Török Ildikó

„Tényleg nem tetszett tudni semmiről…?”

Egy osztálykirándulásról

Amikor egy évvel ezelőtt szeptemberben folytattam az esti egyetemi tanulmányaimat, és életemben először nem kaptam osztályt, mindenki azzal fenyegetett, milyen rossz lesz majd nekem: nem tartozom sehova, lógok a levegőben, a gyerekek is másképp néznek rám, mert nem leszek osztályfőnök, stb.

Akkor még bennem élt az előző osztályom ballagása, a sok könnyes búcsúzó gyerek és szülő, ha az íróasztalomra néztem, még ott állt az általuk készített album, amelybe mindenki egy-egy rajzot ragasztott be, lévén rajz tagozatos osztály… Aztán hirtelen a fülemben hallottam újra a júniusi banketten az akkor már volt tanítványaim harsogó nevetését, ismét láttam felhevült és vidám arcukat, ahogyan éppen azt mesélik egymás szavába vágva, hogyan csaptak be, vertek át, húztak a csőbe… az utolsó osztálykiránduláson. Csodálkozva kérdezték: „Tényleg nem tetszett tudni semmiről?”… Tényleg nem tudtam semmiről, nem is sejtettem, hogy mit terveztek és csináltak végig a két nap alatt, nem árulta el senki, még csak nem is célozgattak rá. Most azonban úgy érezték, minden olyan fergetegesen sikerült, hogy nem bírták megállni dicsekvés nélkül: a banketten elmesélték az kirándulás igaz történetét.

Az osztálykirándulások minden osztályfőnöknek nagy próbát jelentenek: jól érzik-e magukat a gyerekek, minden rendben lezajlik-e, botrány vagy baleset, eltévedés vagy betegség nélkül, a szülők is meg lesznek-e elégedve, és képes lesz-e ébren tölteni a negyvennyolc avagy hetvenkét órát… Még évekkel ezelőtt kezdtem a hetedikes-nyolcadikos tanulókkal ún. „utazási szerződést” kötni, amelyben én a változatos, érdekes programok és a megfelelő mennnyiségű szabadidő biztosítását vállaltam, ők pedig házirendünk szabályainak betartását, ebből is kiemelten az alkohol és a cigaretta tilalmát. Mindannyian aláírtuk, a szülők is tudták, hogy szabályszegés esetén gyermeküket haza kell vinniük. Éveken át bevált a módszer, egyetlen esetben sem kellett a szülőket riasztanom.

Ebben az osztályban azonban volt egy magas, jól fejlett fiú, akit én – Darth Vader után – „sötét erő”-nek neveztem magamban, mert minden gondolata, szava és tette a tanárok, illetve általában a felnőttek ellen irányult. Mindenben a rosszat kereste, semminek nem örült igazán, még saját teljesítményének sem, mindenkit lenézett, csúfolt, bántott. (Ennek okáról most nem írok, de egyértelműen a családi háttérben rejlik.) Ötödikben még csak egy, nyolcadikra már sokkal több „csodálója, követője” akadt, fiúk is, lányok is, akik rajongó arccal lesték és hallgatták, ahogyan a „hülye, szemét, állat, rohadt” (megfelelő kifejezés aláhúzandó…) tanárokat szidta, akár hangosan is. Ők ezt csak gondolni merték, de örömmel hallgatták azt, aki ki is mondta. Azt nem vették észre, hogy mindig vigyázott arra, senki érintett ne legyen a közelben. Számos szabályszegésnek ő volt az értelmi szerzője, de mindig más bukott le, és soha nem merték beárulni. Nos, az utolsó kirándulásunk árnyprogramjának kitervelője is ő lett.

Az osztály beavatott többsége az általam elkészített szerződést már abban a tudatban és kellemes izgalomban írta alá, hogy szinte minden pontját meg fogja szegni, és a saját elképzeléseiknek megfelelően teszi felejthetetlenné azt a két napot Balatonszemesen. (Öt lány az utolsó pillanatokban lemondta az utazást, ma már tudom, nem akartak ebben a buliban részt venni, de nem akartak árulkodni sem.) A többiek viszont olyan hihetetlenül koordinált és kooperatív munkát végeztek, hogy sem én, sem a kolléganőm nem sejtettünk semmit. (Igazi „projektmunka” volt!)

Este és éjszaka is többször ellenőriztük a szobákat, de mindent rendben találtunk… Közben ők a következőket csinálták: a legnagyobb szobában kicsavarták a villanykörtét, a kellemes félhomályban egy-egy mécses is pislákolt, amit már délelőtt megvásároltak a cigarettaszag leplezésére szánt füstölőkkel egyetemben. A szoba ablaka egész éjjel tárva-nyitva állt, tényleg meleg júniusunk volt. A szomszédos nonstop boltban beszerezték a megfelelő italokat: Baccardit és vodkát, természetesen áttöltötték üdítős flakonokba. Néhányan lementek a partra, őket hátizsákok és párnák helyettesítették, amelyeket szépen betakargattak, s mikor benyitottunk, igazán csendben aludtak már. Az üdülő kerítésén átmászni nem volt nehéz, „csak” a vasúti síneken kellett átszaladni, és pár méter után ott volt a Balaton.

Ahányszor bementünk a nagyszobába, ahol szinte mindenki – kivéve az alvókat – vidáman beszélgetett, kártyázott vagy zenét hallgatott, megnyugodva léptünk ki, hogy igaz, kicsit hangosak, de legalább szem előtt vannak. Éjjel kettőkor az egyik kislány rosszul lett, ám gyorsan lefeküdt, és másnap délelőttig kialudta magát: előzőleg természetesen csontrészeg volt. Akik a parton ittak és buliztak, azok ruhástul mentek be a vízbe, becsípve másztak be az üdülő kerítésén hajnalban. Őket állítólag az én régi történetem ihlette meg, hogy az éjszakát a parton töltsék, amelyben elmeséltem, milyen csodás a napfelkelte – az északi partról. Nagyon csodálkoztak, hogy a beígért élmény elmaradt.

Másnap mindenki fáradtan ébredt. Úgy hittük, a mi gyerekeink is a másik két iskolai csoport éjszakai rohangálása és üvöltözése miatt olyan bágyadt és kókadt. Nem is volt hajlandó senki a kultúrának áldozni, s amikor Szárszóra invitáltam őket, a József Attila Emlékházat megtekinteni, egyöntetűen tiltakoztak, arra hivatkozva, hogy ez az utolsó kirándulásuk, szeretnék együtt, lazán eltölteni. Anyai szívem engedett a kérésnek: napoztunk, fürödtünk, sétáltunk. Feltűnt, hogy egy-két gyerek szinte fadarabként fekszik a parton, ma már tudom, hogy ők akkor aludták ki magukat az éjszakai portyázás után. Este hazautaztunk, és az elénk érkező szülőknek nyugodt szívvel mondtam: „Minden rendben volt. Jól éreztük magunkat.”

Amikor a banketten ezt a történetet végighallgattam, az jutott hirtelen az eszembe, hogy egy nagyot ordítok: „Hazug banda! Soha nem akarok többet még hallani sem rólatok!”, aztán persze csak nevetgéltem idétlenül, és két perc múlva már eltűntem, a háziakra hagyva őket. Dühös voltam és szomorú is, de igazából elcsodálkoztam, hogy engem, akiről köztudott, hogy jól ismerem ezt a generációt is, mennyire becsaptak, elárultak minden látható lelkiismeret-furdalás nélkül. Először a sértett hiúság, aztán a mélységes csalódás, majd a keserűség vett rajtam erőt. Eleinte nem is értettem, miért csinálták, vagy miért velem, akit – állítólag – kedveltek, aztán sokat törtem a fejem azon is, hogy minden tanításom/tanításunk ellenére nem is érzik tettüknek a súlyát, és nevetésükből ítélve nem is gondolják ezt sem hibának, sem bűnnek, legfeljebb egy kis szabályszegésnek.

Érdekes volt a felnőttek reagálása a történetemre. Kollégáim egy része elnézően csóválta a fejét, hogyan lehettem ilyen naiv, miért képzeltem, hogy velem kivételt tesznek, és miért nem pakoltattam ki a hátizsákjaikat stb. Hiába tiltakoztam, hogy a hangulat, meg a bizalom… Azt mondták, hogy jobb, ha elfelejtem az effajta bizalmat, ha nem akarok újsághír lenni: „A tanár nyugodtan beszélgetett az üdülőben, miközben egyik részeg nyolcadikos tanítványa belefulladt a Balatonba…” Elképzelni is szörnyű! A többi kollégám nem is értette, hogy miért hittem egyáltalán nekik, mikor ők már régen szögesdrótok mögül irányítják a gyerekeket. Néhány szülő, akinek utólag meséltem, kinevette erkölcsi aggodalmaimat, és megnyugtatott, hogy ez csak egy jó hecc volt, ne csináljak belőle lelki problémát, nem kell a szívemre venni. A szülők másik fele őszintén bevallotta, hogy ő már régen tudott róla, de nem akart a gyerek kívánsága – ti. maradjon titokban az ügy – ellen tenni, ezért csak sajnálkozva vállat vontak: ha a tanárokat ilyen könnyen be lehet csapni, hát megérdemlik.

És akkor eszembe jutott az öt leányzó, akik tudták vagy sejtették a többiek tervét: hogyan gondolkoztak ők erről. Két lányt betegsége mitatt nem engedtek el; a barátnőjük emiatt maradt otthon; két lány pedig nem akart részt venni a kiránduláson ezzel a társasággal és ilyen feltételek mellett, ezért különböző indokokra hivatkozva nem jöttek el. Vagyis ők is hazudtak, hogy ne keveredjenek még kellemetlenebb helyzetbe.

Tehát voltak a szervezők, a lelkes résztvevők, a kényszerből résztvevők, az aktív nézők (akik cirkusznak tekintették az egészet, és az emeletes ágyakról nézték végig), a passzív elnézők (akik másik szobában gyűltek össze, nem keveredtek a többiekkel) és az otthon maradók (akik szintén mélyen hallgattak), pedig tudták, hogy szerződésszegés történik.

Visszagondoltam a hetedikes történelemóránkra, amikor a kapitalizmus kialakulását tanulmányoztuk, és gyárat alapítottunk: hihetetlen sok ötlettel rukkoltak elő, hogyan tehetnénk szert nagyobb profitra. Egyetlen problémája volt a dolognak: minden megoldás törvényellenesnek bizonyult. Ez a tény cseppet sem zavarta óket, sőt az adószedők átverését gazdasági sikernek könyvelték el. Azt reméltem, majd vita alakul ki, hogy tartsuk be a szabályokat, de szinte senki nem érezte, hogy valami rosszat teszünk. Még a büntetéstől sem féltek: ha ügyesek vagyunk, sikerülni fog a haszonszerzés. Úgy emlékszem, talán éppen az az öt lány hallgatott, akik a kirándulásra sem jöttek el. A csendes kisebbség, akikre akkor nem figyeltem fel, mert húsz másik, lelkes és hangos „kistőkés”szervezkedését követtem, akik egyébként szépen felsorolják akár a tízarancsolatot, akár a cserkészek, akár az úttörők pontjait, akár a házirend szabályait is, aztán gyorsan elfelejtik azok tartalmát, hiszen az ő világuk alapelve: „Aki hülye, az haljon meg.” Nem az a lényeg, hogy becsületes legyél, hanem hogy a gazemberségedet ne leplezzék le.

Elgondolkodtam azon is, mit látnak ezek a gyerekek mindennap a tévében. Ha nem néznek mást, csak egy-két reklámot, akkor is megkapják a napi „nekem jár, mert megérdemlem”, illetve az „akkor vagy jófej, ha átvered a nagymamád” típusú médiaüzenetet, amely nemcsak arra buzdít, hogy „neked” legyen jó, hanem arra is: ehhez másokat, mások érdekeit nem kell figyelembe venned. Persze néhány rádió- és televízióadó és műsor klasszikus értékeket is próbál közvetíteni (például a Duna TV), csak éppen ezek a gyerekek nem azokat nézik és hallgatják. Ugyanakkor a pedagógusok ismerik-e a MTV, a VIVA, az RTL Klub, a Danubius, a Rádió1, Roxy stb. adásait és „üzenetei”-t? (Érdemes egyszer-kétszer odakapcsolni…)

Lehet, hogy nagyon profán, de az evangélium szó jutott az eszembe, meg az ige bibliai jelentése: Isten szava, a tanítás, amely hallás útján terjed. Manapság a háttértelelvíziózás és rádiózás korszakát éljük, ezért azok is, akik váltig állítják, hogy ők nem néznek tévét, naponta többször hallhatják: „Érezd jól magad!”. Ismerik-e a felnőttek a Bravo, a Popcorn, a Százszorszép vagy az IM (= Ifjúsági Magazin!) cikkeit? Tudják-e, milyen dalszövegeket énekel a Belga, az Alvin és a mókusok, a Tankcsapda vagy a Junkies? Nos, én bizony „kötelező olvasmány” szintjére emelném ezeket, hogy ne csak a gyerekeknek kelljen megismerni a felnőttvilág értékeit, hanem mi is tájékozottak legyünk az ő életvilágukban. Ha elutasítok valamit, ismernem kell azt. Ebben a világban ugyanis a felnőttek és a felnőtt-társadalom egyértelműen negatív jelzőkkel jelennek meg. Az üzenetek egyik része „Carpe diem!”-jellegű, a másik része „Rohadt ez az élet!” típusú, de mindkettő elutasítja a felnőttek társadalmi és erkölcsi normáit.

Iskolánk tanulóinak többsége a lakótelepről érkezik, gyakran vannak otthon egyedül; kontroll nélkül fogyasztják már szinte csecsemőkoruk óta a média termékeit. Nem hibáztathatom őket, hogy a magyar-, történelem-, illetve etikaórákon megismert értékeket (becsület, tisztesség, őszinteség, egyenes jellem stb.) elismerik és tisztelik ugyan, de valahogy úgy, mint az emlékműveket: szép, nagy, hősi… de mélységesen távol és magányosan áll az ő mindennapjaikat mozgató, főleg materiális értékeitől.

Jövő szeptembertől ismét osztályt kapok. Nem leszek sem kevésbé megértő, sem kevésbé toleráns, mint eddig voltam. Talán egy cseppet bizalmatlanabb…?