2005. július 31. vasárnap, 23:59
Vajon miért „tartunk be” a törvényeknek, ahelyett hogy betartanánk őket?
Szekszárdi Júlia írása
„Hová tűnt az erkölcsi halál?” – vetette fel a kérdést már évtizedekkel ezelőtt Popper Péter, amikor egy börtönből kiszabadult csalót népes társaság ünnepelt. Azóta ez a tendencia erősödött, alapvető erkölcsi normák hitelessége kérdőjeleződött meg, tabuk dőltek le, s több ok miatt egyre nehezebb alapvető emberi értékek, normák érvényesítése. A közgondolkodásba egyre inkább beépül a cinizmus. E gondolatot már több ízben felvetettük ezen a honlapon is.
A cinizmusnak a serdülők gondolkodásában is tapasztalható erősödését igazolja az az országos vizsgálat is, amelynek tapasztalatait honlapunkon folyamatosan közöljük (Országos vizsgálat a serdülők erkölcsi szocializációjáról).
E jelenség mélyebb megértéséhez, továbbgondolásához, az esetleges megoldás irányainak megtalálásához jelenthet segítséget az Élet és Irodalomban megjelent két izgalmas írás Czike Bernadett és Fleck Zoltán tollából.
„Tíz éve hosszabb ideig a volt Nyugat-Berlinben éltünk – írja Czike Bernadett. – A kis tó a lakásunk mellett jó lehetőséget adott arra, hogy a meleg nyári napokon kicsit lehűtsük magunkat. Derengett ugyan, mintha lenne valahol egy felirat, hogy »fürödni tilos«, ezt azonban értelmetlen és hülye szabálynak definiáltuk már az első pillanattól fogva, és boldogan úszkáltunk a vízben. Egyszer kis csónakjában megjelent egy helyi lakos, és ránk szólt: »itt tilos fürödni!« Jellemző módon, első reakcióként ezt kérdeztem: »bist du Polizei?« (…és később is nagyon büszke voltam bátor kérdésemre). Fel sem merült bennem, hogy a helyi lakos azért szól rám, mert interiorizálódott benne a táblán olvasható szabály. Az is lehet, hogy előzékenyen – hátha nem vettük észre a tiltást – egyszerűen informálni szeretett volna minket erről a szabályról. Akkori felfogásommal azt meg különösen nem tudtam elképzelni, hogy a táblán lévő tiltás betartatása egy helyi lakos feladata is lehet. Bunkónak, sőt, ennél rosszabb, besúgónak tartottam azt az embert, pedig utólag úgy gondolom, a »baj« csupán az volt vele, hogy ő – velem ellentétben – demokráciában nőtt fel, magáévá tette, elfogadta a szabályokat, és így nem tartotta azokat eleve »felülről« érkezett marhaságnak.”
Eltelt néhány évtized, hazánk mégiscsak keresztül ment egy demokratizálódási folyamaton, ennek ellenére a jelenlegi társadalom többsége (nem csupán a fiatalok!) még ma is úgy reagál a szabályokra, mint annak idején a berlini tóban lubickoló gyerekek. „Az itt élők mintha »elvesztették« volna a lelkiismeretüket. Hiszen a lelkiismeret lenne hivatott megszólalni, azaz »figyelmeztetni« az embert minden egyes szabályszegés előtt. Ettől remélhetnénk, hogy megszólalása legalábbis megfontolásra ösztökélné őt, mielőtt cselekszik.”
Mivel napi tapasztalat a normaszegő és normakövető magatartás sajátos keveredése, életünk egyre kiszámíthatatlanabbá válik. Ez pedig alaposan megrendíti valamennyiünk biztonságérzetét. Szemléletes példát hoz erre Fleck Zoltán említett válaszcikkében: „A legalább három súlyos közlekedési szabálysértést elkövető autóvezető, miután a záróvonalon, villamossínen áthajtva a megfordulni tilos tábla ellenére a zebrához ért, ahol éppen a piroson sétáltak át a gyalogosok, éktelen dudálásba kezdett. Még nem fejezte be azt a mozdulatot, amivel nyilvánvalóan áthágta a szabályokat, felháborodva utasította vissza azt a szabályszegést, ami őt akadályozta.”
Gondolkodjunk el azon, hogy vajon miért vált térségünkben elfogadott, pozitív, „vagány”, a civilkurázsit igazoló cselekedetnek a normaszegés.
Az a hobbes-i világképen alapuló etatista hagyomány, amely tiltásokkal, parancsokkal, követhetetlen és nehezen értelmezhető írott szabályokkal próbálja helyreállítani a rendet, minden erőfeszítés ellenére alacsony hatásfokkal működik (lásd erről például a tanári titoktartással kapcsolatos vitát.) Hiszen az emberek nem tekintik sajátjuknak az ilyen módon rájuk eröltetett normákat, nem szólal meg a lelkiismeretük, ha megszegik ezeket. Az etatista erőlködés legmaradandóbb eredménye mégis az, hogy az állam olyan „iskola”, amely durva és következetlen rendszert tart fenn, ráadásul semmi tekintélye nincs, mert erővel akarja elérni céljait.
Szemben az elrettentésalapú szabályozással, amelynek hagyományai ma is élnek, és őrzik, sőt erősítik a hatalom iránti általános bizalmatlanságot, eredményesebb lehet a másik megközelítési mód. Ennek megfelelően törekedni kell arra, hogy a társadalmi (az erkölcsi) és a jogi szabályozás összhangba kerüljön egymással. A jog tehát alkalmazkodni próbál a társadalom elvárásaihoz, miközben bízik a társadalom alakíthatóságában. Abban tehát, hogy a többség elfogadja ezeket a szabályokat, és segíti ezek működését.
„Minél rendezetlenebb a világ, annál nagyobb rendetlenségre vagyunk mi is hajlandók, de ebből nem következik, hogy egy erőszakosan rendteremtő hatalom sikeresen tud működni, bár a csábítás nagy.”
Az idézett cikkek szerzői szerint mindenkinek (nekünk, nevelőknek is) magunkon kellene elkezdeni a dolgok helyrebillentését. Vajon mi betartjuk-e a szabályokat? Elég hitelesen képviseljük-e a szabálykövető magatartást? Megteszünk-e mindent annak érdekében, hogy a diákok sajátjuknak érezzék, bensővé tegyék a legalapvetőbb szabályokat? Megismertetjük-e velük saját élményként a közös szabályalkotás folyamatát, ráébresztjük-e őket az ezek működtetéséért való személyes felelősségre?
SZJ
—
Kapcsolódó linkek:
Czike Bernadett: Betartani a törvényt? (ÉS, 2005/15.)
Fleck Zoltán: Kedves Detti! (ÉS, 2005/16.)