Merre tovább?

A most induló sorozat a szerző egyedi tapasztalataiból kiindulva próbál általánosítható jelenségeket is megmutatni a szegénység világából. Szereplői általában halmozottan hátrányos helyzetű kamaszok. Merre tovább? Csak az előre kikövezett utak maradnak, vagy lehet a szokványostól eltérő is az út? És ha lehet, akkor hogyan? Válaszok nincsenek. Kérdés annál több.

1. A számláját nem fizeti, bezzeg okostelefonja van!

Sokszor hallani, általában mélységesen elítélő felhanggal, hogy a közmunkás (szegény, segélyből élő) a számláit nem tudja kifizetni, alig jut neki ennivalóra, bezzeg mobilja, sőt okostelefonja van. Amikor elkezdek erről beszélgetni az ezt hangoztatókkal, többnyire kiderül, hogy nem ismernek közelről egyetlen általuk megítélt embert sem, fogalmuk sincs az életükről. Ha elmondom az érveimet, – reményeim szerint – változik a véleményük.

Valóban, a szegények többségénél is ott a telefon. Az idősebbeknél valami régi, rozzant nyomógombos, amit több havonta tudnak csak feltölteni. De legalább el lehet őket érni, és szükség esetén tudnak visszahívót küldeni (ha akad valaki körülöttük, akinek van még egység a telefonján). Ezzel tudnak üzenni a gyereküknek, hogy induljon el, vagy tegyen meg valamit, amit megbeszéltek. Jelezhetnek a kollégáiknak, a munkahelyüknek, ha valami problémájuk van. Bármilyen korlátozottan is, de lehetőséget kapnak a kapcsolatfelvételre.

A kamaszoknak többnyire okostelefonjuk van, gyakran a testvérekkel közösen. Valahonnan kerül ez is. Csereberélik a holmijukat, kapják születésnapra, esetleg valamelyik rokon nekik adja, ha neki már újabb van. Sajnos előfordul az is, hogy lopnak maguknak. Ritkán van rajta egység, sok esetben még a kártya is hiányzik, de tudják, hogy hol van szabad wifi, esetleg van valamilyen kódjuk, amivel legálisan wifizhetnek. (Egyes szolgáltatók adnak kódot az előfizetőiknek, akik így akár három készülékkel is szabadon használhatják a hálózatot).

Mert a Facebook, az kell. Nekik is, nem csak a jobb sorba született társaiknak. Hiszen ott zajlik minden, ott lehet ismerkedni, ott lehet megbeszélni a délutáni focit, ott lehet egyeztetni, hogy ma éppen ki megy be a suliba, és előtte hol találkozzanak. A kamaszok élete a neten zajlik, és attól még, hogy szegény, egyetlen tizenéves sem akar másképpen élni, mint szerencsésebb kortársai.

A diákmunka vállalásánál is feltétel, hogy emailben el lehessen érni az illetőt, és egyes helyekre éppen a Facebookon lehet jelentkezni. Ha nem lenne telefonjuk (mert asztali gépük vagy laptopjuk végképp nincs), teljesen elvágnák magukat a világról, a maradék esélyektől is meg lennének fosztva. Tehát lehet fanyalogva fintorogni: „nahát, nem fizeti a számláit, bezzeg okostelefonja van”, előbb azonban érdemes végiggondolni, hogy ma már a legegyszerűbb dolgokat is nehéz elintézni enélkül.

Egy pozitív hatást én magam is megtapasztaltam. Van egy fiú, erősen korlátozott nyelvi kóddal, 16 évesen végzi a hetedik osztályt. Gyakran keresi a lehetőséget, hogy beszélgethessen velem. Ha máshogy nem, hát csetelve. Amikor az első üzeneteit írta, alig lehetett érteni, mit akart kifejezni, a helyesírása, a mondatfűzése, szókincse mind-mind nagyon kezdetleges volt. Másfél évnyi rendszeres csetelés után már egyre érthetőbb, amit ír, a helyesírása is javult, a mondatai szerkesztettebbek lettek, a szókincse is fejlődött. Megjegyzem: azóta folyamatosan csetel, évek alatt nem írt ennyit kézzel, mint a telefonján néhány hét alatt. Ha nem lett volna ez a lehetősége, feltételezhetően soha sem használta volna ennyit írásban a nyelvet, és nem is fejlődött volna ekkorát.

És ha már kezükben a telefon, és rendelkezésükre áll valamilyen netes hozzáférés, akkor másra is gyakran elkezdik használni, csak legyen, aki megmutatja a lehetőségeket, segít nekik. A szüleik generációja, ha ügyet akar intézni, általában elsétál a hivatalhoz, megnézi, hogy mikor van félfogadás. A gyerekeknek azonban már eszükbe jut, hogy a neten tájékozódjanak. Ha nagyritkán telik valamilyen programra, strandra vagy mozira, online keresik meg az ehhez szükséges információkat. Fokozatosan majd arra is rájönnek, hogy azt is megtalálhatják a világhálón, ami az iskolában kell. A középosztályba tartozó kamaszoknak ez már magától értetődik, de a szegénységben felnövő fiataloknak mindezt meg kell tanulniuk. De erre nyilván csak akkor adódik lehetőségük, ha egyáltalán hozzáférhetnek a nethez. Ha másképp nem megy, hát az okostelefon segítségével.

Gyulai Zsuzsa vagyok, magyar-történelem szakos tanár és mentálhigiénikus. 27 éve a szakmunkásképzőtől a gimnáziumig, a szakközépiskolától az esti gimnáziumig sokféle iskolatípusban tanítottam. 2004-ben az elsők között kezdtem szakmai blogot írni egy azóta megszűnt felületen. Írni azóta is írok, jelentek meg írásaim az ofoe.hu-n és a Facebookon, a Neveljük Együtt! oldalon.

Leginkább az emberi sorsok és történetek érdekelnek, a mindennapokban általában észrevétlenül maradó apró jelenségek. Mindig is vonzottak a problémás diákok, az un. „rosszgyerekek”, és ők is bizalommal voltak irántam. Amikor megtapasztaltam ezt a felém fordulást, elvégeztem a mentálhigiénia szakot, hogy a jószándékon túl szakmai tudással is rendelkezzem a segítő szakterületen. Be kell vallanom, még ma is úgy kell visszafognom magam, hogy már – nem is annyira ifjonti – hevületemben ne akarjam a világ összes nyomorúságos sorsú emberét megmenteni.

Két örökbefogadott kamaszfiamat nevelem, a kisebbik vélhetően roma származású. Az utóbbi két évben az ő barátai és iskolatársai által több halmozottan hátrányos helyzetű, szegénységben élő fiúval ismerkedtem meg, az egyikük a napjai nagy részét nálunk is tölti. Bizalmába fogadott. Írásaimban gyakran a vele való beszélgetések élményei köszönnek vissza. Sokat tanultam tőle. Főleg azt, hogy bármennyire is szeretnék segíteni, amíg a saját értelmiségi/középosztályi nézőpontomból fordulok felé, nincs esélyem az igazi beavatkozásra. És itt nemcsak a korlátozott nyelvi kód okozta nehézségekről van szó, hanem alapvető értékrendbeli különbségekről. Hiszen a szegénységben élők értékrendje nagyon más, mint az enyém. Nehéz feladat az elfogadás, ha a saját világomtól idegen dolgokat kell elfogadnom.

Nap mint nap két világ között mozgok. a Rózsadomb alján lévő iskolámat és a Józsefvárost, ahol lakom alig néhány villamosmegálló választja el. Mégis oly kevés közöttük a kapcsolódási pont.

Tapasztalataim másik fontos forrása az esti gimnázium, ahol évtizedek óta tanítok. Puszta pénzkeresetnek indult még 1997-ben, azután fontossá vált ez a terület is. Hiszen a valósághoz köt, segít realistának maradnom főállásomban: a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban is. Az estiben tanítva rengeteg értékes embert, hatalmas küzdelmeket és fájdalmas sorsokat ismerhettem meg.

Megélt tapasztalataimból születtek az írásaim, s reményeim szerint sikerült olykor általánosan érvényes jelenségek megértéséhez, ábrázolásához is eljutnom.