Szabó Ildikó

Eligazodás a társadalomban, a világban

Politikai szocializáció – jelenismereti vizsgálatok 1.

Bevezető

A pedagógus szép kötelezettsége, hogy segítse diákjait eligazodni a rendkívül ellentmondásos világban, a szinte napról napra változó valóságban. Dolgát bonyolítja, hogy mára megszűnt az egyetlen kötetezően képviselendő érték- és normarendszer hegemóniája, s evvel együtt eltűntek a korábbi vonatkoztatási pontok, abszolút igazságok, elvárt válaszok. A pedagógus feladata „csak” abban áll, hogy hitelesen képviselje önnön értékrendjét anélkül, hogy – hatalmi eszközeit latba vetve – rákényszerítené ezt a gyerekekre és családjaikra. Szerencsére megszűnt kompetenciája a világnézeti nevelés tárgykörében. Az ezt megalapozó szerep, az elsődleges felelősség visszakerült a család, a választás joga pedig az érintett fiatal hatáskörébe.

A gyerekek ilyen vagy olyan politikai meggyőződése természetesen magánügy, amely legfeljebb a családok illetékességébe tartozik. Az állampolgári kultúra színvonalának kérdése azonban már távolról sem csak az. Az iskolában nincs helye sem a napi politikának, sem a politikai indoktrinációnak. Feltétlenül helye van azonban benne az állampolgári nevelésnek, ahogy ez a nyugati világban már sok évtizede általános gyakorlat. A rossz emlékű ideológiai nevelésnek és a pártpolitikai indoktrinációnak csak egy olyan állampolgári szocializációs gyakorlat az alternatívája, amely valóban a társadalom megismerését segíti elő, és ezen belül a politikai valóságban történő eligazodáshoz is fogódzókat nyújt. Egy ilyen – remélhetőleg minél általánosabbá váló – gyakorlathoz keresve megfelelő és könnyen alkalmazható módszereket, állítottuk össze itt következő gyűjteményünket.

Nem könnyű az iskola szerepe a diákok állampolgári nevelésében, soha nem is volt könnyű Magyarországon. A 20. században kilencszer változott meg a politikai hatalomgyakorlás módja (miközben néhányszor az ország határait is átrajzolták), s minden alkalommal elvárták az iskolától, hogy az újrafogalmazott politikai értékrend és játékszabályok szellemében, azokkal azonosulva működjön közre abban, hogy az új nemzedékek lojálisak legyenek a rendszerhez vagy éppen az adott kurzushoz. Már-már azt mondhatnánk: csak az volt a biztos, hogy semmi sem biztos. A sajátos közép-európai humor, amely szerint egy-egy rendszerváltás után „mától kezdve minden másképpen volt” jól mutatja, hogy nem csak a jelent és a jövőt, hanem a múltat is újjá lehetett írni. A politikai értékváltozások rányomták bélyegüket az oktatásra is. Az értelmiségi foglalkozások közül az újságírói mellett talán a tanári pálya bizonyult a politikailag legérzékenyebbnek. Tudta ezt minden politikai rendszer, s minél diktatórikusabb volt, annál inkább igyekezett szigorú kézben tartani az iskolaügyet, s meghatározni az értékközvetítést. A legnehezebb időszakokban a pedagógusokra mint valamiféle diplomás sorkatonákra várt az a feladat, hogy közreműködjenek az aktuális politikai elvárások továbbadásában.

A rendszerváltással beteljesedett az a depolitizálódási folyamat, amely már az 1980-as évektől megfigyelhető volt az iskolákban. Ettől az időszaktól kezdve már mindinkább érzékelhető volt: azoknak a politikai törekvéseknek a jó része, amelyeket a pedagógiai dokumentumok megfogalmaztak, formálissá válik, vagy kívül marad a tanításból, miután a tanár becsukta maga mögött az osztályterem ajtaját. A rendszerváltással azonban arra az újabb kérdésre is választ kellett adnia a társadalomnak, hogy mit kezdjen az értékek örvendetes pluralizálásával. Ez elől a kérdés elől az iskola sem térhetett ki. Az nyilvánvaló volt, hogy a depolitizálódási folyamat tovább folytatódott az iskolában azzal, hogy az iskolai szervezetek kikerültek falai közül. Abban már azonban, hogy mi kerüljön az iskolából kikerült direkt politikai tartalmak helyére, távolról sem volt társadalmi és szakmai egyetértés. Azzal, hogy depolitizálódott az iskola, meg kellett határozni azoknak a társadalmi problémáknak a körét, amelyek beemelődhetnek az iskolai oktatásba. Mindenki egy kicsit személyes értékorientációja szerint rangsorolja a kívánatos értékeket. Egyfajta vákuum keletkezett az iskola szocializációs tevékenységében, amelyet talán nem is lehetett máról holnapra mindenki megelégedésére és szakmailag is megfelelő színvonalon kitölteni.
A rendszerváltás arra kényszerítette az embereket, hogy elhelyezzék magukat a múlt és a jelen koordinátáiban, és újrafogalmazzák identitásukat. További terheket jelentett számukra egzisztenciális stratégiájuk hozzáigazítása a megváltozott lehetőségekhez. Emellett elképesztő mennyiségű új fogalmat kellett megtanulniuk az újraírt társadalmi, gazdasági és politikai élet minden területéről. Nem csoda, hogy a kutatások szerint a családok újabb és újabb terheket hárítottak a gyermeknevelés területéről az iskolára.

Az iskolai nevelés iránti túlzott családi elvárások nem előzménynélküliek. Tudjuk, hogy a családok egy része a korábbi évtizedekben éppen a gyerekek politikai szocializációjában, a politikailag megformált társadalom értelmezésében volt különösen tanácstalan. A túlzott elvárások magyar sajátosságnak tekinthetők. A nyugat-európai országokban a társadalom nem várja el a mienkéhez hasonló mértékben, hogy közreműködjön a gyerekek társadalmi személyiségének formálásában.

A magyar családok tekintélyes része nem érzi magát kompetensnek egy sor nevelési kérdésben. Nem tudnak bizonyos dilemmákban állást foglalni, hiszen a társadalomban a normák és játékszabályok nem tudtak kikristályosodni. Hogyan neveljék hát gyermeküket? Legyen balek, de tisztességes, vagy legyen egy kicsit svihák, de talpraesett, aki minden helyzetben feltalálja magát? Mit mondjanak neki: tartsa be a törvényeket, amikor sokszor ők sem, mások sem tartják be? Az egyik kutatásunk szerint 1996-ban az utolsó éves középiskolások 35 százaléka értett egyet azzal, hogy a törvények azért vannak, hogy megtaláljuk mellettük a kiskapukat. Ahogy az iskolában sem, úgy a családon belül sem könnyű nevelési koncepciót kidolgozni, hiszen az érdekek sokszor más irányban színezik a cselekvéseket, mint ha kizárólag a morál vezérelné őket. Akkor, amikor az emberek abban érdekeltek, hogy tartsák meg a szabályokat, természetesen nincs ellentmondás a morál és az érdek között. Amikor azonban sokan csak úgy tudnak megélni, ha nem adnak blokkot, nem kérnek számlát, nem fizetnek járulékot, és még sorolhatnám mindennapi valóságunk megannyi kis trükkjét, nehéz ezekkel a dilemmákkal szembenézni.

Mit gondolnak a mai magyar gyerekek és fiatalok az őket körülvevő valóságról? Társadalmi és politikai világképükről annak ellenére is keveset tudunk, hogy az elmúlt évtizedben több ilyen szociológiai vizsgálat is készült. Pedig későbbi állampolgári magatartásuk alapjai most formálódnak. Elérik őket a média információi, sok minden szóba kerül előttük otthon és – akár akarjuk, akár nem – az iskolába is betör a kendőzetlen politikai és társadalmi valóság.

A szociológiai kutatások felhívják a figyelmet az állampolgári kultúra néhány égető – és természetesen nem csak a diákokra jellemző – problémájára. Ezek közül én mindenekelőtt a társadalmi szolidaritás kérdését emelném ki, amelynek már csak azért is nagy jelentősége van térségünkben, mert az elmúlt évtizedekben nem nagyon lehetett megtanulni. A társadalmi szolidaritás hiánya két szempontból különösen feltűnő: egyrészt a kisebbségekhez való viszonyban, másrészt a szegénységgel kapcsolatos nézetekben. Ma Magyarországon kevés dologban van egyetértés, de úgy tűnik: a cigányellenességben szinte az van. Igaz ez a diákokra is. Kutatásaink szerint a nyolcadik osztályosok 58, az utolsó éves középiskolások 60 százalékát zavarná, ha padtársa cigány lenne. Adatainkból azonban az is kiderült, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben, de a diákok számottevő része más kisebbségeket sem látna szívesen padszomszédjaként. Nem mentség, hogy a felnőtt társadalom nagy része is előítéletekkel viseltetik különböző csoportok tagjai iránt. Nem kellenek feltétlenül személyes tapasztalatok ahhoz, hogy egy tanult előítélet jegyében a gyerekek elzárkózzanak valakitől azért, mert ilyen vagy olyan csoporthoz tartozik. Azokat pedig, akikhez ellenségesen közelítenek a gyerekek, nem is fogják megérteni. Térségünk történelme elégséges illusztrációkat szolgáltat arról, hogy az etnikailag tagolt Közép-Európában hova vezet, ha a különböző kultúrákhoz tartozók nem tudnak együtt élni.

Ha a fiatalok valamilyen értelemben diszkriminatívak – már pedig azok –, akkor joggal feltételezhetjük: a társadalmi egyenrangúság eszméjét nem teszik igazán a magukévá, s ezt tekinthetjük a másik fő problémának. Márpedig a demokrácia legfontosabb szociálpszichológiai feltétele az, hogy állampolgári és emberi mivoltában mindenkit egyenlőnek érezzünk magunkkal és egymással. Természetesen arra, hogy a társadalmi emancipáció eszméje miért nem tudott megerősödni, van történelmi mentség. Ez azonban nem mentesíti az iskolát attól, hogy szembenézzen ezzel a problémával.

A harmadik fő problémának azt tartom, hogy nem világos a diákok számára: milyen kapcsolat lehet az állampolgári és a nemzeti, nemzetiségi vagy etnikai identitás között. E probléma mélyén az rejlik, hogy nincsenek tisztában azzal, hogy a kettő nem szükségszerűen esik egybe. Lehet valaki egyszerre román nemzetiségű és magyar állampolgár vagy magyar nemzetiségű és román állampolgár. A soknemzetiségű Közép-Európában viszonylag sokak rendelkeznek kettős vagy többes nemzeti, nemzetiségi vagy etnikai identitással is, amely jól megfér állampolgári lojalitásukkal.

Végül a politikáról alkotott képükkel kapcsolatos problémakört emelném ki. A kutatások szerint a diákok többségének – akár a felnőttek többségének – negatív képe van a politika világáról. A politikát és a politikusokat nem szeretik, és nem érzik a sajátjuknak. Úgy vélik, a politikában mindig van valami hamis, bárki is csinálja.. A politika világában nem bíznak és csak nehezen igazodnak el benne. Nincsenek tisztában a politikai intézményrendszerrel és a demokrácia jogi és alkotmányos alapjaival sem. Nem mindegy tehát, hogy nagykorúságukat elérve hogyan élnek majd a választásokon alkotmányos jogaikkal.

Annak a ma már Magyarországon is egyre jobban meggyökeresedő nézetnek, hogy az iskolának tudatosan kell foglalkoznia az állampolgári szocializáció kérdéseivel egyrészt az a felismerés az alapja, hogy a társadalomnak olyan polgárokra van szüksége, akik érzékenyek a társadalmi problémákra, és ha szembe kerülnek velük, képesek azok megoldásában nagy önállósággal közreműködni. Másrészt az iskola tudatos szerepvállalásában az a felismerés is munkál, hogy a társadalom konszenzuális működéséhez megfelelő állampolgári erényekre is szükség van. Így például arra, hogy az állampolgárok tisztességesen tudják érvényesíteni saját érdekeiket a rendelkezésre álló intézmények segítségével; hogy az egyes problémák megoldásában tudjanak másokkal együttműködni; hogy a társadalmi élet konfliktusainak kezeléséhez rendelkezzenek hatékony technikákkal; hogy kellő szociális érzékenységük legyen. Emellett nagyon fontos az is, hogy tudjanak élni állampolgári jogaikkal, azaz, legyenek képesek politikai akaratuk megformálására, és tudják kifejezni mind a politikával való egyetértésüket, mind pedig az egyet nem értésüket. Egy ilyen tágan értelmezett állampolgári kultúra jegyében képzelhetjük el, hogy a magyar iskolarendszer is vegyen részt bizonyos értékproblémák tematizálásában, tárgyalásában, kezelésében és esetenként azoknak az eszközöknek a gyakorlásában is, amelyek a szóban forgó értékproblémák oldódásához segítenek.

Természetesen ennek a szép ideának sokféle feltétele van: oktatáspolitikaiak, intézményiek, tanterviek, eszközbeliek, módszertaniak. Kérdés, hogy maguk a pedagógusok mennyire rendelkeznek azokkal az ismeretekkel, készségekkel és értékrendbeli feltételekkel, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az állampolgári kultúrában mások számára orientációs pontokká váljanak. További problémát jelentenek a képzésbeli feltételek. Vajon a felsőoktatás felkészíti-e a tanárjelölteket arra, hogy saját szakterületükön belül tudjanak foglalkozni az állampolgári kultúra kérdéseivel? És arra, hogy meghatározott társadalmi problémákra koncentrálva önálló óra keretében foglalkozzanak velük? Kérdés az is, hogy vannak-e kielégítő segédeszközök: tantervek, tankönyvek, kézikönyvek, dokumentumok, illusztrációk ahhoz, hogy az iskola hatékonyan tudjon részt venni az állampolgári szocializációban. Ha e kérdések megválaszolása nem is feladatunk, a mögöttük meghúzódó problémák jelzésével talán hozzájárulunk ahhoz, hogy tudatosítsuk az iskolai politikai szocializáció fontosságát. Hiszen tudjuk jól, hogy a lehetőségek még akkor sem szoktak máról holnapra valósággá válni, ha ehhez megvannak az intézményes lehetőségek. Nálunk pedig ezek a lehetőségek még kezdetiek és képlékenyek.

A demokratikus állampolgári szocializáció legfontosabb iskolai tényezője magának az iskolának a gyakorlata. Ha az iskola gyakorlata antidemokratikus, zátonyra futhat rajta minden egyéb, a demokratikus készségek elsajátítását célzó szocializációs törekvés. Az iskola általános gyakorlata mellett azonban mind a szaktárgyi, mind az osztályfőnöki, mind pedig az állampolgári kultúrával kapcsolatos órák (társadalomismeret, jelenismeret stb.) lehetőséget kínálnak arra, hogy a tanár tudatosan is vizsgálja tanítványai társadalom- és politikaképét, s a kapott eredmények alapján alakítsa tematikáját.

Az iskola (s itt elsősorban az önkormányzati, tehát világnézeti szempontból nem elkötelezett iskoláról van szó) nem tehet egyebet, mint hogy felvértezi a fiatalokat a megfelelő tudással, segíti személyiségük stabilizálását, saját értékrendjük kiépítését, és mindezzel esélyt ad nekik arra, hogy képesek legyenek bizonyos élethelyzeteket önállóan megítélni, értékek, ideológiák között választani, felelősségteljes döntéseket hozni. E pedagógiai feladat ellátásához nyújtanak segítséget azok a módszerek, technikák (fogalmazások elemzése, csoportos beszélgetés, asszociációs módszer, szójegyzék-módszer, vaktérkép-módszer, film-elemzés), amelyek segítségével felszínre hozható a tanulóknak a jelen világról alkotott képe, aktuális véleménye.

A jelenismereti vizsgálatokra hangsúlyozottan igaz, hogy nem adhatnak alapot semmi fajta minősítésre. Segítségükkel a pedagógus a tanulók benyomásairól, esetleges viszonyulásairól, gondolkodásának pillanatnyi állapotáról, az őket foglalkoztató kérdésekről kaphat jelzést. Ennek az informálódásnak pedig nem több a célja, mint hogy megalapozza a problémákkal történő további foglalkozást.