Rendszerkereteket feszegető szakmunkás sorsok

Nemrég volt egy érdekes beszélgetésem Zoltánnal, aki anno, még a szocializmusban szerzett szakmunkás végzettséget. Azért nem tudott továbbtanulni, mert a munkaadója ezt nem támogatta. Mivel más munkahely nem volt a környéken, a családjában pedig ő volt az egyetlen kenyérkereső, nem igen volt választási lehetősége.

Zoltán később kiment Angliába nulla nyelvtudással, annál nagyobb szakértelemmel. Ott megtanult angolul, dolgozott és tapasztalatokat szerzett még jó pár másik országban, majd hazajött. Ma már félmilliós-milliós nagyságrendű fizetésekért hívják multi cégekhez vezető pozíciókba. Továbbra sincs érettségije, pláne diplomája. „Csak” szakmai tapasztalata, és tehetsége ahhoz, hogy koordinálja, motiválja a beosztottjait.

Szóval arról beszélgettünk, hogy – például – Németországban ez a karrier egyáltalán nem szokatlan. Nem egy esetben töltenek be magas, akár felsővezetői pozíciókat érettségi nélkül, szakmunkás végzettséggel, s látják el akár több országra is kiterjedő felelősséggel munkájukat, nyilván nem kevés fizetésért.

Miközben hallgattam a konkrét történeteket, próbáltam azokat szinkronba hozni azzal a képpel, ami nálunk kialakult a szakmunkásokról. Nem igen ment. Pedig ismerősöm, mint élő hazai példa, ott ült velem szemben. Igaz, ahhoz, hogy ez megtörténhessen vele is, egy külföldi tulajdonú cég kellett, egészen más filozófiával. Míg a magyar munkahelyeken a végzettségeket igazoló papírok száma számít az ún. szellemi munkakörökben, egy multinál inkább az, hogy mennyire vagy képes a szellemi kapacitásodat használni.

Zoltán (akiről érdemes tudni, hogy egy kifejezetten szerény, önmagát inkább alulértékelő ember), tőle szokatlan módon tett egy-két elég kemény megjegyzést a frissen végzett diplomás mérnökökre. Mint mondta, tragikus a helyzet: nem tudják megtartani őket a cégeknél, mert szűk a látókörük, képtelenek gondolkozni.

Beszélgetésünk vége felé az motoszkált a fejemben, hogy a gyerekeket nem lehet átverni. Papolhatunk mi nekik az intézményi, iskolai tanulás fontosságáról, a diplomáéról, amikor ők pénzt akarnak keresni, meg akarnak élni, és azt látják, hogy a kettő nem feltétlenül függ össze. Nem csoda, hogy (leszámítva a kivételeket), nem éreznek motivációt a tanulásra. Arra a fajta tanulásra, amit a mai magyar oktatás jelent, nyújt és elvár.

Később, épp Zoltán története kapcsán, egy kollégám elmesélte, hogy 17 éves ismerőse ugyanarra a megállapításra jutott, amire, pár évtizeddel idősebbként, jómagam is: „A gimik sem a régiek, és a szakképzés sem. Lehet, hogy régen jó volt ez a fajta struktúra, de ma már nem. A rendszernek sokkal rugalmasabbnak kellene lennie, tudnia kellene alkalmazkodni az új kihívásokhoz.”

A probléma azonban, Zoltán és mások történetén keresztül szemlélve, valószínűleg még régebbi. Ám csak most kezdem megérteni, hogy talpraesett, nyitott, kritikai érzékkel rendelkező kamaszok sora miért szerez mégis rossz jegyeket az általános iskolákban, s köt ki végül szakmunkásképzőkben, jó esetben nem kibukva onnan.

Most kezdem megérteni, hogyan lehet irreleváns szakmunkás végzettséggel multi cégnél betölteni ugyanazt a pozíciót és elvégezni ugyanazt a szellemi munkát, mint amit egy diplomás – kellő rátermettséggel, problémamegoldó képességgel.

Most kezdem megérteni, hogyan lehetséges az, hogy valaki, aki a rendszerváltás táján végigbukdácsolt egy szakmunkásképzőt, az iskola után mégis képes volt autodidakta módon olvasott emberré képezni magát, majd – ugyancsak tanári segítség nélkül -, egy külföldi munka reményében, könyvből pár hónap alatt elsajátítani a német nyelv alapjait.

Most kezdem megérteni azt is, hogy már az ún. szocializmusban mennyire szelektív volt az oktatási rendszer, például a családi háttér alapján. Ez volt az oka, amiért barátnőmet az általános iskolából automatikusan egy szakmunkásképzőbe irányították, hiába tiltakozott ellene minden porcikája. Az iskolát hamar ott is hagyta. Később, már felnőtt fejjel leérettségizett, sőt, le is diplomázott.

A jegyekért folytatott, elvont és öncélú tanulás (amit ráadásul gyakran autoriter attitűddel kérnek számon), nagyon sok gyerek esetében egyszerűen nem működik. Ők azok, akik jellemzően a szakmunkásképzőkben kötnek ki – és nem azért, mert probléma van a mentális képességeikkel, hanem mert problémáik vannak a hagyományos értelemben vett tanulással. Némelyek felnőttként alkalmassá válhatnak erre – bár nem elhanyagolható szempont, hogy az életkor előrehaladtával általában csökken az iskolák autoriter attitűdje, sok stressztől és energiapocsékolástól megkímélve ezáltal a „tanulókat”.

Ám vannak, akik soha nem lesznek képesek idomulni az „intézményi keretekhez”, miközben önjáró módon mégis képesek lennének tanulni (például könyvek, az Internet segítségével, barátoktól, kollégáktól, a saját tapasztalataikból), és megtalálni a számításukat.

Képesek lennének, mert sajnos a lehetőségeik a korai szelekció, a rendszer rugalmatlansága és a magyar munkahelyek preferenciái miatt nagyon szűkösek.

Lévai Julianna