2005. október 1. szombat, 14:50
Bűnök és büntetések
Évismétlő (túlkoros) nyolcadikosok álldogálnak az iskola folyosóján a tanári előtt. Az osztálytermekben tanítás van. Az egyik kislányt a tanár elküldi valamiért a tanári szobába. A fiúk elkapják, az ölükbe vonják. A pár perces hancúrozás után a gyerek némi késéssel ér vissza az órára. A tanár kérdésére, mi tartott ennyi ideig, közli a történteket, de nem érzi magát megsértve, sőt mintha még szórakoztatná, büszkeséggel is töltené el a kaland. A két fiút szexuális zaklatás miatt kizárják az iskolából. Némi megkönnyebbülést okoz, hogy ezt most megtehetik, az érintett fiúk amúgy is tovább rontották már az intézmény levegőjét, mint az szükséges lett volna. A többi gyerek általában nem érzi indokoltnak a súlyos büntetést, hiszen a kislány nem bánta, ami történt, különben sem egyedi esetről volt szó.
Hasonló helyzet egy évtizeddel korábban, legalábbis ilyen leplezetlen formában nemigen fordulhatott volna elő egy magyar iskola nyilvános helyén. A kiskamasz lány nem érez késztetést arra, hogy komolyan tiltakozzon, ha a fiúk kicsit megfogdossák, mi több, a dolgot még a tanár előtt sem próbálja eltitkolni. A pedagógusok pedig megütköznek, jogszabályra hivatkozva büntetnek, példát statuálnak. Nincs tudomásom arról, hogy az adott intézményben ezt követően erről a koedukált iskolában már évtizedek óta jelenlevő problémáról érdemben beszélgettek volna a gyerekekkel.
Vajon mit old meg a büntetés, mit tanulnak belőle a közvetlenül és közvetve érintettek? A szexszel kapcsolatos információk azok közé tartoznak, amelyek már egész fiatal kortól eljutnak a gyerekekhez, s ennek következtében ők számos olyan dolgot természetesnek, megengedhetőnek találnak, amelyen a (nem is mindig sokkal) idősebbek megbotránkoznak. Hogy ez a dolog veszélyekkel járhat? Hogy ezek a hatások nem feltétlenül kedvező irányban befolyásolják a fiatalok egészségét és érzelmi kultúráját? Hogy a szigorú büntetés vagy az üres moralizálás nem vezet célhoz? Hogy most már azon sem lepődik meg a pedagógus, hogy divattá vált aktképekre montírozva terjeszteni iskolatársnők arcát?
Talán beszélgetni kellene minderről legalább a többségében kihasználatlan, funkcióját vesztett és szűkülő időkerettel rendelkező osztályfőnöki órán!
Úgy vélem, hogy a mai diákok semmivel sem rosszabbak, mint az akár több évtizeddel korábbiak, csak lényegesen informáltabbak, és nagyrészt az őket körülvevő minták hatására számukra egyre kevesebb a tabu, a működőképes norma. Óriásplakátokról, folyóiratok címlapjairól, tévéreklámból árad az erotika, a leplezetlen emberi test, a nyilvánosan vállalt nemi aktus. A fiatalok nap mint nap tapasztalják, hogy milyen gátlástalanul teszi közszemlére a bulvársajtó és a kereskedelmi tévé (nem is szólva a kontrollálhatatlan internetről) az ismert emberek magánéletének legintimebb részleteit. Hogy bárki, bármilyen tálalásban és környezetben megjeleníthető a nyilvánosság előtt. Napi tapasztalatokból meríthettek ötletet a következő történet szereplői is.
Két, különben kitűnő tanuló, a tanároknak különösebb problémát nem okozó, 14 éves fiú unalmában (alkalmazva a photoshop technikát) képsorozatot készít az egyik nemszeretem osztálytársról (a képen szamáron ül, éppen szükségét végzi stb.), és felteszi „művét” az iskola belső hálózatára. A sértett fiú apja elégtételt követel a megszégyenítés miatt, az igazgató pedig példát statuál, és ragaszkodik a „bűnösöknek” a gimnáziumból történő eltávolításához (hat évfolyamos középiskoláról van szó). Az indok a társ megalázása, személyiségi jogainak megsértése. A tantestület egy része háborog, igazságtalannak, túlzottnak tartja a büntetetést, a különben is népszerűtlen diákot pedig osztálytársai azóta jobban utálják, mint valaha.
Nem akarnám védeni a kétes értékű képek készítőit, de meggyőződésem, hogy az igazgató lépése a világon semmit sem oldott meg magából a nevelési problémahalmazból. Hogy a tanulócsoportokban mindig akadnak kirekesztett gyerekek, ezt nem lehet vitatni. Hogy segíteni kellene nekik a kapcsolatépítésben, ez is nyilvánvaló. A kirekesztettség az esetek többségében mindkét félen múlhat. Nem elegendő, ha a közösség „nyit”, tolerál, befogad, a kiközösített egyénnek is lépéseket kell tenni a többiek felé. Ebben az egyén szocializációja szempontjából döntő fontosságú helyzetben nagyon sokat segíthet a körültekintően eljáró pedagógus.
Hagyományosan osztályfőnöki feladatról van szó!
A gúnyos rajzsorozat (ami most már, hála a fejlődő technikai lehetőségeknek, viszonylag könnyen elkészíthető és nyilvánosságra hozható) jelezheti, hogy itt gond van. Megbeszélhető lett volna az „alkotókkal” tettük sértő, megalázó jellege, fel lehetett volna kelteni az empátiájukat („Mit éreztetek volna, ha veletek történik ugyanez?”), ráébreszteni őket társuk iránti felelősségükre. Osztályszintű vita tárgya is lehetett volna a tett megítélése, s e vita fényében lehetőség adódott volna az okok és következmények közös átgondolására, s hátha esély nyílt volna a sértett fiú és a többiek közötti kapcsolat felülvizsgálatára, a probléma együttes megoldására is. A szigorú szankció érzékelhetően csak rontott a helyzeten. Az elkövetők a társaik (s a pedagógusok egy része) szemében mártírokká magasztosultak, a sértett helyzete romlott, és kihasználatlan maradt egy szociális tanulásra alkalmas pedagógiai lehetőség.
Ez pedig nagyon rossz kör, hiszen erősíti az iskolák légkörére már évek óta jellemző elszemélytelenedést és erősíti a pedagógusok és diákok közötti bizalmatlanságot.
Szekszárdi Júlia