2007. szeptember 10. hétfő, 20:53
Farkas Andrea
„Gyerekem lesz, Tanárnő!”
– Ketten vagyunk, Tanárnő! Sziasztokkal lehet köszönni!
Büszkeség és kétségbeesés egyszerre csillant meg Linda szemében.
Persze, hogy ketten vagytok. Kata és Te, sőt, ha magamat is ideveszem, akkor már hárman.
Sejtettem, hogy mi lesz a következő mondata.
– Nem, én vagyok ketten. Terhes vagyok, Tanárnő.
A könyvtárban folytattuk tovább a beszélgetést akkor, sok-sok évvel ezelőtt.
Úgy tűnt, én vagyok az első felnőtt, akivel Linda közölte a hírt.
Két tizenhat éves lány. Kata, a barátnő, aki végig velünk maradt – két éve „kiegyensúlyozott” párkapcsolatban élt egy családos fiatalemberrel. A fiatalember később valóban elvált, feleségül vette Katát, született két kisfiuk, majd két éve elváltak. Kata valószínűleg megtartotta volna ezt a kisbabát.
A beszélgetés Lindával nem volt hosszú és nem volt mély. Ami kiderült, hogy futó – és nem első – szexuális kapcsolatból fogant a gyermek. Nem akarja abbahagyni a tanulmányait, nem akarja otthon „közzétenni” a hírt. Csak elveteti a magzatot, és megy minden tovább.
Jó „hecc” volt, ezt is kipróbáltam, nem haltam bele – ez volt a felszínen, de nem lehetett ott és akkor mélyebbre menni, mert ott volt Kata, aki előtt láthatóan nagyon lazának akart látszani Linda.
Tanácsot nem kért Linda, de nem is tudtam volna adni. Csupán a döntéshez vezető utat szerettem volna körbejárni. Lehetőségek és következmények. Tervek, jövőkép, realitás. Kinek mit jelentenek ezek a fogalmak, ezeket megbeszéltük, de az erkölcsi vonatkozáshoz már nem jutottunk el. (Oda sokkal később egy másik problémából kiindulva érkeztünk meg. Linda belátta, milyen felelőtlen volt, és még sok mindent.) Akkor ott úgy tűnt, hogy gyakorlati tanácsokra, orvosi segítségre van szüksége.
„Anyával mikor ültél le utoljára beszélgetni?” „Na ezt nem gondolja komolyan a Tanárnő?!”
Tényleg nem gondoltam, hogy ez lenne a megoldás, mert tudtam, hogy egy rég nem működő szülő–gyerek kapcsolatról van szó. De talán.
Tehát maradt a barátnő és én, az osztályfőnök, az ofő, akik nem csak tudomásul vehettük a tényeket, hanem elgondolkodhattunk rajta Lindával együtt. Nem úgy, mint Linda édesanyja.
*
Lindát igazi balhés kamaszként ismertem meg az első osztály legelején. Magatartásával azonnal felhívta magára a figyelmet. A tanáriban már az első hetekben mindenki tudta, ki is az a Linda. Az amúgy is igen problémásnak ígérkező osztályomban (36 tanulóból 18 évismétlő) Linda igazi „színfolt” lett. Mindenki érzett iránta valamilyen előjelű érzelmet. Vagy szerették és követték, vagy teljesen elutasították. Senki sem volt közömbös irányában.
Fiúsan viselkedett, reagált az őt körülvevő világ dolgaira; fiúsan beszélt, ivott, dohányzott, és „falta” a fiúkat. Soha nem az osztályból, az iskolából választott párt magának, hanem a hangsúlyozottan hirdetett, emlegetett baráti köréből. Ezek a fiúk általában jóval idősebbek voltak nála. Soha nem találkoztam egy barátjával sem, de a Linda által például osztálykiránduláson elfogyasztott alkohol mennyiségéből nagyjából sejtettem, hogy ezt a baráti kört mi tartja össze.
Összességében Linda szinte valamennyi kamaszkori válságtünetet produkálta. Tanulási zavarok, autoritás krízis (szinte mindenféle tekintély ellen lázadt), beilleszkedési nehézségek, kisebbségi érzéseinek kompenzálása akár az elvárható társadalmi normákat megszegve is. Talán a terhessége is ezzel magyarázható. Az elvárható erkölcsi szabályok áthágása.
Sokszor feltettem magamnak a kérdést: Miért? Aztán meg a következőt: Hogyan tudnék segíteni neki?
A családot, mint egy jó kis közösséget nem állíthatom neki példaként, bármennyire is szeretném, hiszen már jóval kamaszkora előtt elveszette az ideális szülőképet.
Egy szétesett, rejtetten szétesett családban nőtt föl, ahol nemhogy a rugalmas keretek, de az érzelmi biztonság sem volt megtapasztalható számára. Az apa agresszív, alkoholbeteg. Linda középiskolai négy éve alatt munkáját is elvesztette. Linda egy ideig alanya volt az apai agresszivitásnak, majd később szembeszállt az anyját verő apjával. Külseje is megváltozott abban az időben. Meghízott, erősebb lett.
Linda édesanyja ápolóként dolgozott egy kórházban. Sajnos a dohányzás és az alkohol számára is problémát jelentett, bár nem olyan nagy mértékben, mint férjének. Igyekezett a család működésének látszatát megőrizni, de sajnos ez olyan nagy feszültségekkel járt, hogy ő is az alkoholt választotta, és pár év múlva komoly egészségügyi problémái is lettek. Linda középiskolai tanulmányainak elején igen aktív kapcsolatot tartott fönn velem, felhíva a figyelmemet arra, hogy Linda nehéz körülmények között kamaszodik, ha tudok, segítsek és legyek megértő.
Linda bátyja ahogy leérettségizett, kimenekült a családból. Külföldön vállalt munkát, hosszú évekig nem élt itthon. Jelenleg nagyon jó a kapcsolata Lindával.
Linda akkor nem sokat hezitált, döntött, elvetette a kisbabát. Valószínűleg akkor nem is gondolt bele, hogy milyen döntést kellett meghoznia, hogy akkor és ott nemcsak magáról döntött, hanem egy másik életről is. Nagyobb volt a félelem a kiszolgáltatottsággal szemben, hiszen az már ismerős érzés volt számára.
Amikor beértem a kórházba, már jól volt, kezdett úgy viselkedni, mint az osztályban. Minden nővér ismerte már. Akkor azt hittem, hogy én is ismerem egy kicsit. Örült, hogy meglátogattam, és ezt ki is tudta mutatni. Én pedig annak örültem, ha lehet ebben a helyzetben örülni bárminek is, hogy megérkezett az édesanyja, és úgy tűnt, elkezdődött, vagy sok év után folytatódott valami közöttük.
Egészen biztos, hogy a Lindában kialakult érzelmi űrt ritkán tudtam tartalommal megtölteni, de folyamatosan beszélgettünk, örültünk együtt örömöknek, bosszankodtunk, vesztünk össze – próbálgattuk egymást.
Én akkor majdnem pályakezdő fiatal tanár voltam.
Linda ma köztisztviselő, egyedül neveli hároméves kisfiát, és csak ő hív fel így: „Szia Ofő! Linda vagyok.”