Sajt és bor

Az OFOE 2019 és 2022 között részese egy Erasmus+ KA2-es projektnek, melynek témája az abúzus és a bullying jelenségeivel kapcsolatos érzékenyítés a fiatalok körében. A munka az NFSZK koordinálásával zajlik, és rajtunk kívül még öt ország egy-egy intézménye vesz részt. (Részletes tájékoztatás található a projektről a honlapunkon). Ezúttal Szabó Anna naplójának első részét olvashatjátok az első (nem csupán szakmai) tapasztalatokról.

Hamarosan indulunk a repülőtérre, csak még ellátogatunk a sajtboltba. Nincs tej, tejföl, joghurt vagy kefír, csak sajt. Abból sincs végtelen számú, csak sokféle, mind tehéntejből. Rúzzsal érő, lágy és kemény, meg a híres kék.

A kiszolgáló, férfi, gyaníthatóan a tulajdonos. Angolul válaszol, de azonnal kérdezi is, honnan jöttünk. Ha van néplélek, hát lehet népízlés is, mert minden sajtból, amin csak kicsit is hosszabban megállapodik a tekintetünk, szeletkét vág, s a késsel emeli felénk – kóstoljuk meg. 2:1 arányban a közepesen érettre szavazunk. Apró biccentése mutatja, nagyjából erre számított.

– Mikor utaznak?

– Néhány óra múlva? – ismétli meg. Hátramegy, s a kiválasztott, lemért sajtok szoros vákuumfóliában térnek vissza – kutya legyek, ha orrom után megmondom, hogy sajtokat csomagoltak bele.

Ezzel zárul a négy nap, amely Mathiassal kezdődött. Matthias fiatal, ő a szóvivő. Angolul, németül, vagy spanyolul akár. (Ő az idegenvezető.) Kérdezi, honnan jöttünk. Magyarország hallatán azonnal mondja: Ó, ő volt Budapesten, tavaly. Nagyon szép város. Meséli a kereskedőváros történetét, felfűzve a csatornák partján álló épületekre.

Kiszálláskor megkérdezem tőle, tudja-e hogy az egyik leghíresebb magyar ember is Mathias volt? –

– Nem, ki volt az?

– King Mathias, the Just.

– Ó, ez nagyon jó – feleli nevetve, s láthatóan elraktározza az információt, hogy alkalomadtán előhúzza majd.

A koratavasz a város fekvése miatt meglepetéssel szolgál – a negyedórás hóförgetegben el tudom képzelni, hogy szánkózhattak itt a fiúk, s közülük Kai miként kapcsolhatta könnyű kis szánkóját a hópelyhek átláthatatlan kavargásában a Hókirálynő nagy fehér szánjához.

Ez a főváros nem kertel – állítja magáról, hogy kereskedelmi kikötő.

A találkozó szakmai része – egy Erasmus+ program keretében jártunk Koppenhágában – különös tükröt igyekszik tartani elénk. A játék nem játék. Túl didaktikus, oktatni akar, ítél, ha nem is előítéletes. Ezek az első változat kipróbálásának tapasztalatai. Az új szereplők esetében pedig bizonyos sérülékeny csoportok közti különbségek nem értelmezhetőek. Ez már a munka folytatására vonatkozott.

A játék, amelyet az FSzK (új nevén NFSZK) munkatársai kezdtek lelkesen fejleszteni, társasjátékként kezdte az életét, amelyben fiatalok, akiknek az élet a fiatalok előtt általában álló nehézségeken túl mást is rakott a hátizsákjába, találkoznak különböző élethelyzetekkel, köztük olyanokkal, amelyek során szóbeli, lelki zaklatás, pénzügyi, fizikai vagy szexuális abúzus éri őket. A játékosok pedig a képzelt helyzetekben, a játék szereplőinek „életét élve” egy kis időre, választhatnak a leírt megoldások közül vagy kitalálhatnak saját megoldási módokat. A játék közben pedig meg lehet vitatni, melyik csoport miért döntött úgy, ahogy.

A következő lépést Chambéry-ban, egy francia kisvárosban tette meg a nemzetközi csapat a tanév végén, ahol a magyar kollégák közül Leiner Károly mutatott egy lehetséges módot arra, hogy lehetne kevésbé didaktikus, játékosabb a játék.

Most, október elején pedig a portói hazájában jártunk. Nem borkóstolón, hanem a Fórumszínház megismerésének céljából, s az újabb sérülékeny csoportokat megszemélyesítő, kitalált karakterek kipróbálására.

Porto is kikötőváros – a neve is ezt mondja – a legnyugatibb európai államban a térkép szerint. Egykoron főváros, mára nagyváros – kiterjedését tekintve. Mély folyóvölgy, látványos hidak, csempék a házak falain. Elképzelhetetlenül sokféle, leggyakrabban fehér alapon kék mintával. A városháza előtti főtértől a folyó túlpartjának hajókikötőjéig terjedő belvárosa bejárható néhány óra alatt. Ez nem jelenti, hogy láttál mindent, ami fontos. A házak a vendégeknek szánt területeken – néhány utca s a Ribiéria – viszonylag egységesek. A mellékutcákban néhány tíz métert megtéve magas, keskeny üres épületek váltakoznak lakott, időnként lelakott házakkal.

A város igyekszik megélni a felfutó turizmusból, ez azonban nem jelenti, hogy barátságos kommunikáció jellemezné a szolgáltatókat. A buszsofőr és a felszolgáló nem tud angolul, az információs pultban üldögélő fiatalember pedig beszél angolul, de a kérdéses helyet nem ő, hanem mellette álldogáló barátnője tudja megmutatni, ő csak tolmácsol. Nevezzük együttműködésnek.

A találkozó szakmai része pörög: a foglalkozást vezetők értik a dolgukat, a csapat pedig már összeszokott a budapesti, koppenhágai és chambéry-i alkalmak után. A félreértések az egyéb programokon jelentkeztek, de ott aztán csőstül. Már kissé belefáradtunk a sok nem ott, nem akkor és nem úgy zajló egyéb eseménybe, mikor indulás előtt ebédelni mentünk. A szálláshoz legközelebbi éttermet választottuk. Szép belső, majdnem telt ház, az alumíniumcsajka az egyik vendég előtt ugyan kilógott kissé az összképből, de már mindegy volt. A szolgáltatás és ár közti eltérés kapcsán a korábbi barátságos, üzleti mosoly lefagyott az étterem vezetőjének arcáról. Egyedül ő beszélt angolul, így az egynyelvű portugál étlapról és a mindenre jesz-t felelő pincér segítségével választott ételek nem kis meglepetést okoztak a csapat egy részének. A vita hangereje nőtt, elhangzott a rendőrség szó is mindkét fél részéről, majd az étterem elnémult portugál vendégeinek figyelő szeme előtt elhangzott egy mondat. Angolul, de már hiába. Tudtam, hogy peremvidék ez, s sajnos némileg otthonos:

– Egy portugál étteremben beszélni kell portugálul.

Majd nagy zajjal lecsapkodta a visszajáró ötcenteseket a pultra. Ezt már az utcáról láttam, hallottam csak.

Pedig ha valakikkel, a portugál tanárokkal jól értettük egymást – a programban velünk dolgozó ’második esély’ iskola diákjainak jelentős hányada egy vagy több sérülékeny csoportnak a tagja, s az emberi kapcsolatokban előforduló bántalmazási formák könnyen lefordíthatónak tűntek a gesztusok, helyzetek nyelvére.

Azt gondolod, hogy milyen általánosító egy olyan leírás, amelyik szerint az egyik kikötővárosban sajtból van a kerítés, a másik helyen meg egy egykori nemzet nagyságát idéző kistőkés csapkodja az asztalt. Nem, a helyzet – mint általában -, ennél sokkal bonyolultabb. A sérülékenység kezdeti játékban is szereplő formáihoz – a fogyatékosságokhoz – visszatérve hangzott el a dán résztvevő felé a kérdés:

– Nálatok integráltan tanul az összes ilyen gyerek, nem?

– Nem. Dehogy. Hogy vállalhatnák el a tanárok, hiszen nincsenek felkészítve arra, hogy foglalkozzanak velük – felelte.

Hallom a megkönnyebbült sóhajokat – no lám, a Finnországnál kevésbé, de azért mégiscsak példa Dániában sem… Ne álljunk meg az első szónál, ahogy a harminc centi magas porto-i járdaszegélynél se. Nincsenek felkészítve. A felkészítés döntés kérdése, az oktatás finanszírozói részéről finanszírozási döntés kérdése. Az NKT integrált oktatásra vonatkozó bekezdései, amelyek a tanórán zajló események minden felelősségét az órát tartó pedagógus vállára helyezik, mérhetetlenül igazságtalanok. Mert a gyermek sorsát döntően befolyásolja az, ami vele a közoktatásban töltött 8-12 év alatt történik. Elvállalni egy súlyosan mozgássérült vagy látássérült vagy … gyermek oktatását felelősség. A felelősség felkészítés után vállalható. Innentől már hazai pályán pattog a dán résztvevő által magasba ütött labda. Ha egy 1956-ról szóló továbbképzést lehet csábítóvá tenni óvónő, logopédus, tanító és bármilyen pedagógiai végzettségű szakember számára azzal, hogy részt kell ugyan vennie a „fejtágításon”, de utána emberi, sőt a legtöbbük számára megfizethetetlen, ám vonzó környezetben wellness-szel tölthetnek kétszer néhány órát, akkor a nem évi egy ünnepi napra, hanem 185 tanítási napra felkészítő, sérülésspecifikus tudást nyújtó, gyakorlatias tudásátadás miért is nem része a továbbképzésnek? Hogy ne csak felelősség legyen, de felkészítés is?

Érdekes, fontos, a tükröt hol így, hol úgy elénk tartó fejlesztési folyamat részesei vagyunk a PREVENT projektben.

Szabó Anna