OFOE Filmklub

Anyám és más futóbolondok a családból

A négygenerációs történet az 1900-as évek legelejétől a 2000-es évek elejéig követi a szereplők sorsát. A főhősnő, Anya kilencvennégy évet él és huszonhétszer költözik életében. A viharos természetű és példás veszélyérzettel megáldott nő végigvonszolja a férjét meg a lányát a fél országon, valahányszor veszélyt szimatol. Márpedig veszély mindig van: a 20. század viszontagságos eseményei elől rendre tovább kell állniuk. Át kell vészelni két világháborút, 1956-ot és még sok minden mást. De mindez nem rontja a kedvüket, mindegy, hová veti őket a sors, a Partiumtól Budapesten át az Isten háta mögé. Hurcolkodnak át az életen, egymásnak vetett háttal, önfeledten (port.hu)

A vetítés után vendégünk lesz Fekete Ibolya, a film rendezője, aki egyben a forgatókönyv szerzője is. A beszélgetést Kovács Gellért, filmkritikus moderálja.

Időpont: március 1. 17.30
Helyszín: Kino Café Mozi
Jegyár: 700 Ft

Részletek a filmről készült írásokból

„Minden baj benne van, ami abban a században történt velünk. De a hangvétele könnyed, érzelmes, és reményeim szerint jó humorú. A szereplők a maguk sajátos módján reagálnak mindenre, legfőképpen továbbköltöznek, ami már önmagában mulatságos” – meséli Fekete, akinek édesanyja szolgált az Ónodi Eszter által játszott főszereplő alapjául. A 94 évet élt asszony 27 alkalommal költözött életében, mivel – a rendező elmondása szerint – „mindig történt valami abban az istenverte huszadik században, ami fenyegette az embert”. A vándorlás a Partiumból indul Trianon után, aztán itthon folytatódik örökös veszélyhelyzetekben – bármi baj történik, a nőnek egy válasza van rá: „Hát akkor, Lajos, költözünk!”. Az 1910-es évektől a kétezres évek elejéig tartó cselekményben három színész játssza az édesanya karakterét: egy gyerekszereplő része után Ónodi Eszter viszi a játékidő nagyját, a legidősebb korszakban pedig „a lengyelek Törőcsik Marija”, a 99 éves Danuta Szaflarska alakítja „a vihar asszonyának” is nevezett temperamentumos, nyughatatlan nőt (Bodnár Zsolt: Az egész istenverte huszadik század benne van, hvg.hu).

Fekete Ibolya családi tablójának szeretnivaló bolondjai a huszadik század Magyarországán futnak végig, Trianontól az ezredfordulóig.(…) Fekete Ibolya kintről befelé haladva most, harmadik filmjével jut el a személyes mitológiáig. Szabó István a címbe emelt és elérhetetlenné növesztett Apa tükrében szemlézte felnőni nem tudó hősét, Fekete pedig a – a Gerald Durrellre utaló, némileg erőltetett címmel is egyértelműsítve – afféle szeretetteljes leértékelésnek veti alá a „futóbolond” anyát, akinek nyomasztó hatása szintén nem ereszti a gyereket, ám a Szabó-filmmel szemben itt a fizikai jelenlét és az épségét vesztő tudat a leginkább terhes. Az Anyám és más futóbolondok a családból két idősíkon pereg: a jelen vonalát a járókerettel csoszogó, Alzheimerrel küzdő anya (a több mint száz esztendős Danuta Szaflarska) és az őt ápoló lányának (Básti Juli) kettőse adja, míg a múltban a századelőtől majdnem az ezredelőig követjük jól ismert sorsfordulókon keresztül az anya életét (Békés Bálint: Családáradás, Revizor).

Különösen vicces film Fekete Ibolya legújabb alkotása. Különös, mert – idehaza főleg – nem szoktuk meg, hogy az évszázados siralmak, Trianon, háborúk, diktatúrák lehetnek háttér is, nem feltétlenül főszereplő. Ahogy általában minden családban. Mert az élet mindenhol zajlik, ugyanakkor a kormányok és érák, zsidótörvények és kitelepítések mind inkább csak keretet adnak annak, hogy felnövünk, családunk lesz, fotózkodunk a Margitszigeten, vagy hogy öregkorunkra elfelejtjük, milyen évszak is van éppen. Bármennyire is meghatározó a történelmi kor, amiben élünk, az igazán fontos mégis inkább személytől személyig terjed. „Jegyezd meg, fiam: sütőpor nélkül nem lehet nekimenni a háborúnak!” – mondja az öregkori demenciában szenvedő főszereplő a 21. században. De mégis milyen igaza van. Sütőpor igen, háború nem (Sergő Z.András: Merj kicsinek lenni! Filmtekercs).

Az Anyám ugyan formailag sokkal „játékfilmesebb” elődjeinél, nem maradnak el a rendezőnő védjegyévé vált archív felvételek, a történet pedig nemcsak valós történelmi közegekbe van ágyazva, de a cselekmény nagy részét is az élet ihlette: a legtöbb jelenet vagy konkrétan Fekete Ibolya saját emléke „futóbolond” családjáról, vagy ismerősöktől hallott sztorik alapján íródott és csak néhol egészül ki fiktív szituációkkal. Persze a néző számára lehetetlen elkülöníteni ezeket, talán még magának a címszereplő társaságnak is, hiszen az emlékezet is összekotyvasztja hosszútávon a valóst, hallottat és elképzeltet (Dobi Ferenc: A rendszer változik, de a család örök, Filmtett).

Zseniális ötlet, hogy a visszaemlékezések során a szereplők eredeti archív felvételek, közismert régi filmrészletek alakjaiként tűnnek fel, vagy épp úgy tűnik, mintha régi fényképekről, képeslapokról lépnének a vászonra, nyomatékot adva a történet hitelének. A helyszínek – például a lepusztult körfolyosós pesti bérházak, lakások – hűen tükrözik a társadalmi állapotokat, a családi változásokat. A vissza-visszatérő őszi képek líraian jelzik a generációk váltakozását, az emberi lét törékenységét és mulandóságát, a születés és a halál végpontjai között csordogáló időt. Kifejezetten sikeres a korokat fémjelző tárgyi világ megteremtése (cigarettaszipka, retró úszódressz, elegáns kalapok, Lenin-szobrok és -képek, melóssapka és köpeny, lábra szíjazható görkorcsolya). Az alkotás apró hibája, hogy csak nyomokban használja a 19. századi és 20. század eleji nyelvi sajátosságokat, de a részletgazdag történetmesélést, a finom humort, a kreatív képeket figyelve e felett nyugodtan szemet hunyhatunk (Jónás Ágnes: Valaki mindig szétrombolta, Kortárs online).

Nagyon erős érzelmi film, sokakat meg fog érinteni. Például engem, akinek volt egy nagymamája, aki – mint a filmben szereplő Berta – folyamatosan mesélt. Saját nagyanyjáról, aki a Nádasdy grófok osztrák társalkodónője volt, saját szüleiről, akik 1920-ban a lezárt határon keresztül szöktek át Szegedről Újvidékre, dédapám szülővárosába. Aztán egy másik utazásról 1944 decemberében, amikor az egész család Újvidékről menekül Budapest, majd Németország irányába. Mesélt az újrakezdésről Magyarországon, amikor tanítónő dédnagyanyám egy alföldi tanya iskolájában egyszerre tanította a hat osztályt. De ő mesélte el nagyapám helyett annak akcióhősöket megszégyenítő szökését az orosz hadifogságból, és tőle tudom azt is, hogy ígéretes sportolói karrierjét hogyan törte derékba a politika az ötvenes években. Aki hallott ilyen történeteket és jelentenek neki valamit, az szeretni fogja a filmet minden hibájával együtt. Hiszen emlékeztet arra, hogy – ha van még kit – kérje meg, hogy meséljen. És azt is eszünkbe juttatja, hogy majd mi se felejtsünk el mesélni, hiszen nekünk is lesz mit (Rácz Sarolta kritikája, MOVIEADDIKTS).