Nyílt levél az EMMI-nek a szakképzés tervezett átalakítása kapcsán

Tisztelt Döntéshozók!

Szeretek magyartanárként a munkahelyemen, egy bizonyos budapesti, faipari szakközépiskolában dolgozni. Akkor is, ha a „magyar” látszólag nem játszik kiemelt szerepet az iskola életében, hiszen tanulóink nagy része alapvetően nem az irodalmi műhelyünk miatt választja ezt az intézményt. Inkább azért, mert közel van, vagy megtetszettek a bútorok a vizsgamunka-kiállításon, esetleg, mert ide rosszabb átlaggal is be lehet kerülni, mint egy elit gimnáziumba… Ne legyenek illúzióink, tizennégy évesen gyakorlatilag lehetetlen biztosnak lenni abban, hogy az ember mivel szeretné tölteni felnőtt-éveit.

De nem azért szeretek magyartanárként egy faipari szakközépiskolában dolgozni, mert olyan nagy öröm a központilag előírt anyagot „leadni”, éppen a központilag előírtak ellenére szeretek tanítani itt. Mert nem az „anyagot”, hanem a diákokat tanítom első sorban, és a diákok – a kamaszos flegmaság vagy az iskola intézményével szemben évek alatt, masszívan kiépült, negatív előítéletek páncélja mögött – érzékenyek, kreatívak, okosak, tehetségesek. Értékesek. Szeretetre méltóak. Talán hidegen hagyja őket a Bánk bán, de nem hagyja őket hidegen Erdős Virág kortárs költő Na most akkor… című verse. Az egyik órán egy tizedikes fiú ezeket a sorokat írta a vers mintájára: Na most akkor mondjátok meg, nagyokosok, mi legyen/ ki ne legyen miközülünk maholnap, és ki legyen/ ki tanuljon szorgalmasan emelt szintű kémiát/ ki stoppolja Mekis műszak után még a zokniját/ ki jusson be egyetemre maximális pontszámmal/ ki vágódjon diszkó után egy oszlopnak pont százzal…

Azért is szeretek itt tanítani, mert hihetetlenül sokszínű világ ez – számos diákunk épp különleges egyénisége miatt illeszkedik csak nehezen a(z egyre szűkülő) „rendszerbe”. Nincs nagyobb öröm annál, mint amikor felszínre bukkan a tehetség – és erre akkor van jó esély, ha több területen is kipróbálhatják magukat a fiatalok. Barbara, volt tanítványom, aki pár éve olyan gyönyörű képzelt riportot írt Paul Verlaine-nel, ma ösztöndíjas, kommunikáció szakos hallgató. Gergely néhány slam-szövege már nyomtatásban is megjelent. Dávid zenét szerez. Az idén érettségiző, több szempontból „problémás” osztályomból Zalán biológiából vizsgázik emelt szinten, Tamás pedig matematikából, és végül is nem faipari, hanem építészmérnöknek készül. Milyen szerencse, hogy ezeket a fiatalokat nem állították rá arra az egysíkú „életpályára”, mely talán – ha a tiltakozásunk nem talál értő fülekre, – a következő generációkra vár.

Szeretek ebben az iskolában tanítani, és fáj látnom a lemorzsolódást – nagyon sok diák nem jut el az érettségiig. Biztos vagyok benne, hogy azzal, hogy az iskolák közötti átjárást és az egyéb irányú továbbtanulás lehetőségét ellehetetlenítik, valamint – szabad órasáv híján – a csoportbontásokat és az érettségire való felkészítést tovább szűkítik, a lemorzsolódás az eddiginél is drasztikusabb lesz.

A szakképzésben tanul a magyar fiatalok két harmada. Ha elveszik a tanítványaink jövőjét, az ország jövőjét is elveszik. Ez nem praktikus. Nem szakszerű. Nem gazdaságos. Nem igazságos. És nem emberséges.