Kálmán Enikő

Konfliktuskezelés egy Montessori-iskolában

A Batthyány Lajos Általános Iskolában tanítok. Osztályom tanulói már ötödik éve a Montessori-módszer szellemiségében nevelkednek. Az első négy évüket ugyanazokkal a tanítónőkkel élték. Napjaik beszélgetőkörrel indultak, és kisiskoláskorukban is ebben a formában tárgyalták meg felmerülő problémáikat. Az évek során megtanultak egymás előtt megszólalni és egymást meghallgatni.

Az osztályról

Az osztályomba 14 fiú és 10 lány jár. Nagyon értelmesek és elevenek. Fontos számukra az önállóság, szeretnek tevékenykedni, érdeklődőek, szeretik a változatos munkaformákat. Számukra különösen nagy változást jelentett a felső tagozatba lépés. A megszokott két tanítónőjük helyett idén már tíz tanárral kerültek kapcsolatba. A felsős „Montessoriban” a napirendjük is változott, hiszen ötödikben már van ki- és becsengetés, van házi feladat, ami az előző években nem létezett.

A lányok 2-3 csoportra oszlanak, sok közöttük a villongás. A nagy összeveszéseket kibékülések követik, hogy azután újra kezdődjenek a sértődések. Egy nagyon erőszakos, lobbanékony kislány sokszor magára marad, senki sem áll mellé. Egy másik perifériára szoruló hasonlóképpen erőszakos kislány átmenetileg oda-odacsapódik egyik vagy másik társasághoz.

A fiúk viszonylag egységes csoportot alkotnak. Összekovácsolja őket közös szerelmük: a foci. A sport pedig nagy összetartó erő, s az ebben való kitűnés komoly tekintélyt adó szerep. A fiúk csapata határozottan elutasítja az egyik társukat, aki már-már a bűnbak szerepét tölti be. A másik magára maradó kisfiú bohóckodással hívja fel magára a figyelmet. A két magányos gyerek közös vonása, hogy mindketten a közelmúltban vesztették el egyik szülőjüket. (Jár ezenkívül egy autista kisfiú is az osztályba. Őrá azonban mindenki tekintettel van, tisztában vannak ugyanis azzal, hogy mi várható el tőle.)

Gábor és Mariann konfliktusa

Az egyik elutasított kisfiú, Gábor nagyon értelmes, olvasott, szociális készségei viszont nagyon fejletlenek. Az asztaltársaságát és az osztályt hangos beszólásaival zavarja, általában nem érzékeli, ha olykor szemtelenséget mond. Folyamatosan piszkálja a többieket, nem tudja, hol a határ. Közös játékaik szinte mindig rosszul végződnek. Gábor nem veszi észre, hogy a másikat zavarja, hogy esetleg fájdalmat okoz. Ha bonyodalom adódik az osztályban, ő mindig benne van. Ez is magyarázza, hogy ha kérdőre vonom őket, az első, akinek a neve felmerül – indokoltan vagy indokolatlanul –, az szinte mindig Gábor.

Négyhetenként új csoportokat szervezünk; a rokonszenvi választásokat ekkor az irányított csoportszerezés váltja fel és fordítva. (Természetesen mindig megbeszéljük, hogy mit jelent számukra az új helyzet.) Mariann, akivel Gábor egy asztaltársasághoz került, annak ellenére, hogy a fiú nem közvetlenül mellette ült, keserves sírásra fakadt. Négyszemközti beszélgetésünkkor elmondta, hogy őt Gábor még másodikos korukban nagyon megbántotta, és ezért semmiképpen sem tudja a következő négy hetet vele egy asztalnál tölteni. Kértem, gondolja át a dolgot. Az évek során mindenki sokat változik, esélyt kell adni Gábornak, hogy ezt bebizonyítsa. Megállapodtunk, hogy másnapra átgondolja a dolgot, és megbeszéli ezt a szüleivel is. Ezt követően az a kislány is sírva fakadt, aki közvetlenül Gábor mellé került. Vele is beszélgettem, és ő kész volt azután elfogadni a helyzetet.

A harmadik beszélgetőpartnerem maga Gábor volt. Nem emlékezett arra, hogy mivel sértette meg olyan mélyen Mariannt másodikos korában. Az indulat láttán azonban nagyon megijedt. Beszélgetésünk során többek között elmondta, hogy őt milyen sérelmek érik rendszeresen a többiek részéről. „Mindig mindenért engem okolnak.” „Senki sem barátkozik velem.” „Eldugdossák a holmimat.”

Mariann másnap azzal jött iskolába, hogy egy hétig elviseli Gábort, utána majd térjünk vissza a kérdésre. Ez az eset természetesen az egész osztály nagyon felbolygatta. Feltétlenül beszélnünk kellett róla. Körbe ültünk, röviden összefoglaltam a mindenki által ismert eseményt. Ismertettem Mariann döntését, és beszéltem arról is, hogy Gábor milyen elkeseredetten panaszolta fel az osztálytársaitól elszenvedett sérelmeket. Arra kértem őt, fogalmazza meg a többieknek is, hogy mi minden bántja őt. „Nem értem, mi a bajotok velem, én úgy érzem, sokat változtam. Igaz, hogy első-másodikban sokat verekedtem és piszkálódtam, de már nem teszem.”

A beszélgetőkör szabálya szerint sorban mindenki szót kap, de meg kell hallgatniuk egymást. A következőképpen indítottam a témáról folyó beszélgetést: „Foglald össze, miért ítéled el Gábort, és nevezz meg néhány olyan tulajdonságát, ami elismerésre méltó benne, amiért szeretni lehet őt!” Megállapodtunk abban is, hogy csak az ebben a tanévben esett sérelmeket szabad felemlegetniük, hiszen a korábban történteken már nem tudunk változtatni.

A következő vélemények hangzottak el:

„Gábor tényleg sokat változott az utóbbi időben.” „Gábor kedves, udvarias a lányokkal.” „Csúnyán eszik.” „Nem mos fogat.” „Az a baj vele, hogy nem tudja abbahagyni a játékot, amikor már fáj.” „Már jó vele focizni, néha csal, de hát minden fiú csal néha.” „Talán vele a legjobb beszélgetni.” „Mi mindig sokat veszekszünk, én nem látok nála változást.”

Utolsóként Mariann szólt hozzá: „Az a baj, hogy Gábort mi tényleg az elsős viselkedésén keresztül ítéljük meg. Ha végiggondolom, sokat változott azóta.” Amikor körbeértünk, jelentkezett az a kislány, aki Gábor mellett ül az asztalnál: „Mi most csak arról beszéltünk, hogy milyen a Gábor, de arról nem, hogy mi milyenek vagyunk vele.”

Megköszöntem az őszinteségüket. Az óra végén még külön beszéltem Gáborral arról, hogy ő miben tud változni, továbblépni.

Mi történt azóta? Gábor elfogadott tagja az asztaltársaságának. Mariann, nem akar elülni onnan, elfogadja ezt a helyzetet erre az egész hónapra. Gábor szemmel láthatóan nagyon igyekszik. Az osztálytársak ritkábban okolják már őt a problémás helyzetekben. Gábornak most már inkább a tanáraival vannak konfliktusai. A következőkben ebben kell segítenünk.

A fecsegésből adódó konfliktus

Az új helyzethez, az új tanárokhoz való folytonos alkalmazkodásban nehéz az órákon mindig csendben lenni. Az első hetek után gyakoribbá váltak a beszélgetések, az órai fegyelmezetlenségek. A heti önértékeléseikben jelezték is a gyerekek, hogy ezen a téren van velük probléma, és a következő heti célkitűzéseik között az ezen történő változtatás szerepelt az első helyen. A következő módon fogalmaztak: „Nem beszélgetek órákon.” „Jobban fogok figyelni.” „Nem zavarom a társaimat.”

Az ötös osztályzatokhoz szokott nebulók megkapták az első jegyeiket, melyek a vártnál rosszabbak voltak. Az ok szinte mindig a figyelmetlenségre volt visszavezethető. Ekkor már a szülők is aggódni kezdtek. Mi történt a gyerekekkel? Mit csinálnak a tanárok?

A következő beszélgetőkör témája tehát ez lett. Kérdéseim a következők voltak:

• „Miért kell erről beszélnünk? Miért probléma az állandó csevegés?” – „Mert nem figyelünk.” „Mert mindig veszekednek velünk.” „Rosszak a jegyeink.” „Ha nem figyelünk, nem tudunk jól dolgozni, és rossz lesz a jegyünk.”
• „Milyen szabályokat nehéz betartanotok?” – „Hogy szünetben időben visszaérjünk az osztályba.” „Hogy a felszerelésünk elöl legyen.” „… és hogy ne azonnal beszéljük meg azt, ami az eszünkbe jut.”
• „Mit tegyünk azért, hogy változzon a helyzet?” Mi legyen a következménye, ha valaki nem tartja be a szabályokat?” – „Írjuk fel a táblára, hogy mindig előttünk legyen, mire kell figyelnünk!” „Lássuk, ki hol tart a fogadalmában!” „Minden héten nézzük meg, ki hogyan teljesít!” „Kapjunk jegyet!”
• „Hogyan állapítsuk meg a magatartásjegyet?” – „Írjuk fel annak a nevét a táblára, aki beszélget.” „Számoljuk össze, és számítsuk ki.”

Együttesen megfogalmaztuk a közös szabályainkat, és felírtuk ezeket egy csomagolópapírra:

Megállapodtunk abban, hogy aki nem tartja be a szabályokat, az a csomagolópapíron lévő kezdőbetűje mellé húz egy vonást. (Fontosnak tartom, hogy ők maguk tartsák számon saját szabályszegéseiket.) Ők tettek javaslatot arra is, hogy az egyes magatartásjegyek hány vonást jelentenek. (Meg kell jegyeznem, hogy sokkal szigorúbban állapítottak meg a határokat, mint ahogyan én tettem volna!)

Mi történt azóta? Már negyedik hete, hogy e szerint a szabály szerint értékeljük a magatartást. A gyerekek jelentős többsége nagyon komolyan veszi ezt az értékelési módot. Többször előfordult, hogy egyesek ötletszerűen mentek a táblához, és húztak vonást a nevük mellé. Akad néhány olyan gyermek is, aki elkomolytalankodja a dolgot, és egyenesen kérkedik a vonásainak számával. Egy kisfiú azonban – akinek hetente a legtöbb vonása gyűlik össze – nagyon szenved a kudarcától, de nem tudja megállni, hogy ne fecsegjen.

Összességében azonban elmondható, hogy javult az osztály órai magatartása. A következő lépés, hogy megbeszéljük ennek az értékelési módnak a hatását és következményeit. Megvitatjuk az is, hogy hogyan legyen tovább…

Záró gondolatok

Nagyon büszke vagyok az osztályomra. Tanítónő kollégáimtól nagyon jó alapokat kaptak. A kommunikációs kultúrájuk igen fejlett. Van véleményük, és bátran, határozattan képviselik azt. Jó erkölcsi érzékkel rendelkeznek, törekednek az igazságos megfogalmazásra. Önértékelésükben jól látják gyengéiket, meg tudják fogalmazni, miben kell fejlődniük.

A beszélgetőkör szabályait komolyan veszik, igyekeznek meghallgatni egymást, tudják, hogyan kell megfogalmazni véleményüket, őszinték és törekednek az objektivitásra. A beszélgetőkörön kívüli helyzetekben azonban már meg-megfeledkeznek ezekről a szabályokról. Hevesek, veszekedősek, gyakran elfogultak. Soron következő feladatunk segíteni őket abban, hogy a hétköznapi szabad kommunikációjukban is alkalmazzák a beszélgetőkör jól bevált gyakorlatát.

Jegyzet