A határ a csillagos ötös

Anna története

Tartalom

Gáspár Sarolta beszélgetése Annával és az édesanyjával
Gáspár Sarolta beszélgetése Varga Zoltán pszichológussal
Részlet a hanganyaghoz készült útmutatóból

—

Gáspár Sarolta beszélgetése Annával és az édesanyjával

(Anna)

– Nézzük meg ezt az osztályképet: 1/a.

– Igen.

– Nagyon szépek vagytok ezen az osztályképen, és nagyon vidámak. Ilyen vidám dolog iskolába járni?

– Van, amikor igen. Amikor a gyerekek viccet mondanak, vagy amikor becsöngetnek, és a gyerekek nem ülnek még a helyükön, és hülyeségeket mondanak, akkor szoktunk röhögni.

– És amikor bejön a tanár, akkor már nem vagytok vidámak?

– Akkor nem, mert akkor vigyázzba kell állni. Így!

– Ilyen nagyon?

– Így köszöntjük a tanító nénit.

– Hát ez helyes, és utána?

– Utána meg leülünk, jön a jelentés, tanítás lesz.

– És az nem vidám: a tanítás, maga a tanítás?

– Nem, mert az nehéz.

– Mi a nehéz?

– A felmérők, a matek felmérők.

– Az a legnehezebb?

– Meg a környezet, meg a magyar felmérők is nehezek, mert nem olyan szépen írok.

– Van olyan, óra, amit nagyon szeretsz, amit nagyon vársz, olyan óra?

– A magyar, azért mert a magyarórán Irma néni mindig oda szokott ülni mellém, és a székre teszi a lábát. Akkor Ági, az masszírozza a lábát, én meg simogatom a kezét.

– És ezért jó a magyaróra?

– Igen, mert simogathatom a kezét, meg el is mehetek a helyemről. Ma hoztam haza egy matek vagy környezet felmérőt, és négyes lett.

– Hát az remek, nem?

– Van, akié csillagos ötös.

– Szeretted volna, ha a tiéd is csillagos ötös?

– Biztos nem lesz az, csillagos ötös nem volt. Amikor valami nagyon nehéz, és hamar kell megírni, akkor szomorú vagyok, meg félek.

– Mitől félsz?

– Hogy most becsöngetnek, és akkor összeszedik, és nekem még nincs kész. Akkor is írom, amikor a bések is átjönnek, és az rossz, mert mindig be szoktak rontani.

– A szünetben is megengedik, hogy írjad meg a felmérőt?

– Csak ha nagyon akarom, hogy kész legyen, akkor szoktam felmérőt írni a szünetben.

– Most mondd meg őszintén, mitől félsz? Mi történik akkor, hogyha négyes az a felmérő? Anyu megszid?

– Nem.

– Vagy az apu haragszik érte?

– Nem, a tanító néni.

– A tanító néni?

– Igen, mert hát akkor ennyi lesz a bizonyítványom a végén.

– És akkor mi van?

– Rossz. Azt is elmondjam, hogy mi miatt van?

– Persze, nyugodtan.

– Amiatt, hogy fáradékony vagyok. Óra végén már fáradt vagyok, és akkor rossz lesz a felmérőm.

– No, de nem írtok mindennap felmérőt.

– Nem, de a füzetet is ellenőrzik, több idő kellene.

– Te lassú vagy, az a baj, lassabb, mint a többi osztálytársad?

– Igen.

– Te mikor lennél elégedett?

– Ha ötös lenne vagy ötös alá.

– Nagyon fontos az, hogy ötös legyen vagy ötös alá?

– Nem nagyon fontos.

– De mégis?

– Nem tudom.

– Minek szoktál legjobban örülni a suliban?

– Akkor, hogyha kapok egy piros pontot, és még énekből egy csillagot, mert most kapok dicsérőt, mert tíz csillagnál dicsérőt kapok. Nekem már tizenkettő van, és még mindig nem kaptam dicsérőt.

– És sose kaptál dicsérőt?

– Nem. Ha ezt megkapom, ez lesz az első dicsérőm.

– Intőt kaptál már vagy bejegyzést, beírást?

– Nem, csak hat fekete pontom van.

– Miért?

– Például, hogy valamit beírnak az üzenőbe, és akkor azt elfelejtem aláíratni, és akkor mondják, hogy másnapra hozd vissza, mert különben kapsz egy feketét, és akkor másnapra sem hozom vissza. Elfelejtem.

– Mutasd meg nekem az üzenődet!

– Most is bele van írva valami.

– Na, hozd ide, lássuk mi van beleírva!

– Itt van az üzenőm. Várjál, megnézzük, hogy hol van.

– Azt nézem, hogy hol van itt beírva olyan, ami a tanulmányodra vonatkozik, Anna, ez az első?

(Anna édesanyja)

– Igen, az első értesítés, ezt kapta az első félév közepe táján.

– Tehát ez volt az első jelzés?

– Igen, ez.

– „Beszéde halk és bátortalan. Csak biztatásra kapcsolódik be az órákon való beszélgetésbe. Az összefüggő beszéd gyakorlása céljából próbáljon önállóan visszamondani egy-egy olvasott vagy hallott mesét.” Itt az aláírásod.

– Igen, az én aláírásom.

– „A mai magyarirodalom-órára felszerelés nélkül jött, kérem, pótolni az anyagot. Figyelmeztetem.”

– „A számokat ismeri.” Ez van a matematikáról. „Önálló munkája bátortalan, néha eligazításra szorul. Tanulásban nagyon igyekszik, sajnos gyorsan elfárad. Gyakran fáj a feje, ezért jó egészséget kívánok az új esztendőre.”

– De kedves! Akkor tulajdonképpen Annát szeretik, Anna szeret ott lenni az iskolában, akkor mi a probléma, mi a gond? Gyere ide, Anna, hallgasd te is, hogy mit beszélek a mamával.

– A felmérőknél, amikről ott panaszkodik, az a gond, hogy ő nem tudja befejezni soha, mindig kisebb eredményt tud elérni, mint amennyit tudna, mert részben tényleg elfárad, részben nem marad ideje. Lassú, lényegesen lassabban olvas, mint a többiek. No most ez az összes teljesítményében hátraveti, mert már alkalmazzák az olvasást. Neki sokkal nehezebb, mint a többieknek.

– No de ez hogy derült ki? Az óvodában, gondolom, volt egy nagyon jó helye, kaptál jelzéseket az óvónénitől, hogy értelmes, kedves, bőbeszédű.

– Igen, igen. Legelőször, amikor ez először elolvastam „Az összefüggő beszéd gyakorlása céljából próbáljon önállóan visszamondani egy-egy olvasott vagy hallott mesét.” Ez engem teljesen meglepett, mert az összefüggő beszéd az ő számára soha nem volt probléma, nem kellett gyakorolni. Sőt ő már még mielőtt elsőbe ment volna, meséket mesélt. Olyan meséket, amelyeket ő maga talált ki. Tehát itt egy félreértésről van szó, amit megint csak nem értem, hogy hogy alakulhatott ki az iskolában, hogy azt feltételezték, hogy nehezen megy neki az összefüggő beszéd. Tehát nem tudott úgy megnyilatkozni, hogy lássák azt, hogy ő nagyon kellemesen és jól tud beszélni.

– Tehát lehet az, hogy az iskolában nem beszél?

– Lehet, nem beszélt.

– És neked ez volt az első jelzés decemberben?

– Igen.

– De hát itthon azért tapasztaltad közben, nem? Anna nem panaszkodott?

– Nem, ő egyáltalán nem panaszkodott, és én nem tudtam azt, hogy mi a mérce. Tehát hogy milyen teljesítményt kell felmutatni. Az én számomra az, hogy ő teljesen a nulláról elindulva. Decemberig végeredményben tényleg eljutott odáig, hogy minden betűt elolvasott, minden betűt ismert. Én úgy gondoltam, hogy ez elegendő. Akkor kezdődött egy ilyen labdajáték közöttünk, a tanárok és én közöttem, amikor is én nem tudtam, nem értettem, hogy mi a probléma, és ők állandóan jelezték, hogy gyakoroljunk, pótoljuk be, lassan megy, rosszul megy. Tehát, hogy én próbáljak valamilyen módon ennek a sikertelenségének a végére járni. Aztán később, egy idő múlva elkezdtem érdeklődni a többi szülőktől, hogy náluk mi a helyzet. Akkor kiderült, hogy a gyerekek legnagyobb része már karácsonykor tudott olvasni, tudott összeolvasni. Hozzá kell tennem azt, hogy ebben az osztályban legalább a 40% tudott olvasni, mikor iskolába ment, és azt is, hogy én akkor úgy éreztem december táján, hogy ezekre van szabva valamilyen értelemben az ütem, a mérték és a pedagógusok azt a képet közvetítik, hogy nekik egy szigorú ritmus szerint kell haladni. Tehát ők nem térhetnek el ettől a ritmustól. Az ő esetében nagyon fontos lett volna várni egy kicsit. Hogy az ő lassú tempóját elfogadják.

– Akkor mégse volt olyan igazságtalan, amikor a tanító néni azt üzente, hogy Anna a leggyengébb az osztályban?

– Nem, valóban leggyengébb. Csak engem ez felkészületlenül ért. Én úgy gondoltam, hogy nem kellene a leggyengébbnek lennie.

(Anna)

– Én azt szeretném, ha elsőbe még járnék, és akkor megint visszamennék az óvodába, és akkor megint újra mennék az iskolába.

– Szeretnéd, hogyha újra kezdenéd az iskolát elölről?

– Nem elölről. A másodikat kezdeném újból.

– Tehát egy év pihenőt tartanál?

– Igen. Játszanék, meg amennyit megtanultam elsőben, tanítanék olvasni gyerekeket, meg pihennék.

– Mit érzel, amikor fáradt vagy, Anna?

– Magamban félek. Hogy elalszok óra közben, ilyenektől félek. Egyszer már iskolás barátom elaludt óra közben.

– És te már elaludtál óra közben?

– Nem, de félek, hogy el fogok egyszer aludni, és az rossz lesz, mert akkor osztálycsere lesz, és ott fekszem a padon, és alszom.

– És akkor lemaradsz az osztálycseréről?

– Igen, és aki a helyemre akar ülni, az csak ott áll, áll.

– Mi lenne valami nagyon jó, amivel nagy örömet lehetne szerezni neked?

– Ha szárnyam lenne. Reggel az iskolába nem kell sietni, mert el tudok szárnyalni az iskolába. Meg ott, hogyha nagyon unom, elszárnyalok haza gyorsan, és el se tudnak kapni. Ha fáradt vagyok, akkor is elszárnyalok haza.

(Anna édesanyja)

– Tehát tulajdonképpen a konfliktus az, hogy a gyerek elment az iskolába, és a szülők boldogan, elégedetten nézték, hogy pont olyan aranyos, mint az iskolában volt, és meglepetésszerűen csalódást a tanároknak. Nem a szülőknek, a tanároknak. Most ennek keresték az okát. Azért próbálom összefoglalni, hogy jól gondolom-e.

– Igen. Szóval én határozottan éreztem az iskolában, hogy a követelmény nem a gyerek teljesítménye. Szóval nem csak a gyerek teljesítménye mérhető az iskolában, hanem a szülő teljesítménye is. Tehát egész határozottan várták, kimondták, kérték, hogy tulajdonképpen – azt nem mondom, hogy tanítsam meg, de igenis – én hozzam föl. Lehet, hogy rossz álláspont volt, amikor én elindítottam a gyereket, arra gondoltam, hogy nekem soha senki nem segített, és abszolút semmi problémám nem volt az iskolában. Úgy tudták nekem megtanítani azt, amit akartak, hogy megtanuljak, hogy az első időszakban nem kellett különösebben otthon sem tanulni, hanem annyi idő alatt, amennyit az iskolában töltöttünk, el tudtuk sajátítani az anyagot. No most itt egészen biztos, hogy az az idő, amit az iskolában töltenek, az nem elegendő ahhoz, hogy elsajátítsák az anyagot. Ennek az okát én sajnos nem tudom. És ami még engem meglepett, az az volt, hogy nemcsak a tanároknak a normája, hanem a szülőké is, hogy 4 és 5 között hazaérnek, és akkor leülnek és tanulnak a gyerekekkel. Kitűznek nekik feladatokat, naponta, mondjuk, tízet, vagy elolvasnak velük két mesét. Tehát ez egy nagyon rendszeres dolog. Az, hogy mi ezt nem csináltuk teljesen mindennap, és nem építettük be a gyakorlatunkba, ez nagy hátrány.

– Tehát te kaptál rossz pontot az iskolától?

– Ez biztos.

– Most te vállalod akkor, Mari, hogy azt mondod: kérem szépen, énnekem ez a gyerek így jó, ahogy van. Énnekem többet ér az, hogyha játszom vele, és vidáman eltelik itthon az együttlét, és jól vagyunk együtt, mint az, hogy nyúzzam magamat és őt. Tehát az iskolának nem tetszik, az az egyik dolog, nekem tetszik, az a másik dolog. Én vállalom a következményét annak, mert azért azt tudod, hogy valaki hogyan indul az első osztályban, az nagyon meghatározza a többi előmenetelét is. Én vállalom azt, hogy ennek a gyereknek az iskolai élete ezáltal így indul, és így határozódik meg. Tehát nem lesz sikeres.

– Ez nekem nagyon fáj.

– Ezzel számolsz?

– Hát ezzel kénytelen vagyok most már számolni. Én, amikor elkezdtük az első osztályt, akkor nem számítottam erre. Nekem ami igazán fáj, az az, hogy fél, tehát hogy nem tudja kifejteni magát, nem tud úgy teljesíteni, ahogy én feltételezem, hogy tudna. Tehát olyan helyzetbe került, amikor a kudarcok az általánosak számára, és nem a sikerek.

– És végül is kiben csalódtál? Magadban? A gyerekben? A tanárokban? Az iskolában? Nem ilyen iskolát képzeltél, nem ilyen gyereket képzeltél, nem ilyennek képzelted magad mint szülőt ebben a helyzetben? Miben csalódtál?

– Abban mindenképpen csalódtam, hogy úgy érzem, túl nagy terhet ró az iskola a szülőre. Nem tudom, hogy időközben mikor változott meg. Amikor én iskolába jártam, a gyerekek úgy teljesítettek, ahogy tőlük telt, és nem úgy, ahogy a szülők kibrusztolták belőlük. A gyerek dolga volt az iskola, a gyerek felelőssége, és ezt az iskola is így gondolta. Én úgy emlékszem, hogy ez így volt. Kifejezetten ellenszenves tendencia, hogy a szülők, mondván, ezzel megvédik a gyerekeket a kudarcoktól, kihajtják belőlük a jó eredményeket. Tehát nem engedik meg nekik, hogy ne teljesítsenek jól. Ez váratlanul ért, egyértelműen váratlanul ért. Fájt nekem, hogy a Pancsival nem az történik, amit én az iskolában jónak tartottam, és ami – azt hiszem – nagyon fontos egy ember életében: hogy a saját fejlődését, a saját okosodását nyomon tudja követni. Éppen ellenkező dolog történt, hogy a korábbi önbecsülésében megrendült.

– Elbizonytalanodott. Te is elbizonytalanodtál?

– Igen, én elbizonytalanodtam abban, hogy az én álláspontom tartható.

– Tulajdonképpen te az ellen kapálódzol, hogy teneked át kéne venned azokat az elvárásokat, azokat a követelményeket, amiket az intézmény állít a gyerekkel szemben.

– Igen, és nekem kellene azokat képviselni vele szemben, holott én nem képviselem. Valóban nem képviselem.

– Viszont akkor ellentétbe kerülsz az iskolával, ami megint csak rossz.

– Igen, ez így van. Hát engem ez a dolog annyira megrendített, hogy talán-talán Anna mellé többet fogok most már leülni, talán többet fogok vele foglalkozni.

– Az elveid ellenére?

– Csak azért, mert úgy érzem, hogy túlságosan előnytelen helyzetben van. Tehát olyan helyzetben van, ami zavarja a kiegyensúlyozottságát. Egy olyan versenyben, ahol biciklin indulnak a gyerekek, és valaki azt próbálja, hogy hátha futva is célba ér, sőt ő nyeri meg a versenyt, egész biztos, hogy le fog maradni az a gyerek, aki gyalog indul.

Varga Zoltán pszichológussal beszélget Gáspár Sarolta

– Az én személyes véleményem szerint majdnem minden iskolában, én nem láttam kivételt, amikor először elviszik ezeket a kisgyerekeket az iskolába, és a szülők először találkoznak a pedagógusokkal, egy olyan intelem is elhangzik, hogy figyeljenek a gyerekekre, kísérjék otthon figyelemmel a házi feladatok elvégzését is, üljenek mellé, segítsenek nekik, gyakoroljanak velük. Most az a véleményem, hogy a gyerekek mellé nem szabad odaülni, gyakorolni sem kell velük. Nem csak amiatt beszélek én ez ellen, mert teljesen irreális helyzet az, hogy a gyerekeink teljesítményei helyett a szülők teljesítményeit értékeljük, hanem mert ez a gyerek személyiségfejlődése szempontjából is nagyon hátrányos helyzet. Amikor a kisgyerekek iskolába mennek, akkor nincsen felelősségtudatuk, vagy nagyon korlátozott. Csírájában kezd kibontakozni, de a felelősségtudat, mint egy létező karaktervonás, a gyerekekben ma nincs meg.

Az iskola volna az az egyik terepe az életnek, nem csak az iskola természetesen, a család és az utca is meg minden egyéb, ahol ezt a felelősségtudatot meg kellene tanulni. Azért, hogy azután később ez a felelősségtudat egyik motorja legyen a jó teljesítményre törekvésnek. No most, hogyha a gyerek azt tapasztalja, hogy ő csinál valamit, és azt még fölülbírálja a szülő, és azt mondja, hogy ez nem jó, csináld meg még egyszer, akkor hamarosan azt fogja közvetett úton megtanulni, hogy ez a dolog ez nem nekem fontos. Ezt nem én ítélem meg, hogy magamnak jót vagy rosszat csináltam, hanem az apám vagy az anyám vagy a nagymama megmondja, hogy jó-e vagy rossz. És ennek következtében a gyerek mintegy átteszi a felelősséget a szüleinek a nyakába, és a munka, az iskolai munka az egyik legfontosabb felelősségre nevelő folyamat megszűnik felelősségre nevelni a gyereket. Sőt elveszi a felelősségtudat kialakulásának még a lehetőségét is.

Ne felejtse azonban el, hogy ennek következtében a írások szebbek, a füzetek tisztábbak lesznek, a feladatok biztosan meg lesznek oldva, és az iskolának módjában lesz azt hinni (egyébként az iskola ezt nem hiszi, mert a pedagógusok pontosan tudják, hogy a szülőknek a teljesítménye benne van abban, amit a gyerek elhoz), hogy minden nagyszerűen megy, mert a gyerekek szépen dolgoznak. Én azt hiszem, hogyha az iskola ragaszkodna ahhoz, hogy kizárólag a gyerekek teljesítményei szerint értékeli, kizárólag azokat minősíti, akkor egyáltalán nem volna katasztrófa, hogy az egyik gyerek lejjebb van, a másik gyerek feljebb van egy kicsit, a harmadik nagyon fönt van. No de a magyar iskolában nem lehet középen lenni. A magyar iskolában abszolút nem lehet lejjebb sem lenni, mint az átlag. Ott csak kitűnőnek lehet lenni.

Hát ez egy olyan vesszőparipám, hadd említsem azért itt meg. Tudjuk, hogy az első osztályban nem osztályozunk jeggyel. Amikor ez a rendelkezés megjött, akkor a pedagógia, mint amikor a labirintusban tájékozódni próbáló kísérleti egér megtorpant, elindult erre, falba ütközött, elindult arra, ott is falba ütközött, egy darabig egy helyben toporgott. Akkor elindult egy korszak, ezt minden szülő ismeri, amikor piros ponttal, csillaggal, tündérrel, rókával, boszorkánnyal, mit tudom én, mivel minősítették a gyerekeket. Amiben van egy döbbenetes komikum, hogy hát a rendelkezésnek a célja nem az volt, hogy ne egyes alakú minősítést írjanak a gyerek füzetébe, hanem hogy ne minősítsék így – kvázi teszteredménnyel – a gyerek fejlettségi szintjét, hanem hagyják őt dolgozni, hagy fussa ki magát, amennyire ki tudja magát futni. És most ott tartunk, hogy ez a kislány is mondja: egyest kap, ötöst kap, de az ötös sem elég, csillagos ötösre kell vágyni, mert hát aki nem kap csillagos ötöst, annál természetesen az ötös gyengébb, hát ha valaki hármast kap, az egy katasztrófa. No most nem játékról beszélek, amikor azt mondom, hogy katasztrófa, mert hát én tudom, a gyerekeket megverik, súlyosan megbüntetik, megfosztják az örömöktől, mégpedig azért, mert a gyerek saját képességeit bemutatja az iskolában.

Egyébként, amikor ezt a riportot hallottuk, ennek az anyának elmondták az iskolában, hogy az ő gyereke igen lassú. Az a gyerek nem komiszságból tanul nehezen írni, nem azért, mert otthon elhatározza: na bemegyek az iskolába, és olyan lassan fogok írni, amilyen lassan csak tudok. Hanem mert nem tud gyorsabban írni. Ilyen esetekben a pedagógiának kell alkalmazkodni. A pedagógiai elveink közt szerepel az egyéni, a személynek megfelelő foglalkozásmód. No most erre azt lehet mondani, hogy harmincötös osztálylétszámnál ezt nem lehet csinálni. Talán ez igaz. Én azonban azt nem tudom mondani, hogy azért, mert lehetetlen helyzet van a magyar iskolákban, nevezetesen, hogy nevelési munkára csak igen kevéssé alkalmas nevelési létszámot kényszerítenek egy nevelő nyakába, keresztre feszítve őt. No de ebből nem következik az, hogy meg kell változtatnunk a pedagógiának azokat a helyes elveit, amelyek szerint gyerekeket nevelni és tanítani lehet. Azt kell mondanunk, hogy ilyen abszolút helyzetben abszolút segédeszközökhöz nyúlunk. Önbecsapás egyébként az, amikor a gyerekeket a szülőkkel treníroztatjuk otthon, mint egy versenylovat. Ez nem igazi eredményhez vezet, hát ezt minekünk mutatja nemcsak a gimnáziumoknak a problémája azzal, hogy az általános iskolából rendkívül gyenge, híg, be nem vethető, igazán vérévé nem vált tudásanyaggal jönnek a gyerekek. De hát mutatja az egyetemi felvétel, ahol káprázatos lapszusokat követnek el középiskolát végzett gyerekek. Olyanokat mondanak, hogy nem is elhihető.

– Én elfogadom, én nagyon egyetértek, sőt én is igyekszem ezt az elvet gyakorolni a saját gyerekeimen, amit maga elmond. De ugyanakkor van egy gyakorlat, maga az élet, ami nem ezt várja el.

– Nagyon nehezen törődöm bele abba, hogy azt kell mondanom, hogy szép az elmélet, de hát a gyakorlat egészen más. Igazában nem is hiszem azt, hogy ebbe bele szabad törődni, de hát persze hogy van a realitás, ami olyan, amilyen.

– Én nem akarom rábeszélni arra, hogy maga törődjön bele!

– Nem is tud rábeszélni, de azt is tudom ugyanakkor, hogy a realitásban élünk, és hiába fantáziálunk egy másik realitást, mert ez a realitás van. Úgy gondolom, hogy segíteni kell a gyereknek minden olyan esetben, amikor segítséget kér. Ez biztos. Ha kiderül az, hogy olyankor is kér segítséget, amikor maga is tudja, az már sok mindent jelenthet. Ez jelentheti azt, hogy szereti, ha foglalkoznak vele, vagy éppen úgy érzi, hogy keveset foglalkoznak vele. A lehetőség szerint úgy kell segítenünk, hogy a problematikus helyzetnek a megoldására rávezessük a gyereket, tehát ne megmondjuk a megoldást, hanem próbáljuk vele közösen a megoldást megtalálni. Azért azt mégis mondanám, hogy a szülők afelé igyekezzenek, hogy minél kevesebb szükség legyen arra, hogy ők segítsenek a gyereknek, mert ez tényleg a gyerek dolga.

– Akkor is, ha látja, a gyerek a leglassabb, hogyha kapja a jelzéseket az iskolából, hogy az osztály után kullog?

– Tudja, én úgy vagyok ezzel, hogyha egy apa látja, hogy a gyereke a leglassabb, de szívesen segít egy öreg néninek, hogy fölszálljon a buszra, vagy odaadja a csokoládéját a testvérének önmagától, és azt mondja, hogy egyél még. Vagy jó humora van, esetleg reggel mindig vidáman ébred, akkor én azt mondom, hogy hadd legyen lassú. Az a legkisebb gondom. Ha egy gyerek azonban humortalan, örömtelen, barátkozni képtelen, gépiesen az iskolai feladataihoz tapadva létezik, és nagyon kevés öröme van, akkor én nem örülnék a kitűnőrendűségnek. Ne felejtsük el: a gyerekeknek nemcsak az a dolguk az iskolában, hogy megtanuljanak írni, olvasni meg számolni. A gyerekeknek az is a dolguk, hogy alkalmazkodjanak ahhoz, amit úgy hívunk, hogy élet. S ez a nagyobbik része a tananyagnak.

Részlet a hanganyaghoz készült útmutatóból

(Az útmutató idézett részletét Kósáné Ormai Vera készítette.)

Az iskolába lépés a gyerek fejlődése szempontjából „kritikus periódus”. Az első élmények, az első tanítói értékelések, társas kapcsolatok meghatározók lehetnek az iskolához, a tanuláshoz fűződő viszonyában, esetleg egész iskolai pályafutásában.
Az egészséges lelki fejlődés alapja a családban és az iskolában átélt érzelmi biztonság, az örömteli, az életkorhoz és a gyerek egyéni szükségleteihez, igényeihez illeszkedő változatos tevékenység lehetősége, valamint a felnőttekhez, a gyerektársakhoz és önmagához fűződő kiegyensúlyozott kapcsolat, röviden: a gondoskodó, figyelmes, támogató és szerető környezet.

A gyerekek és szüleik általában örömmel, kíváncsisággal és némi izgalommal várják az első osztályt. Feltételezhetően így volt ez Anna és édesanyja esetében is. Mindketten számítottak arra, hogy az iskola más lesz, mint a játékos és gondtalan óvoda, de a változások mértéke és minősége váratlanul érte őket.

A kis Anna iskolai pályafutásának (mondhatjuk, „karrierjének”) kezdete az első pillanattól számos feszültséget hordoz, s nem csoda, hogy az óvodában „panaszmentes”, jól kommunikáló, értelmes gyerek, és vele együtt édesanyja egyaránt csalódott.

Nézzük meg alaposabban a helyzetet!

Milyen élményeket szerez Anna az iskolában?

Szavaiból kiderül, hogy addig vidám, amíg el nem kezdődik a tanulás,

• nehéznek tartja a tanulást;
• haragosnak látja a tanító nénit, ha nem sikerül a felmérő;
• sose kap dicsérőt;
• fárasztja, hogy reggel mindig sietni kell;
• jó azonban, ha simogatni lehet a tanító néni kezét;
• jó, ha piros pontot, csillagot kap.

Milyen vágyai vannak?

• Szeretne egy évet még pihenni, óvodába járni;
• szárnyra kelni, hogy ne kelljen reggel annyira sietni;
• „szárnyalni”, hogy ha unatkozik vagy fáradt, hazarepülhessen.

Milyennek látja Anna – feltehetően az iskolai tapasztalatok hatására – önmagát?

• lassúnak;
• fáradékonynak;
• csúnyán írónak;
• feledékenynek;
• szomorúnak.

Mitől fél ez a kislány?

Attól, hogy a felmérőt be kell adnia, mielőtt elkészülne:

• hogy rosszul sikerül a felmérője;
• hogy a fáradtságtól elalszik az órán.

Az eddig vázoltakból is kiderül, hogy Anna önértékelése vészesen megrendült, úgy érzi, nem képes megfelelni az elvárásoknak. Az iskolakezdés után néhány hónappal már sorozatos kudarcok érik, nem bízik önmagában, s szinte semmi pozitív kapaszkodót nem talál. A tanulás öröme, az eredendő kíváncsiság már nem motiválják, ezek helyét a piros pontok, csillagok, ötösök és dicsérők utáni vágyódás és az értük folytatott küzdelem veszi át. Az iskola egyre inkább azt sugallja, hogy a csillagos ötösök jelentik az igazi mércét, és tulajdonképpen nincs is fontosabb a felmérőkben nyújtott teljesítménynél.

S hogyan éli meg a helyzetet a család, az édesanya?

A család első reakciója a meglepetés. Az anya úgy érzi, mintha nem is a saját gyerekéről szólna az iskolából érkező jellemzés, hiszen ő korábban másnak, jobbnak ismerte Annát.

Milyen információkat kap gyereke első pedagógusától?

• Anna nem hozza el a felszerelést;
• halkan beszél;
• bátortalan az önálló munkában;
• nem elég aktív;
• fáradékony;
• gyakran fáj a feje.

Kislányán keresztül a szülő (is) megkapja a feddést, a „fekete pontot„. A tanítónő üzeneteinek az anya számára olyan olvasata van, hogy ő felelős kislánya iskolai sikertelenségéért, gyenge olvasási teljesítményéért, lassúságáért, iskolai passzivitásáért. Mindez a gond nyilván arra vezethető vissza, hogy ő, a szülő nem foglalkozik eleget a gyerekkel, nem képes „felhozni” teljesítményét osztálytársai szintjére, miatta kerül tehát Anna a rangsor utolsó helyére. Az anya sajnálja a gyermekét félelmei, szorongása, kudarcai miatt, és nagyon aggódik érte. Jogosan érzi úgy, hogy az iskola nem a gyerek, hanem a szülő felelősségének fejlesztését tartja feladatának. A pedagógus nem veszi figyelembe a gyerek egyéni jellemzőit, sajátos szükségleteit, személyiségét, végső soron nem vállalja, hanem a szülői házra hárítja a felelősséget.

„Ha azt akarod, hogy gyereked megfeleljen az iskolában, bírja a tempót, ne maradjon le a jó és a még jobb eredményért folyó küzdelemben, foglalkozz vele otthon, tanítsd, gyakoroljatok, követelj tőle még többet úgy, mint mi” – üzeni a szülőknek az iskola.

A szülő pedig döntési helyzet elé kerül:
1. Enged a kényszernek, esténként olvastatja (íratja, számoltatja, beszélteti stb.) Annát mindaddig, amíg ezt a tanítónő kéri, amíg a kislány eredményei nem javulnak.

2. Saját értékrendjét követi, és az iskolai elvárásokat csak addig veszi figyelembe, amíg azok nem ellentétesek nevelési elképzeléseivel. Nem tekinti igazi problémának Anna lemaradását, lassúbb fejlődési ütemét, sokkal fontosabb számára, hogy kislányának otthon boldog gyerekkort teremtsen.

Ha az első utat választja, örömtelenné teheti Anna otthoni életét, tovább gyengítheti amúgyis megtépázott önbizalmát, hacsak az erőfeszítéseket nem követik látványos iskolai sikerek.

A másik út választásával: az iskola követelményeitől való teljes függetlenedéssel is a gyerek helyzetét nehezíti az anya, hiszen egy 6–7 éves számára mind a tanító, mind a szülő fontos referenciaszemély. Ha ők ketten nem képesek egyezségre jutni, a feszültségek tovább fokozódhatnak, egyre nehezebb helyzetbe hozva a gyereket.

Mit tehet, mit tegyen tehát a szülő?

• Megoszthatja tapasztalatait, „gyerekismeretét”, elképzeléseit a tanítónővel.
• Megoszthatja gondjait olyan szülőtársakkal, akik hasonló cipőben járnak, és akikben megbízik.
• Kérhet segítséget külső szakembertől (pl. pszichológustól) abban, vajon mit tehet ő maga Anna érdekében. Azért, hogy a kislány ki tudja bontakoztatni meglévő képességeit, a személyiségében rejlő lehetőségeket. Kérhet támogatást abban is, hogy miként előzhető meg a kislánynál a lelki sérülés, az alacsony önbecsülés kialakulása, s védekező mechanizmusként fellépő „betegségbe menekülés”. (Ez utóbbi előrejelzése lehet a szorongás és a gyakori fejfájás.)
• S a szülő előtt áll végső soron az a lehetőség is, hogy Annát elviszi egy másik iskolába (vagy netán ugyanazon iskola másik osztályába). Ha az adott tanítóval nincs esély a megfelelő együttműködésre, a gyerek védelmében ez is jó megoldás lehet. Elképzelhető ugyanis, hogy egy másik pedagógus inkább el tudja fogadni a kislányt, a másik osztályban a pedagógus és a társak esetleg kevésbé „versenyre orientáltak”, s a tanulás Anna számára kevesebb szorongással jár. E megoldás választásánál azonban fennáll a veszély, hogy a gyerek korán megtapasztalja: problémák esetén legcélszerűbb megoldási mód a „menekülés”, a terep elhagyása.

…

A veszély, ami a történet kapcsán Annát fenyegeti, az elbizonytalanodás, a tanulás iránti kedvezőtlen viszony, a negatív énkép kialakulása, mentálhigiénés szempontból pedig az esetleges „neurotizálódás”. Az anya számára is prognosztizálható néhány csapda. Kedvezőtlen esetben megrendülhet saját gyermekébe vetett bizalma, elégedetlenséget, haragot, szomorúságot ébreszthet benne a kislány iskolai sikertelensége. (Ha gondjait meg tudja osztani férjével, más családtaggal vagy barátaival, könnyebb a helyzete.) Saját gyermekkori iskolai tapasztalatait követve könnyebbé teheti önmaga és talán a gyerek számára a probléma megoldását, kérdés azonban, képes-e erre. Ha bizonytalan (s a beszélgetés erre utal), lehetséges, hogy véget nem érő küzdelem kezdődik a „megfelelésért”.

Pedig talán soha nem volt nagyobb szüksége a gyereknek támogató környezetre, elfogadásra, mint éppen ebben az időszakban. Ebben a pillanatban még nincs veszve semmi, van esély a megfelelő megoldás megtalálására.