Török Ildikó

Bohócok

Dolgozatírás. Tamás jó szokása szerint elő sem vette a felszerelését. Üres a papírja, még a nevét sem írta fel rá. Egy iskolakiflit morzsolgat. Duzzog, amiért a többiek belemerülnek a munkába, és senki nem hajlandó rá figyelni. Magányosan üldögél az utolsó padban.

A másik padsorban szintén egyedül ül, de szorgalmasan ír Peti. Egyszer csak egy szürke galacsinná gyúrt kiflidarabka landol a lapján. Félresöpri és dolgozik tovább. Újabb kifli, aztán megint egy. A harmadik eltalálja a fejét. Oldalra néz, Tamás álszent módon a papírjába mélyed, írást mímel. – Ne dobálj! – sziszegi Peti. Tamás széttárja karját, jelezve, nem érti, miért neki szól az osztálytársa…

Csend. A dobálás újrakezdődik, a fiatal, helyettesítő tanár némán int Tamásnak, de nem akar megszólalni, nehogy megzavarja a csendet. Valaki jelentkezik, odamegy hozzá, halkan beszélgetnek, mikor irtózatos csattanással felborul egy szék, és Peti feldúltan ordít: – Hagyd már abba, te rohadt g……! – Tamás mosolyog: – Én nem csináltam semmit… – széttárja a karját, mint aki teljesen ártatlan. – Szétverem a fejed! A k…… anyáddal szórakozz! – Petit most már jobban izgatja Tamás pofátlansága, mint a feladata.

A tanár hátrasiet rendet tenni. Az osztályban elkezdődött már a mocorgás, pusmogás. Hátrafordulnak, bár a helyzet számukra mindennapos, mégsem tudnak a dolgozatra koncentrálni. Peti dühöngve állítja fel a székét. Leül, csapkod, morog. Tamás a tanár szemébe mélyeszti tekintetét, de a kiflit az utasításnak megfelelően a padjába teszi. Az egyik markában azonban ott „ragad” egy kisebb darab.

Öt percnyi csend és nyugalom után a Tamás előtt ülő Nóri nyakában landol a következő adag morzsa. – Hűűlye állat! Vedd már észre magad! Tanár úr… – Most már mindenki felnéz, Tamás örülhet, mert megállt a munka. Még a legjobb tanuló is hátrafordul. A tanár hátrasétál, halkan beszél Tamáshoz, aki székén hintázva pimaszul hazudik tovább: ő nem csinált semmit… Erre hatalmas hangzavar támad: – Á! Nem te, hanem a jó anyád… Nem hagy írni… Folyton szórakozik, a hülye… Tamás rettentően élvezi az immár számára is izgalmassá váló órát, melynek percei vészesen fogyatkoznak, miközben szünetel a munka. A tanár elkéri a „bűnös” ellenőrzőjét, mire az osztály elégedetten hördül fel. Peti kárörvendően mutatja kinyújtott, középső ujját.

Tamás firkálgat, az osztály tagjai pedig próbálják behozni az elvesztegetett időt. A tanár is ír: „Tisztelt Szülők! Tamás többszöri figyelmeztetésem ellenére is tudatosan megzavarta társai önálló munkáját, ezért szaktanári figyelmeztetőt kap.”, majd előrelapoz a megszokottnál vaskosabb füzetkében. Osztályfőnöki figyelmeztetés, osztályfőnöki intő, rovó, szaktanári és ügyeletesi figyelmeztetők, intők, igazgatói intő… Tamásra néz. – Leszarom… – mondja éppen dacosan, és szinte vési a papírt, vagyis inkább most már a padot.

Kicsengetnek. A dolgozatokat összeszedik. A tanár az asztalon hagyja az ellenőrzőt, és kimegy. Tamás lökdösődve tör előre, beleolvas, káromkodik, majd teljes erőből a sarokba vágja. Kimegy a folyosóra, ahol már Peti és barátai várják, de csak odakaffantanak, mert Tamás kétszer akkora, mint ők hárman együtt.

Verekedésről nem tudunk.

A következő órára derűsen, tettrekészen érkező tanárnő nem érti, miért olyan rettentően feszült és ideges az osztály, hogy szinte negyedórába telik, mire elkezdődhet az óra érdemi része. Kicsengetés után megkeresi a helyettesítő kollégát, aki rémülten meséli Tamás produkcióját. – Á, ő csak egy bohóc. Nem kell törődni vele, minden órán ezt csinálja. Illetve tanárfüggő: nálam speciel meg sem próbálja. Téged nem ismer eléggé, hát próbálkozik. Ne törődj vele!…

A fiatal kolléga azonban még érdekődő, nyitott, hiszen éppen ebből államvizsgázott, a problémás gyerekekkel való foglalkozás amúgy is kedvenc témája. Azonkívül nemcsak az osztályt sajnálja, hanem Tamást is, akiről később megtudja, hogy igen szeszélyes, kiszámíthatalan, de néha egészen normális, sőt vannak kreatív, egyéni ötletei is. Elhatározza, hogy megkérdezi több kollégáját, szerintük – akik már évek óta ismerik a fiút – mi lehet ennek a viselkedésnek az oka.

Álljon itt néhány sebtében rögzített válasz:

• Hülye! Nem normális! A bátyja bezzeg milyen édes volt. Emlékeztek rá?
• Feltűnési viszketegség.
• Családi problémák. Úgy hallottam, az apja nagyon erőszakos, most is sokszor megveri.
• Otthon nem engedik meg az ilyen idétlen bohóckodást, ezért minket szórakoztat. Otthon senki sem figyel rá.
• Szégyelli, hogy bukásra áll, hogy még azokat a dolgozatokat sem tudja megírni, amelyeket pedig a legbutábbnak tartott lányok is simán kiráznak a kisujjukból.
• Képtelen alkalmazkodni, beilleszkedni.
• Nem igaz, mert alsóban, amíg az Éva tanította, nem volt ilyen.
• Unja az órát. Semmi sem tudja lekötni.
• Utálja a tanárokat, utálja a felnőtteket, utálja a szüleit…
• Csak így tud produkálni valamit a többiek előtt. Ő ezzel bizonyítja, hogy már nagyfiú.
• Szereti, ha nevetnek rajta. Azt hiszi, hogy szórakoztató.
• Azt akarja, hogy lássák, képes felhúzni bárkit.
• Most már nem hagyhatja abba, méltóvá kell válnia a sok beíráshoz…
• Mindent inkább, csak tanulni ne kelljen. Emlékeztek, mikor tavaly bemászott a szekrénybe, és csak óra végén került elő? Az mindenkinek tetszett, ezért aztán a többiek szívesen hallgattak egész órán. Jó hecc volt…
• Szerencse, hogy ebben az osztályban csak egy bohóc van. Menj be a x. b-be, ott tizenkilencből hat, Tamáshoz hasonló kaliberű fiút találsz. Na, ott aztán tényleg leizzadsz, mire kicsengetnek.

A fiatal tanár csodálkozva hallgatta tapasztalt kollégáinak okfejtését, hiszen láthatóan határozott véleménnyel voltak Tamásról és a hozzá hasonlókról, akik – mint kiderült – kilencven százalékban fiúk. Megpróbált utánajárni, hogy miképpen lehet ezekben a zűrös osztályokban tanítani, milyen megoldást lehet találni, amely a gyereknek, az osztálytársaknak és a pedagógusoknak is jó.

• Nálam is próbálkoztak, de látták, hogy én vagyok az erősebb.
• Tanártól függ: csak a gyenge kezű, következetlen kollégáknál fordulhat elő az óra rendszeres megzavarása.
• Én mindig beírok. Hadd lássa a tisztelt szülő, mennyi gond van az imádott csemetéjével.
• Időnként elbeszélgetek vele. Ez egy ideig használ. Aztán úgyis újrakezdik.
• Tantárgytól is függ. Matekórán csönd van, meghúzzák magukat, bezzeg szegény énekes, múltkor is sírva jött ki az x. b-ből.
• Nem veszek róla tudomást. Folytatom az órát. Sőt azt büntetem meg, aki figyel rá.
• Beszélgettünk erről a gyerekekkel osztályfőnöki órán, mert sokszor őket is zavarja, de a végén az derült ki a számomra, hogy a megoldást teljes egészében a tanárok feladatának tekintik.
• A szülőkre nem nagyon lehet számítani, hiszen – jogosan – az a véleményük, hogy az órai fegyelmezés a mi dolgunk.
• Nem írok be, mert otthon azonnal megverik.
• Dolgozatot íratok vele vagy feleltetem.
• Magatartás egyes.
• Tudom, hogy tilos, de néha kiküldöm a teremből a tankönyvvel, hogy azért legyen feladata. Ezt utálják a legjobban, hiszen ezzel elzárom őket a közönségük elől.
• Elég, ha felemelem a hangom.

Mit bizonyítanak a fenti vélemények? A fiatal kolléga szerint a tanárok tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát és még valamit, amire pedig egyre nagyobb szükség lenne: a pedagógiai kultúra hiányát. Természetesen az utóbbit meg sem merte említeni tapasztalt kollégái előtt, de úgy érezte, hogy némelyiküknél az a tudás, amelyből valamikor vizsgázott, sőt államvizsgázott, ma már éppúgy csak „ünnepi tudás”, mint a tanítványaiknál az a sok-sok ismeret, amelyet tantervi követelményrendszer előír. A hétköznapokban a „hétköznapi pedagógiát” alkalmazzák egyéni műveltségük, értékrendjük és igányszintjük szerint. (Minőségirányítás ide vagy oda…)

Elméletben például tökéletesen definiálják, csoportosítják, sőt talán még fel is ismerik a hiperaktív gyereket, de a mindennapokban gyakran könnyebb megszabadulni tőlük (azaz speciális iskolába küldeni), mint a tantestülettel, a szülőkkel, a nevelési tanácsadókkal, családsegítőkkel együtt küszködni. Sokan járnak különböző tobábbképzésekre, előadásokra, konferenciákra, amelyeken legalább hallhatnak az új lehetőségekről, módszerekről, mégha azokat nem is tudják mindig alkalmazni.

Vajon miért is nem?

Talán biztosabbnak, kényelmesebbnek találják a megszokott utakat? Esetleg fáradtak, érdektelenek, talán nincs már meg bennük a kezdeti érdeklődés a gyerekek világa iránt?

A fiatal tanár felkereste Tamás osztályfőnökét is, hogyan próbál segíteni ő ezen, a láthatóan boldogtalan kisfiún. A válasz elgondolkodtató volt: „Amikor Tamás hozzám került, vidám, igazi csibész volt. Közepes tanuló, de mindenre kíváncsi, lelkes, segítőkész. A tanulmányi eredménye azonban romlani kezdett, mert az édesapja egyre inkább a kitűnő tanuló bátyjához kezdte hasonlítgatni, amivel elérte, hogy a gyerek megutálta a testvérét és egyre agresszívabbá váló apját is. Minden »bohóckodása« segélykiáltás. Minden rossz jeggyel, intővel tudatosan fájdalmat akar okozni annak a felnőttnek, akit kiskorában istenített: az édesapjának. Tavaly megindult a lejtőn, és most már úgy érzi, nem is akar megállni a gödör aljáig. Nem érdekli sem dicséret, sem büntetés. Már rám sem hallgat, pedig imádta az állatokat, a biológiát, rengeteget tud vagy tudott ebben a témakörben. Belefáradtam, hogy két éve szinte mindennap vele kellett foglalkoznom akkor, amikor ott van még vagy fél tucat problémás gyerekem… Nem tudom, érted-e. Majd meglátod szeptemberben, hiszen te kapod a hírhedt 4. a-t. Ott találkozhatsz majd két-három, Tamásnál is keményebb legénnyel, akik megesznek reggelire…”

A történet folytatódik; hogy hogyan, azt majd meglátjuk a következő tanévben…