OFOE Filmklub – Mustang

Az OFOE Budapest Filmmel közös filmklubjának évadzáró vetítésén a 2015-ban készült Mustang című török filmet nézzük meg. Rendező Deniz Gamze Ergüven. A filmet az elmúlt évben Oscar-díjra is jelölték

Időpont: június 7. 17.30.
Helyszín: Kino Café (Szent István krt. 16.)
Jegyár: 700 Ft

Öt lánytestvér egy török faluban él nagybátyjukkal és nagyanyjukkal. A kamaszlányok felhőtlen boldogságban vágnak neki a nyári szünetnek, de a bigott török közeg a legkisebb kilengést sem tűri: az egyik szomszédasszony jelenti a lányok erkölcseire vigyázó nagymamának, hogy azok együtt fürödtek a tengerben a falubeli fiúkkal. A nyári vakáció a lányok számára nem azt a szabadságot hozza, amire számítottak, éppen ellenkezőleg, nevelőik egyre drasztikusabb módszerekkel próbálják betörni őket és megakadályozni, hogy az ezeréves tradíciók ellenében viselkedjenek. Az öt lány öt különböző választ ad az elnyomásra.

Részletek a filmről készült írásokból

Az elsőfilmes Deniz Gamze Ergüven (elsősorban francia pénzből, ők is nevezték Oscarra) nőként mesél a török lányok keserű sorsáról. Öt tizenéves nővér érkezik haza eldugott falujába a városi iskolából szünidő elején, de mielőtt hazamennének a szüleik halála óta őket nevelő nagyanyjuk házába, strandolnak egyet a tengerparton néhány fiú osztálytársukkal. Amint ennek híre megy, a nagyanya és a nagybácsi a lányok jó hírnevének megőrzése érdekében radikális változásokat eszközöl. A börtönszerűen megerősített házból feleséggyárat csinálnak, ahol az iskolától eltiltott lányok egyetlen feladata a házimunka elsajátítása, majd pedig a megvalósulás részleteiben megdöbbentő elrendezett házasságok elfogadása és beteljesítése.

(….)Ugyanakkor a török társadalom legnagyobb tragédiája nem az egyének általunk avíttnak vélt gondolkodásmódja és értékrendje, mert ezek a korszerű kommunikációs eszközök és az általuk közvetített szekuláris tartalmak révén viszonylag rövid idő alatt megingathatóak lennének. Az igazán komoly probléma – és ez az, amire a Mustang néhány momentuma rávilágít – a nyilvánosságnak az a szerkezete, amely akkor sem engedi a változásokat érvényesülni, ha már a közösség jelentős része valamelyest másképp gondolkodik. A film néhány jelenetéből kiderül például, hogy a nagymama nem feltétlenül és mindig ítéli el a lányok szabadosságát, csak akkor lép fel határozottan, mikor rájön, hogy a közösség rosszallja azt. Az archaikus közösségekben olyan ereje van a nyilvánosságnak, hogy a megbélyegzéstől és/vagy kirekesztéstől való félelem miatt szóba sem kerülhet az alapértékek megvitatása, netán megkérdőjelezése. Ezért ezen közösségek együttes tehetetlensége a változással szemben sokkal nagyobb, mint az egyéneké lenne külön-külön (Gyenge Zsolt: Majd megszeretitek egymást, Revizor).

Öt lánytestvér tehát, vele öt különböző reakció a nagymama kőkorszakinak ható párkeresési és családalapítási elképzeléseire: megszoksz vagy megszöksz, esetleg van C terved, ha elég jó az alkalmazkodó képességed. A legnagyobb lázadó éppen a legkisebb gyermek, aki a legjobban kitűnik mind közül, aki a történetet is narrálja, mondhatni, ő a főszereplő. Még ha ez valójában nem is így van, hiszen ezt a filmet az öt lány közösen élteti, hajtja, az ő különböző személyiségükön, ugyanakkor egységes álláspontjukon a nagyszülői terrorral szembekerülve áll vagy bukik a film. A produkció nagy szerencséje pedig a kiváló casting: az első pillanattól az utolsóig világosabb a napnál a tény, hogy valami nagyon működik a lányok között, az összetartozás valami olyan elementáris élménye érte őket a forgatás alatt, ami érzelmekkel telíti a történetet, ami könnyet csal a néző szemébe is. Hiába erős az üzenet, hiába akar átadni valamit a rendező, ami a mai európai trendekkel is egybehangzik, ez a film nem ettől jó: hanem a mindent felforgató, őszinte, eredeti, hiteles színészi játéktól, mindezt úgy, hogy az öt testvérből négy most állt először kamera előtt (Sergő Z. András: Török lánytestvérek a cukiság határán. Filmtekercs).

A történetvezetés kicsit az „ez elment vadászni, ez meglőtte” mondókához hasonlít. Ahogy a kézfejünkön lévő öt ujjunkat egyesével felemeljük, úgy megyünk sorba a lányok esküvőin, sorsán. A legkisebb lány a főszereplő és a narrátor is egyben, így a történet dinamikája hozzá igazodik. Érezzük, hamarosan ő következik, és ahogy ehhez közeledünk, a szívverésünk is egyre hevesebbé válik. A dramaturgiával tehát nincs gond, és bár maga a film voltaképpen egy kis térben játszódik, nem látszik úgy, hogy ez keretek közé szorítaná a cselekményt. A nézőben fokozódó izgalom pedig annak is a következménye, hogy a szereplők annyira árnyaltak és szerethetők, hogy egy óra elteltével már úgy aggódunk értük és drukkolunk nekik, mintha saját lányainkról, testvéreinkről lenne szó. Az alaptéma igen komoly, és ezt nem is bagatellizálja el a rendező, mégis okos módon helyezett el humorosabb részeket a drámaiak közé, mintegy feloldásképp. A legviccesebb jelenet a falu áramtalanítása, ami már-már azt a hatást keltheti bennünk, hogy egy vígjátékot nézünk, Ergüven mégis percek alatt vissza tud rántani minket a szereplők kiábrándító valóságába, mi pedig egyáltalán nem érezzük erőltetettnek a váltást (Bánóczi Beáta: Bazi nagy török lagzik, kulter.hu).

A súlyos téma ellenére a Mustang – a cím az amerikai vadlovak elnevezéséből ered, ezek akkor igazán szépek, ha szabadon vannak – egyáltalán nem lehúzó film. A lányok optimizmusa, tenni akarása, a nevelőik titokban gúnyolása vagy az, ahogy kijátsszák a szigorú szabályokat, mind zseniális életképek. Mert hiába nevelik őket középkori szokások szerint, ezek a lányok már ízig-vérig 21. századiak, akik flörtölni akarnak, kirándulni, világot látni, vagy csak elmenni, hogy végre élőben lássanak egy focimeccset. A film egyik legszebb jelenete pont az, amikor az öt lány elhatározza, hogy ők bizony bármi áron elmennek egy focimeccsre, ahová a férfiak randalírozása miatt csak női nézőket engednek be, de ehhez ki kell játszani a házi őrizetüket, és fel kell jutniuk a buszra, ami odaszállítja őket. Amikor a nagyi felfedezi őket a tévében, zseniális taktikát eszel ki, hogy a lányok le ne bukjanak. Persze hiába a vidám pillanatok és a pozitív főhősök, akárhonnan nézzük, ők végül is csapdában élnek, ahol elkerülhetetlen a tragédia. Egy olyan világ ez, ahol, ha kétely merül fel a lány ártatlansága felől – nem vérzik az első együttlét során –, azon nyomban elviszik az orvoshoz szüzességvizsgálatra, és egy olyan hely, ahol a szabályosan fogva tartott lányokat csak akkor „terelik ki” a városba, amikor úgy döntenek, itt az ideje férjet találni számukra (Öt belevaló lány lázadása a kényszerházasság ellen, NLCAFE).

Sokan vádolták azzal Ergüvent főképp a saját hazájában, hogy rendszerellenes propagandafilmet csinált, ami Erdogan török államfő rezsimjének kritikáját tűzte elsősorban a zászlajára. Illusztris példa ez a csőlátásra, a kisstílűségre, arra, amikor valaki nem tud tovább tekinteni az orra hegyénél, mert ugyan a rendezőnő által felvetett problémák valóban a szűkebb pátriájából táplálkoznak, de azok boncolgatása, kérdései és arra adott lehetséges válaszai messzemenőkig globálisak. A Mustangban ugyanis szemléletek, gondolatok, értékrendek, különböző világok ütköznek egymással, amit lehet ideológiai alapvetésekbe és köntösbe csomagolni, csak nem érdemes, mert végtelenül leegyszerűsít és mindössze figyelemelterelő mozzanatként vehető számításba. Itt ez az öt lány a korlátok nélküli, talán kissé naiv szabadság és boldogság érzetet képviselik, a felhőtlenséget, a romlatlanságot, a vidámságot, ami egyrészt fiatal korukból adódik, másrészt a jellemükből. Mert nem értik és nem érthetik mi a baj azzal, hogy együtt élvezik a gondtalanság derűjét a fiúkkal és nem tudják elképzelni, hogy miért késztet egy ilyen ártatlan momentum bárkit is arra, hogy erkölcsileg és morálisan ítélkezzen felettük. És velük szemben áll a hagyományt torz csökevénnyé degradáló nagymama, valamint a beteg hajlamait egyfajta hatalmi gőggel és ellentmondást nem tűrő felsőbbrendűséggel kompenzáló nagybácsi, akik erőddé alakítva a házat, valóságos börtönbe zárják a lányokat, megfosztva őket a külvilágtól és mindattól, ami a felszabadultságot jelenthetné számukra. Ergüven úgy teremt éles kontrasztot, hogy az ezt hangsúlyozó képeket döbbenetes feszültséggel tölti meg, mert lélegzetvisszafojtva figyeljük, ahogy a mama kiárusítja a lányokat, ahogy piaci portékaként adja el őket és a házasságot feleségvásárrá minősíti le (frími: Mustang – Filmkritika, 30/40 blog).

Nem véletlen az sem, hogy török nyelvű és tematikájú filmként, mindössze koprodukciós kredittel ez lett Franciaország hivatalos Oscar-jelöltje az idén: az üzenet nagyon univerzális, ám erőteljesen ott hordozza magán Amerika már-már betegesen naiv-romantikus szabadságszeretetét. S az is egyértelmű, hogy miért jelölték az Európai Unió parlamentjének Lux-díjára az idén: az EU (jelenlegi) határain kívül játszódik ugyan, viszont erős szociális üzenete is van, helyenként olyan, mint egy alaposan kibontott társadalmi jellegű hirdetés. Ezek közül viszont egyik sem baj, mert így együtt a film elsőfilmesen bájos, lendületes, személyes, nem politikai értelemben véve liberális és társadalomtudatos. Pont jó. Az már csak hab a tortán, hogy zseniális gyerekeket/kamaszokat találtak a veterán török színészek mellé (Jakab-Benke Nándor: Öngyilkos szűzek, Filmtett).