OFOE Filmklub – Mérges Buddha

A SuliMozival és a Magyartanárok Egyesületével közösen szervezett Filmklub következő vetítésén egy 2016-os, magyar-osztrák koprodukcióban készült egészen különleges dokumentumfilmet nézünk meg.

Orsós János és Derdák Tibor, a Dr. Ámbédkar Iskola két alapítója cigány fiatalok érettségihez juttatását tűzte ki célul: az oktatást választották fegyverüknek. A Sajókazán létrehozott gimnázium ma már Alsózsolcán és Miskolcon is perspektívát nyújt a legrémesebb körülmények között élő fiataloknak. Ezt a már-már emberfeletti küzdelmet dokumentálta több éven keresztül Stefan Ludwig osztrák rendező, aki a településen élve, a közeg részévé válva, több szemszöget vizsgálva tárta fel a sajókazai modellt. Az, hogy cigányok megdézsmálják a terményt, ellopnak ezt-azt, szétkapják a használaton kívüli, esetleg omladozó házat, általános jelenség Borsodban, de hogy érettségire tanulnak, angolul énekelnek vagy épp a meditáció alapjait sajátítják el, már korántsem ennyire megszokott, ám most már úgyszintén valóságos tény (Magyar Narancs).

A film utáni beszélgetésre vendégeink lesznek az iskola alapítói: Orsós János és Derdák Tibor. Moderátor: Szántó Judit.

A vetítés időpontja: december 11. (kedd), 18 óra
Helyszín: Kino Café Mozi, Szent István krt. 16.
Jegyár: 800 Ft

Részletek egy Orsós Jánossal készült interjúból

Van egy másik egyedi vonása is az iskolának: buddhista szellem övezi.

Erre mindig büszkék voltunk, és húsz év távlatából látjuk, mennyire jó, hogy az évek során egyházi szervezetté fejlődtünk. A Dél-Dunántúlon kezdtük a munkát – mindig civilként próbáltunk meg állami feladatokat ellátni. Azt tapasztaltuk, hogy ha a programjainknak nem adunk presztízst, akkor nem lesznek semmilyen részről komolyan véve. Kezdetben azért küzdöttünk, hogy nagy egyházakat győzzünk meg arról, hogy álljanak az ügy mellé, vegyék komolyan, és közösen dolgozzunk azon, ami szerintem ebben az országban a legnagyobb probléma: hogy a halmozottan hátrányos helyzetű érettségiző korúak körében az érettségizettek száma nem éri el az 5 százalékot. Ha ezt a problémát nem kezeljük kellő tisztelettel és méltósággal, akkor a fejünkre fog omlani.

2006-ban jártam először Indiában, és ott találkoztam a dalitok mozgalmával, akik hasonló problémákkal küszködnek, mint mi. Ott láttam először azt, amit elképzelni nem tudtam: rengeteg oktatási intézményt hoztak létre a dalitok egész Maharashtra államban, amiknek az élén egy-egy dalit ember áll. Ez nem azt jelenti, hogy ha van egy cigányprogram, akkor feltétlenül cigánynak kell lennie a bakternak.

A mi szervezetünk épp arról szól, hogy nem a színskála dönti el, ki lesz a „monddmeggyerek”, hanem az érdemek számítanak. A dalitoknál sem a kasztok döntik el, kiből mi lehet. Ez volt az egyik fontos dolog, amit megtanultunk a dalitoktól, meg az az Ámbédkar-tanítás, miszerint én magam vagyok felelős a sorsomért, és én tudok a legtöbbet tenni érte.

Rendelkezünk egy köznevelési megállapodással a kormánnyal, ami azelőtt eleve járt, 2013-ban pedig kivették a köznevelési megállapodásból azt az egy mondatot, hogy a mindenkori egyházi normatívával megegyező összeg illeti meg az iskolát fenntartó Dzsaj Bhím közösséget. Azóta ugyanannyi normatívával működünk. Azt gondolom, hogy a mi iskolánk sokkal többet dolgozik napi szinten, mint egy átlag gimnázium: mi nem a tananyagot tanítjuk, hanem nevelni próbáljuk a fiatalokat. Sem a rendelkezésre álló idő, sem a pénz nem elég. Másfél-két év arra megy el, hogy kondicionáljuk a fiatalokat, többek között meggyőzzük őket arról, hogy nem bolondok, ők is képesek tanulni. De szerintem túl vagyunk már az utolsó utáni perceken. Nagyon magasnak látom azoknak a fiataloknak a számát, akik nem fognak soha az életben adófizető polgárokká válni. Attól rettegek a leginkább, hogy ha egyszer majd ez az egész közmunkásdi kilukad, nem fogunk tudni mit kezdeni azzal a tömeggel, amelynek a tagjait nem lehet integrálni a munkaerőpiacra, hiszen alapkészségekkel nem rendelkeznek. Rettegek attól, hogy hova fokozódik a bűnbakképzés. Folyamatosan szólunk, hogy ne legyenek ezek az embe¬rek bűnbakok.

Én is cigánytelepről jöttem, ahonnan soha senki nem ment el tanulni. Aztán amikor megismerkedtem a Gandhi Gimnázium munká¬jával, és láttam kitűnő bizonyítványt Orsós vezetéknévvel, nem hittem el, hogy ilyen van. Aztán elkezdtem hinni benne, jártam a falvakat, részt vettem tehetséges fiatalok keresésében, és elkezdtem beépíteni ezt a gondolatot a cigánytelepen is, ahonnan jöttem. Ott én voltam a példa, én voltam az első érettségizett. Ez egy 100 fős cigánytelep, és bár eltelt 20 év, hármunknak diplomája van, ketten bent vannak az egyetemen, tizenketten leérettségiztek, többen jó szakemberek közülük, és Nyugat-Európában dolgoznak. Mi még fölfelé tudtunk mobilak lenni, de ma már el van döntve, hova lehet fejlődni: ha cigánytelepen születsz, ott is zárul a koporsód. („Kiléptünk a gettóból”, Czenkli Dorka interjúja, Magyar Narancs)

Részletek a filmről készült írásokból

Sajókaza 3000 lakosú község Kelet-Magyarországon, otthona az egyre növekvő lélekszámú, de elképesztő szegénységben élő roma kisebbségnek és egy előítéletekkel teli, elöregedő magyar populációnak. A két csoport között tapintható a feszültség. Azonban néhány évvel ezelőtt két, egymástól nagyon különböző háttérből érkező buddhista reményt hozott a község életébe – az ott élők nem kis megrökönyödésére.

Orsós János roma származású Waldorf-tanár és a szociológus és a politikusi pályát otthagyó Derdák Tibor megalapították a buddhista Ámbédkar Iskolát a község és a roma gettó határán. Ez a tanintézmény lehetőséget teremtett a legszegényebb roma családok gyerekei számára is, hogy eljuthassanak az érettségi vizsgáig. Orsóst és Derdákot az indiai kirekesztettek kasztja, az érinthetetlenek története inspirálta. Az ortodox hindu hagyomány szerint aki Indiában az érinthetetlen kasztba született, nem juthatott oktatáshoz, nem szerezhetett tulajdont, csak a legalantasabb munkákat vállalhatta el, és nem léphetett fizikai érintkezésbe a magasabb kasztbéliekkel. 1956-ban egyikük, Bhimrao Ámbédkar hivatalosan áttért a buddhista hitre, ezzel áthágta a hindu kasztrendszer szigorú szabályait. Ámbédkar később ügyvédként és polgárjogi harcosként vált ismertté, mielőtt miniszter lett Indiában. Példáját milliók követték, akik néhány éven belül WC-pucolókból orvosok, mikrobiológusok vagy köztisztviselők lettek. Orsós és Derdák feltette a kérdést: miért ne lenne ugyanez lehetséges Európa érinthetetlenjei, a romák esetében?

A film a két férfi elszánt küzdelmét mutatja be az egyre növekvő hatalommal bíró szélsőjobboldali párt, a Jobbik előítéletei és agressziója ellen, és a romák rezignáltsága ellen, akik nem látják egy jobb jövő lehetőségét a napi roboton és a guberáláson túl.

A film emellett bemutatja az Ámbédkar Iskolába járó roma gyerekek világát is. (…).

A német-osztrák koprodukcióban készült film rendezője, Stefan Ludwig ritkán látható közelségbe kerül filmje szereplőivel és azok mindennapjaival, anélkül, hogy elveszítené a szociális viszonyok objektív szemléletét (Taníttass, lelkesíts, szervezkedj! Magyar Hangya).

A Mérges Buddha író-rendezője, Stefan Ludwig egy osztrák buddhista közösségen keresztül találta meg az iskolát. 2012 és 2015 között forgatott és Amál mellett még három fiatal – Feri, Móni és a nemrég elhunyt Andris – történetét követte végig. „Nem vagyok hivatásos segítő és aktivista sem. Nem gondolom magamról, hogy az elnyomottak szószólója lehetnék. Csak vendég vagyok, idegen, kívülálló. Figyelek és megpróbálok a sok különféle, egymásnak ellentmondó benyomásból leszűrni egy történetet” – írta korábban. Orsós János eleinte nem örült a dokumentumfilmes megjelenésének. Nem voltak jó tapasztalatai. „Egyszer csak beállított Sajókazán, hogy ő filmes, és forgatni szeretne az iskoláról. Én meg mondtam, hogy ezt nem szeretném (nevet). Nem indultunk barátságosan, de később nagyon megkedveltem.”

Az időközben magyarul is megtanuló Ludwig folyamatosan utazott Sajókaza és Bécs között, általában heteket töltött a faluban a szereplők családjaival. „Velünk együtt élt. Minket folyamatosan kutatnak, de ilyet nem tapasztaltam korábban.” Orsós szerint Ludwig valójában látta a folyamatokat, a Mérges Buddha így tiszta képet ad. „Semmi nincs feltupírozva. Ténylegesen bemutatja a napi vívódásainkat és nehézségeiket.” Azokból pedig akad („Ki kell látni a gettón – Jön a Mérges Buddha, hvg).

A Mérges Buddha a romák társadalomból való kizárását dokumentálja, és azt a kísérletet, hogy hogyan lehetne változtatni ezen a képzés és a spiritualitás segítségével. Orsós János alapító és az iskolaigazgató, Derdák Tibor szeretnék egy maguk választotta élet felé vezetni a fiatalokat, s megerősíteni őket a társadalom ellenséges reakcióival szemben. Stefan Ludwig rendező ritkán látható közelségbe kerül filmje szereplőivel és azok mindennapjaival, anélkül, hogy elveszítené a szociális viszonyok objektív szemléletét.

A magyarhangya nem először nyúl éles társadalmi kérdéseket boncolgató mozgóképhez, folyamatosan keresi azokat a radikális dokumentumfilmeket, amelyek elgondolkodtatnak, segítik a társadalmi szembenézést és példával szolgálnak közösségek túléléséhez. Céljukról a Mérges Buddha bemutatásával kapcsolatban mondják: „A Mérges Buddha egyike azon dokumentumfilmeknek, amelyek nem hazai produkcióban készültek, mégis hazai társadalmi kérdéseket feszegetnek és csaknem teljes egészében magyarul beszélnek. Tapasztalataink azt mutatják, hogy itthon anyagilag nagy kockázatot jelent ilyen filmeket moziban bemutatni, mégis úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk a Mérges Buddhát gerilla forgalmazásban a lehető legtöbb nézőhöz eljuttatni, hírét elvinni azokhoz, akik felelősséget éreznek hazánk egyre égetőbb társadalmi ellentmondásai iránt.” (Mérges Buddha, Népszava)

Már a cím is jól tükrözi a film mondanivalóját, a Mérges Buddha ugyanis azt a paradox helyzetet mutatja be, ahogyan meghasadt a társadalom. Láthatatlan falakat emelünk egymás közé, és nem vesszük észre, hogy egy borsodi cigánytelepen élő fiatal ugyanarra vágyik, mint az a hasonló korú társa, aki adott esetben egy jó nevű, nagyvárosi iskolába jár. A jövőt ők is ugyanúgy képzelik el: továbbtanulás, munka, ház gyerek, család. Csakhogy ebből egy sajókazai roma számára általában csak a gyerek és a család adatik meg, a többi vágyálom marad.

Általánosítani persze esetükben sem lehet, ahogy a filmben is elhangzik, mindenki a saját sorsának kovácsa: vannak, akik egyszerűen nem akarnak tanulni, vannak, akik nem tudnak, mert akkor pénztől esnek el, de akadnak olyanok is, akik tudnak és szeretnek is iskolába járni.

Nem véletlen, hiszen Sajókazán egy nem mindennapi középiskola működik.

Két tanár, a roma származású Orsós János és az ex-politikus Derdák Tibor elhatározta, hogy a 3000 fős borsodi faluban iskolát létesít, így valahol a község és a roma gettó határán megalakult a Dr. Ámbédkar iskola. Nem véletlen az elnevezés, az alapítók ugyanis Bhimrao Ámbédkar munkásságát tekintik követendő példának. Ámbédkar az indiai érinthetetlenek (dalitok) kasztjába született, amely a „legalantasabb”, tulajdonképpen kaszton kívüli kasztot jelöli. Az ortodox hindu hagyomány szerint a dalitok nem juthattak be az oktatásba, nem szerezhettek tulajdont, csak a legalantasabb munkákat vállalhatták el, és nem léphettek fizikai érintkezésbe a magasabb kasztbéliekkel. (És bár itt múlt idővel beszélünk, ez még a jelenben is így van.) Mivel azonban a kasztrendszer csak a hindu hagyomány esetében bír jelentőséggel, dr. ÁmbédkárBhimrao Ámbédkar „áttért” a buddhista „hitre” és előbb ügyvédként, később polgárjogi harcosként, majd miniszterként lett ismert Indiában. Példáját milliók követték, akik néhány éven belül WC-pucolókból orvosok, mikrobiológusok vagy köztisztviselők lettek. Orsós és Derdák pedig feltette a kérdést: miért ne lenne ugyanez lehetséges Európa érinthetetlenjei, a romák esetében? (Bialkó László Gergely: A borsodi romák, mint Európa érinthetetlenjei, WMN)

A Mérges Buddha című film a romák társadalomból való kizárását dokumentálja, és azt a kísérletet, hogy hogyan lehetne változtatni ezen a képzés és a spiritualitás segítségével.

Az alapító és az iskolaigazgató, Derdák Tibor szeretnék egy maguk választotta élet felé vezetni a fiatalokat, és megerősíteni őket a társadalom ellenséges reakcióival szemben.

A német-osztrák koprodukcióban készült film rendezője, Stefan Ludwig ritkán látható közelségbe kerül filmje szereplőivel és azok mindennapjaival, anélkül, hogy elveszítené a szociális viszonyok objektív szemléletét.

A Mérges Buddha a közelmúltban elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat a német Fünf Seen Filmfesztiválon. A film premier előtt látható lesz Budapesten szeptember 28-án a Szemrevaló Fesztiválon (Mérges Buddha – Spiritualitással a romákért, Euronews).

Élményként működik a film, elsősorban elképesztő hitelessége miatt. Itt fizetődik ki, hogy Ludwig ténylegesen részévé vált ennek a közösségnek, az emberek beengedték őket a mindennapjaikba, beszéltek neki a legtitkosabb vágyaikról és félelemeikről, ő pedig nem próbálta megszűrni, mindenáron filmmé gyúrni ezt az alapanyagot. Elképesztően szívmelengető, amikor Derdák Tibor egy idős cigányasszonynak magyarázza a buddhizmus alapvetéseit, és szívfacsaró, amikor a húszévesen gombászásból és hulladékvas-gyűjtésből élő fiú tengerparti házról álmodozik.

Hiába nincsenek tehát eget rengető szociográfiai meglátások a Mérges Buddha mögött, ez bőven megbocsátható annak fényében, ahogyan a kamera célkeresztjébe vett alakokat és élethelyzeteket közvetíti felénk. Egyáltalán nem dokumentumfilmes csúcsteljesítmény, mégis egy hatásvadászattól mentes, tartalmas és emberi élmény (Smoking Barrels Blog).