Ketten egy filmről¹

E héten kezdték játszani a mozik A lecke című filmet. A történet középpontjában egy tanárnő áll, de nem a szó szoros értelmében vett iskolafilmmel van dolgunk. Veszprémi Attila szerint a főhős foglalkozásának nincs különösebb jelentősége, hiszen az ábrázolt probléma messze túlmutat az iskola világán, a „reménytelenség körei” az egész társadalmat elborítják. Szabó Anna viszont éppen az iskola zárt világa által meghatározott pedagógusszerepben véli megtalálni a mondandó lényegét. Nézzétek meg a filmet, és döntsétek el, hogy számotokra mi a megfelelő olvasat!

Veszprémi Attila
A reménytelenség körei

Pár napja láttam egy narráció nélküli dokumentumfilmet egy belga kisváros black metal-klubjáról, a 90-es évek elejéről. Egy ott koncertező zenekar tagja nyilatkozta benne többek közt a következőket: Azt akarjuk, hogy mindenki meghaljon, az egész világ temető legyen, mert ezt a világot fenntartani nem érdemes.

A lecke c. film egy bolgár kisváros lakóit vonultatja fel, akik nagyon furcsák: még a fenti primér következtetésig sem jutnak el, ők nem akarják, hogy mindenki meghaljon, ehelyett megélni akarnak. Hogy az, amit megszokásból művelnek, élet-e, azt jobbnak érzik nem firtatni. Ezt a nemfirtatást látjuk a filmen, a keret pedig egy szükségképpen banális, helyenként esszenciálissá sarkított és tömörített szenvedéstörténet, amelyben egy nyomorult iskolai és családi hétköznapokat gyúró kisvárosi tanárnőből győztes bűnöző lesz. Ez a szerepeltolódás rávezeti őt, hogy amiért eddig megszokásból harcolt – a rend vagy mi a szösz –, az valójában maga a pokol. És ha már így, akkor azért vagyunk, hogy valahol otthon legyünk benne.

A tanárnő angolt tanít, a globális kommunikáció legfontosabb megélhetési nyelvét – minden megélt kommunikációs belelégzés nélkül, kitartóan mereven, a háttérben egy ambícióit vesztett férjjel, egy csöpp, hamarosan láthatóan zombivá érlelődő kislánnyal, kétségbeejtő anyagi körülményekkel. Ezek ismert, felismerhető körök, amelyekből az egyetlen kiugrási lehetőség a dráma megkezdése volna: az eltagadott szenvedések megvallása és ütköztetése. A tanárnőnek egy osztálybeli lopás kapcsán alkalma nyílna igazságot keresni és osztani, ami végre valami efféle funkcióval oltaná be tanári szerepét. Meg is próbálkozik vele, ám a fullasztó szokások kontextusában a dráma is azonnal befullad. A gyerekek nem mutatnak érzelmeket a lopással kapcsolatban. Ezzel párhuzamosan férj és feleség egyéni elszigeteltsége a tragédia felé löki a kis családot: a törlesztőrészleteket titokban ostobaságra költő férfi miatt (túl azon, hogy a banki mechanizmusok miatt) a kilakoltatás fenyegeti őket.

A nő nem vállalja a drámát: a legkisebb kommunikációs kudarc után mindig maga kezd megoldani mindent, eleget tenni mindennek, mindenkinek. Ehhez van csak muníciója; képzetei csupán elidegenedett erkölcsi törmelékek, minden bizonnyal olyan kevercs, ami őt is „életben” tartotta eddig. Ezért foggal-körömmel védi és a világért sem enged be oda mást. Nincs benne semmilyen bizalom, csak egy parancs: meg kell oldanod. A gyerekekhez is egy ügyész beszél belőle, felajánlott partnersége hamis, segítségért nem fordul kollégához – valószínűleg az iskola falai sem lehelnek másféle mentalitást. Közben a hivatalokkal harcol. Férjére nem számíthat. Egyszerűen nincs alkalma, ideje előttünk rokonszenvessé válni. Van egy nézése, egy olyan kerek szemű, hitetlenkedő, kamaszos – de ez mostanra funkcióját vesztette, feltételes reflex lett, manírrá merevült. Az otthon nem otthon, nincs igazi kommunikáció, pár éves kislányával nem értik egymást. Hálás mosolya idegeneknek jár. Ha a banki alkalmazott nem harapja ketté a torkát. Ha pénz kell. A sorozatos megaláztatások alárendelődnek a parancsnak. Amikor pedig apja új feleségének viselkedése és az apai cinkosság hiánya miatti rettentő elmagányosodása pillanatában egy ízben valódi, őszinte fájdalmak törnek elő belőle, azzal keresztül is húzza az anyagi csődből való menekülés egyetlen esélyét.

A film a reménytelenség köreit járja be. A figurák konfliktusai meg vannak fagyva, nincsenek intellektuális fellángolások, elvi viták, érvek, különböző felfogások összecsapása és harca. A belső világok titokban maradnak. Nincs kitárulkozó gyengeség. Nincsenek nyíló kapuk. Senki felnőtt nem sír. Itt mindenki vak, senki nem lát át a fátylakon. Apró, használhatatlan segítségek és parazita cserekereskedelmek sodornak előre körbe-körbe egy normálisnak mondott társadalom peremén. Legfeljebb még a hányaveti idiotizmust lehet fölhasználni némi megkönnyebbedésre – és persze hálásnak kell lenni érte. A szabad akarat nem szerepel a társadalmi hagyományok között. (Ezt az értelmetlen órai jeleneteken is látni, amelyekből még a tanári akarás és a tanulói megvetés elánja is hiányzik. Tulajdonképpen érthetetlen, minek van ott abban az épületben bárki. Még a kolléga sem kavar fel, aki hajszoltan, remegve ront be a terembe. „Kérsz egy pohár vizet”? Már meg sem kérdezem, hogy segíthetek-e, mert tudom, hogy körülbelül mi a baj, és az enyémet se oldja meg senki. A dráma nélküli közeg szereplői lényegében halottak, a megélhetés, a kibírás parancsa mozgatja őket, mint a bábokat, bár a gyerekek még néha nevetgélnek vagy kergetik egymást.

A család megjavíthatatlan és mégis állandóan megjavítani akart autója gyönyörű tükre a kisvárosban élők életének és tragédiájának. De az egész épített környezet az. A főszereplő lakása tipikus: félbehagyott berendezkedés (úgy is jó lesz!), kopár falak, önbüntető kialakítatlanságok. Vigyorog az elközömbösödés, az akarat kifulladása, a pénzhez kötöttség bénultsága, az élet vonszolásának félelmetesen értelmetlen motivációja. A bankfiók szűk, otromba bizalmatlanságot tükröző folyosója, a műanyagmatricás, salétromos üzletportálok, az iskola bornírt, befulladt szokásrendszert mutató berendezése, és még a pénzes apa és új feleségének szánalmasan urizáló lakása is menekülésre késztetne mindenféle szabadságot. Ilyen díszletek között szomorú színészek az emberek. Nem volna muszáj sem szomorúnak, sem színésznek lenniük, de nem ez jut az eszükbe, csak az, hogy valamiből meg kell élni. A film nem a pénzről szól, mert a pénzről nem lehet mondani semmit, ellenben erről a mondatról szól. Arról, hogy „meg kell élni”, mert arról nagyon is lehet mondani valamit, először is azt, hogy rendszerint egész életünk során önmagát mondja ki. Ezt mutatja fel a film. (Amikor már nem kell megélni, akkor attól nem, hogy nem kell. Ha a kell megszűnik, akkor élni kezdünk, és az meg egész más téma, mondásban is.)

Pedagógiai tanulság kifejtése hagyományos módon – összehasonlítások vagy mértékek kontextusában – szerintem hiba volna részünkről. A tanárnő első és egyetlen szabad akaratból tett pedagógiai gesztusa a film legvégén egyben az első és egyetlen olyan, amelyet tanári szerepén kívül tesz. A tolvaj végül nem lelepleződik le – a film záró történése ördögi feloldozás. A tanárnő családtörténetében is megoldás születik – a reménytelenség körein belül. A körökből nincs szabadulás, egyetlen esély van: helyet bérelni a győzők között. Ha pedig a kétes győzelemre vivő pokoli út bejárása után sikerült életben maradnom, felismerem, hogy az úton nem lehettem egyedül. Legalább többen vagyunk, együtt vagyunk, most épp mint tanár és diák. Még élünk.

A film a tanárnő első önálló döntésénél, az első kegyelmi pillanatnál hirtelen véget ér. Talán később fölmerül valami poklon túli, kötelezettségeken túli világ is, de a készítők ezzel nem foglalkoznak. A lecke dogmafilm: megmutatja, hogy hogyan prostituálódik föltétlenül az erő és akarat egy olyan társadalomban, amely alapvetően egymás sakkban tartására épül, kizárólag az ehhez kapcsolódó örökölt automatizmusaiban bízik – és mindezt nem tudja magáról. Azért készül film az ilyesféle nemtudásról, amiért megmutatja a kegyelmi pillanatot is. Hogy látva láss.

Szabó Anna
Nem adja, hanem kapja a leckét

A történet a norma képviselőjéről, a tanárról szól. Lehetne akár szlovák, lengyel, magyar, ukrán vagy román is. Ebben a filmben ő az, aki ismeri a normákat, és igyekszik betartani, betartatni az iskolában, nem adja, hanem kapja a leckét. A szabályokról azonban – az iskolán kívül is érvényesekről – kevés a tapasztalata. Kevesebb, mint tanítványai egy részének.

Mire megérti, hogy nincsenek piros pontok a hibátlan leckéért, sőt akár fizetés se az elvégzett munkáért; hogy a szerződések bármikor megváltoztathatóak, hogy érvényességükről nem a jog, hanem az erő dönt, addigra olyan helyzetbe kerül, ahonnan nincs normakövető kiút. Ez nem egyszerűen belemerevedés a szerepbe, az egyetlen ismert terepen. Ez az iskolába zártság maga. Amikor valaki annyira megszokja az ottani játszmákat, és annyira fogalma sincs más viszonyokról, más működési szabályokról, hogy egy tizenhat éves szegregátumi kislány naivitásával sétál bele önként a csapdába. „Mert az elvégzett munkáért fizetnek.” Aha. Vagy nem. Még utóbb se, nemhogy előbb. Ilyen szempontból csuda hasznos jószág ez a KLIK – alkalmazottai lassan elkezdhetik megtanulni, mi és milyen az élet az iskola falain túl.

A főszereplő anyagilag talpon marad, de erkölcsileg elbukik. Ismerős? Mondom én, hogy véletlenül bolgár.

¹A lecke. Bolgár-görög játékfilm, 2014,Rendezte Petar Valchanov és Kristina Grozeva