hogy végre már
kiküldtük őket? Azért, hogy ne derüljön ki, hogy élősködtek rajtunk. Az SZTK-ért
a magyar ember fizetett, ők ingyen kapták a gyógyszert, vagy alig fizettek érte.”
„Nagyon sok orosz nem akar visszamenni. Annyira jól él.” „A szovjet
lakótelepeken minden van: uszoda, tanulási lehetőség.” Másrészt a hazai
szociális problémák megoldását várják kimenetelüktől: „Külön lakótelepeik
vannak, ha onnan elmennének, legalább háromnegyedével csökkenne a
lakásnélküliség. (.) Ha kimennek, jobb lesz az életkörülmény.” Ugyanakkor
nagyon emberien árnyalnak is: „A nagy fejesek szeretnének itt maradni. A
kiskatonák, akiknek a családja Oroszországban van, szívesen mennek haza.”

Ami a két Németország létét illeti, erről szintén az jut az eszükbe, hogy az
egyik gazdagabb, mint a másik: „a Szovjetunió elfoglalta az NDK-t, Amerika és a
szövetséges hatalmak az NSZK-t. Ők azért gazdagabbak. A német egyesítés egyrészt
szorongást kelt bennük: „Ugyanaz most a helyzet, mint a második világháború
előtt. Lehet újra egy olyan ember, mint Hitler volt. Másrészt az egyesítés precedens
értékével is tisztában vannak: „A német egyesítés példa a határok
megváltoztathatóságára.” Erről eszükbe jut Erdély, s rögtön meg is
fogalmaznak egy különbséget: míg a németek kölcsönösen akarják az egyesülést,
addig „Erdélyt a románok nem engednék”.

Németország kettéosztottságával kapcsolatban kiderült, hogy a gyerekek nincsenek
tisztában az első és a második világháború történéseivel, a mai geopolitikai
viszonyok eredetével, a trianoni békeszerződés következményeiről is csak otthon
hallhattak. (A szülőkkel folytatott beszélgetésekre többször is hivatkoztak.) Annak
ellenére, hogy Erdéllyel kapcsolatban is hiányosak az ismereteik (nincsenek tisztában
például azzal, hogy milyen a magyar lakosság aránya), az Erdéllyel kapcsolatos
problémák jellegét pontosan értik. Differenciált látásmódjuk illusztrálására
néhány példát szeretnénk megemlíteni. Az egyikből az derül ki – s ezt komoly
kognitív teljesítménynek kell tartanunk –, hogy racionális magyarázatot keresnek (és
találnak) a románok bizonyos negatív attitűdjeire: „Attól félnek, hogy itt egy
párt kerül hatalomra, és megváltoztatjuk a határokat. Erdélyt visszavesszük, és a
románokat arról a területről visszaküldjük. Ettől félnek a románok.” A
másik példa egy finom nyelvi megkülönböztetést illusztrál: „Nem a román nép
verte a magyarokat, hanem a román csőcselék”. De tisztán látják a televízió
hatalmát is: „A román televízió nem verte nagydobra, hogy Magyarország
segített. Marosvásárhelyről úgy közvetített, hogy a magyarok verték a románokat.
Felgerjesztették az emberek haragját.”

Természetesen találunk naiv indoklásokat is (például a magyar segélyek és a
magyarok iránti ellenséges attitűdök között), ezek azonban fokozatosan feloldódnak
a közös és hangos gondolkozás újabb és újabb felismeréseinek súlya alatt.

A krimin nevelődött nemzedék jellegzetes gondolkozásmódja is megnyilvánul egy-egy
véleményben (Ceaussescut „helyesebb lett volna arra kényszeríteni, hogy Svájcban
a neki járó pénzt vegye fel, és adja oda a románoknak”). Összességében
azonban elmondhatjuk, hogy ezek a 13 éves gyerekek a trianoni békeszerződés 70.
Évfordulóján éles logikával, reálpolitikusi szemlélettel és sok megértéssel
járják körül az Erdéllyel kapcsolatos problémákat, annak ellenére, hogy a
longitudinális történelemoktatás következtében az iskolától nem kaphattak érdemi
segítséget a XX. századi magyar történelem megismeréséhez és traumáinak érzelmi
feldolgozásaihoz.

Szociális szolidaritás

Első látásra akár azt is hihetnénk, hogy a gyerekek képtelenek a szolidaritásra,
hiszen a politikai szolidaritás egyetlen, konkrétan is szóba kerülő formájáról,
Románia megsegítéséről meglehetősen pragmatikusan – hogy ne mondjuk: anyagiasan –
nyilatkoznak: „Magyarország úgyis le van gatyásodva, hogy adjon másoknak?”
„Jó lenne, ha Magyarország csak olyanoknak adna kölcsön, akik vissza is tudnák
fizetni.” Nem kétséges, hogy ezekben az esetekben a hétköznapi élet józan
logikája működik bennük: komoly ember csak olyannak ad kölcsön, akitől vissza is
kapja.

A valóságban azonban két problémát kell feldolgozniuk a gyerekeknek. Az egyik
Magyarország szegénysége, illetve a mindennapos tapasztalatuk, hogy az itthon
szükséget szenvedők megsegítésére nincsenek hasonló kampányok. Nem vagyunk olyan
gazdagok – gondolják – hogy ezt a luxust megengedhetnénk magunknak. A másik probléma,
amelyet le kell győzniük, a romániai magyarellenesség, tehát az az ellentét, ami a
forradalom első napjaitól megnyilvánuló segítség és a romániai magyarellenes
politika vagy konkrétan a marosvásárhelyi vérontás között feszül. A gyerekek
jellegzetes mennyiségi szemlélettel – mintegy „keretszámokban” gondolkozva –
sok felnőtthöz hasonlóan úgy gondolják, hogy a Románia megsegítésére fordított
pénznek itthon is van helye. Vagy, ha már másnak adjuk, olyanoknak kellene adni,
„akik megköszönik. Nem úgy mint a románok, akiknek sokat adtunk, és úgy
köszönték meg, hogy verik a magyarokat.” Mindezeken az „ellenérveken”
azonban felülemelkednek. Szegénységtudatukat „zárójelbe teszik”, a
magyarokat ért sérelmeket pedig leválasztják a szolidaritás dimenziójáról, és
eljutnak a viszonosság magasabb rendű szintjéig: „Azért segítettünk a
románoknak, hogy ha mi leszünk bajban, ők is segítsenek.” Kételyeik nem oszlanak
el teljesen, de kétszer is elhangzott, hogy „jól tettük, hogy segítettük”
(bár a mondat mindkétszer „de”-vel folytatódott). S amikor a vitavezető
szavazásra tette fel a kérdést, a 26 gyerekből 24-en fejezték ki egyetértésüket
Románia megsegítésével.

A beszélgetés során tehát a gyerekek önmagukkal is vitatkozva jutnak el a
szolidaritás gondolatának mindezek ellenére való igenléséhez. Kiküzdött
szolidaritásfogalmuk kétségtelenül más tartalmú, mint amilyent a jelszavak,
szolidaritási nagygyűlések és akciók sugalltak évtizedeken át a szolidaritásról
és az internacionalizmusról. Míg ezek általában leperegtek az emberekről, mert
elhanyagolták a szolidaritás átélhető, érzelmi dimenzióit, addig a gyerekek a
szolidaritásának éppen az adja az értékét, hogy rendre kiderül személyes
érintettségük és mélyen átélt felelősségérzetük. Dilemmáikhoz az ad erkölcsi
alapot, hogy a beszélgetésből egyértelművé válik: számukra egy pillanatig sem
kétséges szolidaritásuk az örök alullévőkkel: a kisemmizettekkel, a szegények
társadalmával, a kisebbségi sorban élőkkel. Nagyon megértőek az öregekkel (mint
olyan sokak számára a szegénység szinonimája az öregség), nagyszüleikkel, de még
a Magyarországra került szovjet kiskatonákkal is szolidaritást tudnak vállalni.

Frusztrált azonosságtudat

Ha az interjú alapján rekonstruáljuk a gyerekek „mitudatát”, mindenekelőtt azt
állapíthatjuk meg, hogy az hallatlanul frusztrált. Rétegtudatuk alapja a szegényekkel
való azonosulás. A társadalmi létnek elsősorban az árnyoldalait ismerik. A
szegények világában mozognak otthonosan, s szavaikból kiderül, hogy ennek olyan
bugyrai sem ismeretlenek előttük, amelyekben az alkoholisták bukdácsolnak. Amikor az
alkoholizmusról beszélnek, megérezzük erős érintettségüket.

De mitudatuk tágabb vonatkoztatási köre is frusztrációkból áll. Ősi sérelmek
fájdalma él bennük: mi vagyunk az a szegény ország, amelyet trianonnal
szétdaraboltak a nagyhatalmak, és mi vagyunk az a kis ország, amelyiknek a sorsa a
nagyok jóindulatától függ. És bár a nagyon nem mindig jók (velünk sem voltak jók,
meg lám, Romániát is mi segítettük a legnagyobb mértékben, nem Amerika), mi jók
vagyunk. A világ öt legadakozóbb országa közé tartozunk. Kicsi, de jó ország.
Segítünk Románián, „aki” ezt egyáltalán nem hálálja meg. Sőt, úgy bánnak a
magyarokkal, ahogy bánnak.

Ilyen identitástudattal néznek a gyerekek a változások elé. Érzik, hogy
korszakváltás van: „Mert véget ért a szocializmus, és ennek én örülök” –
mondja egyikőjük. Mindenki új korszak kezdetét várja a választásokról. Azt
várják, hogy a magyarok sorsa jobbra forduljon. Ki vannak éhezve arra, hogy mitudatuk
végre pozitív élményekből táplálkozzék. Interjúnk a várakozás pillanatát
rögzítette.

Jobb korra várva

„Azért szavaztak az emberek a pártokra, mert azt hitték, hogy azok majd tesznek
valamit.”

– Az érdekel bennünket, hogy mit gondoltok a mai magyar valóságról. Akik ma
tizenhárom évesek, néhány év múlva azok fognak majd a választásokon az akkori
pártokra szavazni. Megörökölnek egy sereg problémát. Van örökség, amelyet a
család hagy a gyerekekre, van, amelyet a társadalom. Eddig már több felső tagozatos
osztállyal beszélgettünk aktuális társadalmi kérdésekről, eseményekről. Ti mit
tartotok most aktuális eseménynek?

Kálmán: A választásokat.

– Mit választottak a felnőttek?

Feri: Pártokat.

Pista: Hogy ki kerüljön a Parlamentbe.

Margó: Képviselőjelölteket.

Gábor: Új kormányt.

– Miért szavaztak a pártokra felnőttek?

Pista: Hogy bekerüljenek a kormányba.

Pali: A Parlamentbe.

Pista: A vezető gondolatokra szavaznak, amit a párt gondol.

Évi: Tehetnek különböző javaslatokat, beleszólhatnak az ország ügyeibe. Ha egy
párt bejut a Parlamentbe, még nem biztos, hogy kap szerepet.

Csabi. Ha sok szavazatot kap egy párt, akkor az lesz a vezető párt, és amelyik a
vezető, azé lesz a döntő sző a Parlamentben.

Gazsi: Úgy váltogatják a pártokat, mint az MLSZ a szövetségi kapitányt. Így nem
lehet eredményeket elérni.

Pali: Egy vezető párt kiad egy rendeletet a Parlamentben, amelyik ezzel nem ért
egyet, az ellenzék lesz. Ők döntenek a reformokról.

– Valóban, képviselőket választanak az emberek. A szavazatok birtokában
bejuthatnak a képviselők a Parlamentbe. Mit gondoltok, meg fog valamit változni az
országban a választások után?

Gábor: Szerintem lényegesen meg fog változni, meg kell változnia az országnak és
annak a Parlamentnek. Azért szavaztak az emberek a pártokra, mert azt hitték, hogy azok
majd tesznek valamit. Itt van ez a sok áremelés. Ez az előző kormánytól származik.
A sok adósságba megy a sok áremelés.

Csabi: Most még nem lesz változás, csak később.

Kristóf: A pénzügyek fognak megváltozni. A sok áremelés arra kellett, hogy
visszafizessék az adósságokat, és hogy a pártoknak fizessenek.

Pali: Megváltozik az ország. A pártok a saját gondolataik szerint fognak
irányítani. Nagyon szükséges lenne, hogy megalakuljon az új kormány, mert a
jelenlegi kormánynak nincs már szerepe.

Pista: Az is változás, hogy a pártok megalakultak. Ez lényeges változás. Mert
véget ért a szocializmus, és ennek én örülök.

„Nagyon sok orosz nem akar visszamenni…”

Gábor: A legnagyobb probléma, hogy az oroszok nem vehettek fel kölcsönt, mi pedig
felvehettünk. Mivel mi egy hatalmas kommunista ország voltunk, felvettük a pénzt, és
az oroszoknak adtuk. Tőlük meg rubelban kaptuk vissza. Mi a külföldről befolyt
valutából fizettünk. Most elfogyott a valuta, azért kellett megszüntetni a
valutaszámlát.

Gazsi: Az oroszok meg úgy akarnak bosszút állni rajtunk, amikért ki kellett
vonulniuk, hogy kevesebb kőolajat adnak.

Pali: A Szovjetunió nem ad nekünk benzint? Az nem is baj. Legalább egészségesebben
fogunk élni. Talán nem tudsz bringával jönni az iskolába?

– Nemcsak az autóknak kell a benzin.

Marci: A gyárak is leállnának.

Pista: Én az oroszokhoz akarok hozzászólni. Miért vannak úgy felháborodva, hogy
végre már kiküldtük őket? Azért, nehogy kiderüljön, hogy élősködtek rajtunk. Az
SZTK-ért a magyar ember fizet, ők ingyen kapták a gyógyszert, vagy alig fizettek
érte. Külön lakótelepeik vannak. Ha onnan elmennének, legalább háromnegyedével
csökkenne a lakásnélküliség. Külön bejáratú kórházaik, lakótelepeik vannak
Óbudán, Székesfehérváron, Nagykanizsán. Mind csak az övék. Ha kimennek, jobb lesz
az életkörülmény. Nem tudom szám szerint, de több ember jut lakáshoz, a
gyógyszerellátás is jobb lesz.

– Olyan nagy a lakáshiány, hogy ez csak csepp lehet a tengerben.

Pali: A szovjet lakótelepeken minden van: uszoda, tanulási lehetőség. Tényleg
segíthet a lakásproblémán, ha elmennek. Amikor a nagymamámékhoz megyek
Mátyásföldre, látom, vannak házak, uszoda, de nem engednek be senkit. Fegyveres
őrök állnak előtte.

Kristóf: Nagyon sok orosz nem akar visszamenni, annyira jól él itt. Ezért eladják
a fegyvereiket.

Kálmán: Pisztoly, riasztópisztoly, petárdát.

Pityu: Elfogultak sokan az oroszok kivonásával kapcsolatban. A nagy fejesek
szeretnének itt maradni, de a kiskatonák, akiknek a családjuk Oroszországban van,
szívesen mennek haza.

Alapproblémáink egy része valóban enyhíthető az orosz csapatok kivonásával. A
nehéz harci egységek nem rongálják tovább az utakat, a járművek nem szennyezik a
levegőt, a hátrahagyott javaknak is hasznát vehetjük. De a problémáinkat igazán
csak belső átalakítással lehet megoldani.

„Jó lenne, ha Magyarország csak olyanoknak adna kölcsön, akik vissza is tudják
fizetni!”

Gazsi: Magyarország úgyis le van gatyásodva, hogy adjon más országoknak? Ha
valahol le van írva, hogy ki adakozott a legtöbbet, mi az első öt között vagyunk.

Pista: Jó lenne, ha Magyarország csak olyanoknak adna kölcsön, akik vissza is
tudják fizetni. Ha olyanoknak ad, mint Románia, azok nem fogják visszafizetni.

– Azt nem tudom megmondani, hogy Magyarország valóban az első öt adakozó ország
között van-e. De ti mit gondoltok az adakozásról?

Pali: Az én véleményem az, hogy ha az ország vezetője lennék, olyanoknak adnék,
akik megköszönik. Nem úgy, mint a románok, akiknek sokat adtunk, és úgy köszönték
meg, hogy verik a magyarokat.

Pista: Pénzt nem küldtem volna. Hova tették a 80 millió svájci frankot?

Kálmán: A román forradalmároknak nem kellett volna megölniük Ceaussescut.
Helyesebb lett volna arra kényszeríteni, hogy Svájcban a neki járó pénzt felvegye,
és adja oda a románoknak.

Edina: Az előbb arról volt szó, hogy jól tettük-e, hogy segítettünk. Jól
tettük, hogy segítettünk Erdélynek, de ott rettenetes viszonyulás a magyarokhoz.
Megverték őket husángokkal. Úgy voltak nevelve, hogy a magyarok rossz emberek.

Évi: Jól tettük, hogy segítettünk, de nem így kellene viszonozni.

– Az átlag román emberek nem tudják úgy, mint mi, hogy segítettük őket. A
román tévé nem úgy tájékoztatta őket.

Gazsi: A román televízió nem verte nagydobra, hogy Magyarország segített.
Marosvásárhelyről úgy közvetített, hogy a magyarok verték a románokat.
Felgerjesztették az emberek haragját.

– Jól látod, hogy mekkora ereje van a tévének.

Gábor: A románok azért bosszulják meg magukat, mert nem a románoknak, hanem a
magyaroknak adtuk a sok segélyt.

Csabi: Azért segítettünk a románoknak, hogy ha mi leszünk bajban, ők is
segítsenek.

Gazsi: Nem a román nép verte a magyarokat, hanem a román csőcselék. Szlovákiában
is ez a helyzet. Azt mondták, hogy az ottani magyarok jöjjenek ide, a Dunántúlra. Azt
akarják hogy majd vízummal lehessen bemenni.

– Segítse-e az egyik nép a másikat?

Csabi: Mennyit segítettünk a románoknak! Ott volt például a popkoncerteken befolyt
pénz. Akkor ők meg fenyegető levelet küldenek, hogy 72 órán belül kivégzik
Chrudinákot, mert sokat ártott Romániának.

Marci: Az egyik ország akkor segítsen a másiknak, ha meg van arról bizonyosodva,
hogy képes azt a másik ország visszaadni.

Kata: Ha az egyik ország segít a másiknak, az sokszor baj. Ha Amerika segít, és
nem kapja vissza, az neki nem baj, de nekünk baj.

„Attól félnek, hogy itt egy párt kerül hatalomra, és megváltoztatjuk a
határokat.”

Bandi: A románok nem azért vannak ellenünk, mert segítettünk. Mi szoktunk erről
beszélgetni anyuval és apuval. Attól félnek, hogy itt egy párt kerül hatalomra, és
megváltoztatjuk a határokat. Erdélyt visszavesszük, és a románokat arról a
területről visszaküldjük. Ettől félnek a románok.

Margó: Hallottam olyat, hogy vissza akarják Erdélyt.

Pali: Apu is mondta.

Pista: Mi nem érdekből segítettünk Romániának. Mi voltunk az elsők, akik
segítettünk. Akkor csak mi voltunk.

– Szerintetek jól tettük-e, hogy segítettünk. (A szavazás eredménye: 24 igen, 2
nem.) A többség szerint tehát jól tettük.

Gábor: Palihoz akarok kapcsolódni. A románoknak egy nagy bebeszélés, hogy vissza
akarjuk venni Erdélyt. Olyan helyzetben vannak ott, annyira lerontotta a
Ceaussescu-rendszer Erdélyt, hogy lehetetlen, hogy visszavegyük. Leromlana tőle a mi
helyzetünk is.

Gazsi: Nem lehet visszakapnunk Erdélyt. Olyan békeszerződés van, hogy nem lehet
újrarajzolni Európa térképét.

Marci: Szerintem azokra lenne szükség, akik ezt a szerződést aláírták. Azokat
kellene összehívni, és velük megbeszélni.

– Erdélyben laknak románok, magyarok, szászok. A többség azonban román. A
románok arányát betelepítéssel is növelték. Arról, hogy Erdély hova tartozzon,
meg kellene kérdezni az ott lakó románok véleményét is.

Gazsi: Az ottani magyarokat, akik azt akarják, hogy Erdély Magyarországhoz
tartozzék, megverik. Amerika is lehetett volna első Románia megsegítésében. De
keresett valami kibúvót. Panamában keresett éppen valakit. Sok magyar kiment az
országból, azért van ott kevés. Sokan meg is haltak. Európa térképét úgy lehet
átrajzolni, hogy nem visszacsatolni Erdélyt, hanem legyen külön állam.

Tibi: Olyat hallottam, hogy külön Erdély állam.

Pista: Franciaország csak úgy lehet nagyhatalom, ha Magyarországot szétszaggatja.

Peti: A nagyhatalmak vették el Erdélyt. Azt mondták, hogy nem lehet újrarajzolni
Európa térképét, de a németeknél is két ország volt, és az egyesül. Akkor
Magyarországnak is vissza lehetne adni Erdélyt, hiszen ott is megváltozhatnak a
határok.

„Nem lenne jó, ha két német állam egyesülne!”

Levi: Az NDK-nak és NSZK-nak nem volt akadály, hogy egyesüljenek. Mindkettő
kölcsönösen akarja. El bírom képzelni, hogy Erdélyt a románok nem engednék.

– Egyetértek. A két Németország egyesítése arra példa, hogy a határok nem
megváltoztathatatlanok, nem pedig arra, hogy miként lehet megoldani a magyar-román
kérdést.

Gábor: A német egyesítésnek az az akadálya, hogy a trianoni békeszerződés őket
is felbontotta, mert ők voltak a legnagyobb lázító hatalom.

– Trianon az első világháborút zárta le. És Németországot a második
világháború után osztották ketté.

Gazsi: Akkor a Szovjetunió elfoglalta a NDK-t, Amerika és a szövetséges hatalmak az
NSZK-t. Ők azért gazdagabbak.

– Az NDK a szovjet zónából alakult. A két Németország ténye későbbi, mint
Erdély elvesztése.

Gábor: De a német egyesítés példa a határok megváltoztathatóságára.

Peti: Szerintem nem lenne jó, ha a két német állam egyesülne. Ugyanaz most a
helyzet, mint a második világháború előtt. Lehet újra egy olyan ember, mint Hitler
volt. Hallottam, hogy az NDK-ban magyar kocsikat is szétvertek az újfasiszták.
Gazdasági problémák is lesznek. Az NSZK most majd az NDK-t támogatja és nem minket.

– A politikusok egy része is tart a megerősödő Németországtól. De úgy vélem,
mégis fontosabb, hogy a német nép akarata érvényesüljön. Hogy a népnek
önrendelkezési joga legyen. Még akkor is, ha a veszéllyel számolni kell.

„Szegény papa meghalt. De jobb is, legalább nem látja ezt!”

Ági: Részben jó, hogy Romániának segítettünk. De a programokból befolyt pénzt
hasznosíthattuk volna a magyar nyugdíjasoknál. Ahogy ma is jöttem az iskolába,
láttam öreg néniket, akik a szó szoros értelmében a kukában kerestek ennivalót,
meg mezítlábas gyerekeket.

Pali: Hiába adtunk a románoknak. Azoktól kellene elvenni, akiknek 45 ezer forint
nyugdíjuk van. A nagymamámnak csak háromezer. Én nem szavaztam a segítség mellett.
Részben jó, részben rossz a segítség.

Ági: Eszembe jut az áremelkedésről egy példa. A közértben azt mondta egy öreg
néni: „Van 20 forintom, vettem már egy zsemlét, a többiért adjon annyi húst,
amennyi belefér.” Én nem az élelmiszer árát emelném fel, hanem az alkoholét.

– Akinek szenvedélye az alkohol, az drágán is megveszi. A családnak akkor is
kevesebb jut.

Pali: Nemcsak az alkoholt kellene felemelni, hanem az egyes cigarettákat is. az
anyukám azért nem vesz, mert drága: 28 forint. A kenyeret is 22 forintért kapjuk.

– Magyarországon az az egyik legnagyobb gond, hogy a kenyér és a tej drága.
Megengedhetetlen, hogy ennyi embernek jelentsen problémát a legolcsóbb parizer
megvásárlása is. Jó, hogy észreveszitek ezt. Sokan nem veszik észre, vagy az
illetőt hibáztatják. Avval viszont nem értek egyet, hogy az alkohol és a cigaretta
árának emelése segítene. Attól még nem élnénk jobban.

Edina: Akinek telik italra, annak másra is telhetne. Az utcánkban is lakik egy
bácsi, aki vasat gyűjt és az árát elkocsmázza.

– Az alkoholistákat belső parancs hajtja az alkoholhoz.

Edina: A nagy alkoholisták rendszerint elváltak. Van, aki az alkoholba kapaszkodik,
ha lelki támaszra van szüksége.

Kata: Az idős emberek Magyarországon nem tudják megvenni a drága gyógyszert, mi
meg kiküldjük. Inkább a magyar nyugdíjasoknak kellene adni.

– Probléma nélkül nem él ország. A legfejlettebb országokban is vannak
alkoholisták, hajléktalanok. Akkor ők se segítsék Magyarországot, amíg a
problémáikat meg nem oldják?

Pityu: Először a belső rendet kell megerősíteni. Nem tudom felfogni, hogy a régi
kormányban 60 ezer forint fizetést kaptak a miniszterek. A Czinegének például több
háza is van. Petrasovits Annával mondom, hogy ők is kapják meg a háromezer forint
nyugdíjat, és ha nem tetszik, kapják meg tálcán a sarlót meg a kalapácsot.

Pali: A nagymamámnak 3300 forint a nyugdíja. Ebből 130 forint a gyógyszer. A
nagybátyám ad neki 2000 forintot, hogy főzzön rá. Az OTP-tartozás 4000 forint. Marad
1000 forint egy hónapra. Háziállat is van, azt is etetni kell. Szegény papa meghalt,
de jobb is, legalább nem látja ezt.

– Miért alakulhatott ki mára egy ilyen helyzet? Biztosan nem a románoknak
nyújtott segítség miatt.

Kálmán: Itt a lakásprobléma. A garázst is átalakítottuk szobává, a telekre
elfér még egy ház. Az én papám 78 éves, egészséges és két munkahelye is van.
Keres 12 ezer forintot. Minden este elkarikázik a malomba, reggelre megy haza. Minden
második nap kettőtől ötig – nem tudom hol – dolgozik. A nyugdíja csak 3800 forint. A
mamám csak nyugdíjat kap. Az apukám testvére kőműves, 30 ezer forintot keres. Most
volt az 50 éves házassági évfordulójuk, de nem ünnepelték. A papa csak arra
tartogatja a pénzt, hogy szép sírja legyen.

Egyszer arról is érdemes lenne beszélgetni, hogy kinek mi fontos.

„Szépen elsumákolták azt a sok pénzt!”

Gazsi: Azért jutottunk ide, mert a régi kormány rossz rendszer volt. Voltak emberek,
akik úgy osztották szét a pénzt, hogy volt például egy hanyatló gyár, és az
igazgató több millió forint prémiumot kapott. A nagy fejesek kapják a sok pénzt.

– Miért hagyták az emberek, hogy így legyen ?

Gazsi: Nem kürtölték szét. Amikor a nyugdíjasok dolgoztak, ők is fizettek, hogy
legyen majd nyugdíjuk. A tízszeresét levonták annak, amit most kapnak.

– Miért alakult így?

Gábor: a régi rendszer miatt. Szépen elsumákolták azt a rengeteg pénzt. A régi
tisztviselőknek megvan a balatoni vagy mátrai villájuk, a fiaik is jól élnek.

A csaknem egy évvel ezelőtt folytatott beszélgetés végső konklúziója szerint az
ország akkori állapotáért a volt állampártot terhelte a felelősség. A
megkérdezett – azóta nyolcadik – osztály1991 februárjában már másutt keresi az
egyre sanyarúbbá váló helyzet magyarázatát. A rendszerváltozásba vetett hitük,
reménykedésük azóta szertefoszlott. „Nem sok minden változott – mondja Gazsi –,
ugyanúgy megyünk lefelé. Egy új kormány sem tehetne semmit, ez egy lerobbant
ország. Legfeljebb elmehetünk az amikhoz pitizni, hogy adjanak pénzt.”

Szomorúan tapasztaltuk azt is, hogy a gyerekek tavalyi árnyalt helyzetértékelése,
differenciált, toleráns alapállása megváltozott. A tavalyinál lényegesen erősebb
bennük a bűnbakkeresés szándéka. És a potenciális bűnbakok köre jelentősen
bővült. Feleslegesen sokan vannak a Parlamentben, és túlságosan sokba is kerülnek
ennek a szegényedő országnak. „Bénák” a gazdasági vezetők, akik nem
boldogulnak a világpiacon, és képtelenek szinten tartani a tej- és húsárakat. Az
erdélyi menekültek a magyarok elől veszik el a munkát. A külföldről érkezők
bűnbandába tömörülve fenyegetik biztonságunkat. A vegyes vállalatok külföldi
vállalkozói lefölözik a hasznot a magyarok elől. A cigányok bűnöznek, meg
túlságosan sok előnyt élveznek – természetesen a tisztességesen dolgozó magyarok
rovására. Még az ujjukat is képesek levágni, csak hogy pénzt kaphassanak! És
továbbra is gond van az oroszokkal, akiken nem lehet „leverni az
adósságukat”, hiszen bármelyik pillanatban elzárhatják a kőolajvezeték
csapját.

A szegénység élménye mellett erősödik bennük a jövőtől való félelem, a
kilátástalanság érzése. Hiszen az ő generációjukat különösen fenyegeti a
munkanélküliség réme (van közöttük olyan, akinek a családját már el is érte ez
a probléma). A körülmények egyre inkább kikényszerítik belőlük a jövővel való
szembenézést. A kérdésre, hogy „Mit fogtok csinálni az iskola elvégzése
után?” tétova, bizonytalan válaszok érkeztek. (Esetleg iparengedélyt lehetne
kiváltani, de ehhez gyakorlat kell, „mesterlevél”, na meg tőke, amelyből
egyre kevesebb van. Talán tovább kellene tanulni, hiszen az egyszerűbb munkákat
nemsokára robotok végzik. Az egyik gyerek szerint a „legjobb lenne robotnak
lenni”.) A nyolcadikosok pesszimizmusa – amely nyilván családjaiknak és
valószínűleg a társadalom egy részének keserűségét is tükrözi – érthető
ugyan, de rendkívül lesújtó. Hiszen mit kezdhetünk az olyan fiatalokkal, akiknek még
a biztos közeljövőt sem garantálhatjuk?

(Új Pedagógiai Szemle 91/1. 48–59.o.)